Amit a tanároktól, és a nálam sokkal nagyobb nevű kollégáktól sikerült talán átvenni - és nemcsak nekem, hanem az egész generációnknak -, az a pontosság, a maximális felkészülés, vagy az, hogy ha a százharminchatodik előadásra megyek, akkor is elviszem magammal a szöveget. Kabalából, de végig is nézem: nem azért, hogy tudom-e a szöveget, hanem hogy nem jut-e még valami eszembe róla, pedig esetleg már évek óta megy. És azt a fajta alázatot, hogy az előadás ideje alatt, és a felkészüléskor is életre-halálra kell játszani. Olyan nagyságokkal játszottam az elmúlt évtizedekben, mint Ruttkai, Páger, Gobbi, Sulyok Mária és sorolhatnám, a filmekről pedig nem is beszélek. Döbbenetes odaadással végezték a fantasztikus művészeti feladatukat. Ezekből talán valamit át kéne örökíteni.

Melyik volt az az időszak - a főiskola, a vidéki évek -, amikor a legjobban érezte magát?

Mindenhol jól éreztem magam, ahol nem, onnan eljöttem. Emlékezetes a pályakezdés, a kecskeméti évek, Radó Vilmos legendás igazgatósága. A negyedik szezonban átszerződtem Veszprémbe, ahol olyan rendezőkkel dolgoztam már, mint Horváth Jenő, aki kiváló rendező volt, Morvai István, aki akkor éppen talán még nem is került vissza a Vígszínházba az 56-os dolgai miatt. Aztán Budapestre kerülve a Thália Színház meghatározó élmény volt, majd jött a Marton Endre, Major Tamás neve fémjelezte Nemzeti Színház, és a Vígszínházban eltöltött tizennégy szezon Várkonyi Zoltán szerződtetésével, később Morvai István és Marton László művészi irányítása alatt. Azt hiszem, ott teljesedett ki a pályám. Ez 40-45 éves korom körül volt. Aztán dolgoztam még a Nemzetiben, Veszprémben, négy évig Sopronban, és a József Attila Színházban is.

Valóban ennyire egyszerű: ha valahol nem érzi jól magát, akkor vált?

Nem mondom, hogy egyszerű, de ha végignézem az életemet, mindig így tettem, és ezek mindig szakmai indokok voltak. Visszanézve nem bántam meg, bár voltak nehéz pillanataim.Hogyan kezdett el a rendezéssel foglalkozni? Vagy az természetes, hogy egy idő után átkerül a másik oldalra?

Egyfelől természetes egy idő után, hogy az ember át szeretné adni a tapasztalatait. A hasonló korúak, sőt, nálam jóval fiatalabbak is réges-régen tanítanak a főiskolán. Valójában színész vagyok, aki létrehozott sok előadást rendezőként. Jólesik, hogy rendezőként is jegyeznek, de én ízig-vérig színész vagyok.

Nagyon sokat játszott televízióban, filmekben, rádiókban, kabarékban is, míg a színházakban komoly drámai szerepeket vállalt. Nem volt meg annak a veszélye, hogy a szélesebb közönség csak egyik oldaláról ismeri meg?

Hozzám nem is hasonlítható óriások, például Rátkay Márton, aki legendás drámai színész lett idős korára, táncos-komikusként kezdte. Vagy pályakezdőként Rajz János. Sinkovits Imre, akinél nagyobb drámai színészt keveset tudnék mondani, mellettem volt a rádiókabaréban számtalanszor. Ez nem műfaji kérdés, csak azt is jól kell művelni. Azok a drámai szerepek, amik meghatározóak voltak a pályámon, akár a Vígszínházban a Don Carlostól kezdve a nyolc szezonon át játszott Deficiten keresztül az Ügynök halála, vagy a szintén Arthur Miller-féle Lefelé a hegyről nem zárják ki azt, hogy adott esetben elénekeljek egy kuplét, vagy legyek benne egy televíziós vagy rádiós vidám jelenetben.