Franklin D. Roosevelt

1933. március 4-én Washingtonban dermedt csendben vártak az emberek. Aznap iktatták be Franklin D. Rooseveltet, az Egyesült Államok új elnökét, és mindenki ugyanazt a kérdést tette fel magának: vajon képes lesz-e megállítani a gazdasági összeomlást. Ekkor minden negyedik amerikai állástalan volt, az árak úgy zuhantak, mint a kő, és bankok ezrei dőltek be. A válasz a következő száz napban született meg, amikor Roosevelt rendet teremtett a zűrzavarban.

Első lépése az volt, hogy bezáratta a bankokat. Nem azért, hogy végleg felszámolja őket, hanem hogy időt nyerjen a feltámasztásukhoz. Amikor néhány nappal később újranyitották a fiókokat, az emberek szó szerint tolongtak, hogy visszavigyék a párnájukba rejtett készpénzt. A Dow Jones eközben 15 százalékot ugrott egyetlen nap alatt – rekord, amely máig ott díszeleg a gazdaságtörténet vitrinében.

Roosevelt azonban nem állt meg a bankoknál. Száz nap alatt 15 nagy törvényt nyomott át a Kongresszuson. Megszületett

• a negyedmillió embert foglalkoztató Civilian Conservation Corps,
• az amerikai otthonok millióiba áramot hozó Rural Electrification Administration,
• a gátakat és erőműveket építő TVA, és
• a pénzügyi rendszert újraszabó Glass-Steagall törvény.

Olyan volt ez, mintha valaki a süllyedő Titanicot nem csupán megfoltozná, hanem közben egy teljesen új flottát is megépítene.

Az eredmények nem varázsütésre jöttek. A munkanélküliség még évekig két számjegyű maradt, és a teljes felépülés csak a második világháború ipari felfutásával érkezett. De Roosevelt első száz napja megtörte a bénultságot. A bankrendszer összeomlását visszafordította, a reménytelenséget bizalommá formálta, és elindította a New Deal korszakát, amelyben az állam először lépett fel a gazdaság karmestereként.

A történelemben kevés pillanat mutatja meg ilyen tisztán, hogy száz nap alatt is meg lehet változtatni egy nemzet hangulatát. Roosevelt ezzel örökre beírta nevét abba a szűk klubba, ahol az első száz nap nemcsak politikai rutin, hanem egyenesen legenda.

Ronald Reagan

1981. január 20-án egy idős hollywoodi sztárból lett politikus, Ronald Reagan vette át az elnöki hivatalt, és ezzel együtt egy gazdaságot, amely inkább hasonlított egy csődtömeghez, mint a világ vezető hatalmának motorjához. Az infláció két számjegyű, a kamatok az egekben, a munkanélküliség milliókat sújtott, a nyomorindex, azaz az infláció és munkanélküliség összegeként számított mutató pedig a legmagasabb valaha mért érték körül járt.

Reagan, aki színészként már tudta, hogyan kell megragadni a közönség figyelmét, gazdaságpolitikusként is színpadiasan kezdett. Az első száz napban meghirdette a „Reaganomics”-nak keresztelt programot, amely három varázsszóra épült:

• adócsökkentés,
• állami kiadások megnyirbálása és
• dereguláció.

Az Economic Recovery Tax Act, bár csak augusztusban lépett életbe, már tavasszal a közbeszéd középpontjában állt. A felső kulcsot 70 százalékról 50 százalékra, az alsót 14 százalékról 11 százalékra csökkentette, és először indexálta az adósávokat. Az Omnibus Budget Reconciliation Act pedig 36 milliárd dollárral vágta vissza a kiadásokat, miközben a védelmi költségvetést bőkezűen megemelte. Ez a kettősség (egyszerre spórolni a szociális programokon, és költekezni a hadseregnél) egy egész korszakot határozott meg.

Az azonnali hatás vegyes volt. Miközben Paul Volcker, a Fed elnöke az inflációt próbálta fékezni szigorú monetáris politikával, addig Reagan fiskális injekcióval pumpálta a gazdaságot. 1982-ben a munkanélküliség 10 százalék fölé szökött, a recesszió pedig fájdalmas valósággá vált.

De az infláció lassan megtört, és a következő években 4 százalék körüli szintre esett.

A GDP növekedése stabilizálódott, Reagan teljes elnöksége alatt átlagosan 3,6-ot mutatott. Igaz, hogy közben a költségvetési hiányok felduzzadtak, az államadósság pedig megháromszorozódott.

Így Reagan első száz napjának értékelése vegyes. Rövid távon fájdalmas volt, hosszabb távon azonban sikeres. A színészből lett elnök végül bebizonyította, hogy néha megéri bevenni a gazdaság keserű piruláját, legalábbis ha hosszú távon jó gyógyszernek bizonyul.

Barack Obama

2009. január 20-án, miközben az amerikai fővárost hó borította, Barack Obama letette az elnöki esküt. A Chicagóból származó szenátor történelmi győzelemmel jutott a Fehér Házba. Ám nemcsak az időjárás volt hűvös, hanem a gazdaság helyzete is. Obama ugyanis a 2008-as pénzügyi összeomlás utáni legsúlyosabb pillanatokban vette át a kormányrudat. A GDP negyedévről negyedévre 6 százalékkal zsugorodott, a munkanélküliség 8 százalék körül járt, és havonta több mint félmillió ember veszítette el az állását.

Minden héten egy közepes méretű amerikai város tűnt el a foglalkoztatottság térképéről.

Obama válasza gyors, látványos és merész volt. Február 17-én aláírta az American Recovery and Reinvestment Act-et, mely több mint 800 milliárd dollárnyi adócsökkentést, infrastruktúra-beruházásokat, a szociális háló megerősítését és új energiaprojekteket jelentett a gazdaságnak.

A pénz egy része közvetlenül a családoknál landolt adójóváírás formájában, más része autópályák, vasút, napelemparkok és kutatólaborok formájában öltött testet. Obama maga úgy fogalmazott: „Ez egy kiegyensúlyozott terv, amely egyszerre nyújt azonnali segítséget és hosszú távú befektetést, mindezt példátlan átláthatóság és felelősségvállalás mellett.”

A csomag lassan megállította a gazdaság szabadesését. A becslések szerint nagyjából 2-2,5 százalékkal emelte meg az amerikai gazdasági teljesítményt, és közel 9 millió munkaévvel növelte a foglalkoztatást. Igaz, a fellendülés nem egyik napról a másikra történt. A munkanélküliség csak lassan csökkent, és sokak évekig nem érzékelték a gazdasági fordulatot.

Obama első száz napja megmutatta, hogy a jó gazdaságpolitika néha olyan, mint egy sürgősségi műtét. Nem old meg mindent problémát, de megakadályozza, hogy a beteg meghaljon az asztalon.

Joe Biden

2021. január 20-án a globális pandémia árnyékában vette át Joe Biden az elnökséget. A veterán delaware-i politikus egy jégbe fagyott gazdaságot örökölt. A GDP több mint 2 százalékkal esett vissza 2020-ban, a munkanélküliség 6,4 százalkékon állt, és havonta mindössze 213 ezer új munkahely jött létre, messze kevés ahhoz, hogy gyorsan helyre tudja állítani a korábbi veszteségeket.

Biden válasza villámgyors volt. Március 11-én aláírta az American Rescue Plan-t, egy 1,9 ezer milliárd dolláros gazdasági mentőcsomagot. Ez egy gazdaságpolitikai defibrillátor volt:

• 400 dolláros csekkek az embereknek,
• kiterjesztett gyermek-adókedvezmény,
• 350 milliárd dollár állami és helyi támogatás,
• 14 milliárd a vakcinák elosztására,
• 130 milliárd az iskolák biztonságos újranyitására,
• kiterjesztett munkanélküli-segélyek,
• célzott segítség a kisvállalkozásoknak, éttermeknek.

Az üzenet egyértelmű volt, a kormány nem a háttérből figyel, hanem aktívan közbelép, hogy a családok, iskolák, kórházak és munkahelyek újra talpra álljanak.

Az eredmények látványosak voltak. Moody’s számításai szerint a csomag 4 millió plusz munkahelyet teremtett, megduplázta a várható GDP-növekedést, és 2 százalékponttal alacsonyabb munkanélküliséget eredményezett. Az év végére az Egyesült Államok történetének legnagyobb éven belüli munkanélküliség-csökkenését könyvelhette el, a mutató értéke 6,4 százalékról 3,9 százalékra esett.

Donald J. Trump

2025. január 20-án Washingtonban ismét felzendült a „Hail to the Chief”, Donald J. Trump másodszor is elnöki esküt tett. Egy világjárvány utáni törékeny gazdasági helyreállás közepén. Az Egyesült Államok gyenge ellátási láncokkal, inflációs nyomással és akadozó világkereskedelemmel nézett szembe.

Trump első száz napja gyorsan világossá tette, hogy a fő csatatere a külkereskedelem lesz. Április 2-án aláírta a 14257-es végrehajtási rendeletet, amely „Liberation Day” néven vonult be a köztudatba. Az IEEPA vészhelyzeti jogkörére hivatkozva 10 százalékos általános vámtarifát rendelt el szinte minden importra, néhány nappal később pedig országonként differenciált, 11–50 százalékos pótlólagos vámokat határozott meg.

Emellett az acélra és alumíniumra 50 százalékos, az autókra és alkatrészeikre 25 százalékos vámokat rótt ki. Külön fejezetet érdemel Kína, mely országot a különadók és szankciók következtében rövid időre 145 százalékos vámteherrel sújtott.

A piac azonnali hullámvasúttal reagált.

Az erősen importra támaszkodó vállalatok több százalékos tőzsdei zuhanást éltek meg, míg a hazai gyártók boldogan figyelték a részvényárfolyamuk emelkedését. De nem csak az USA, az egész világ felbolydult. Az indiai Surat városában például 50 ezer munkás veszítette el az állását lényegében egyik napról a másikra az amerikai kereslet elapadása miatt.

Trump második ciklusának első száz napja tehát igazi sokkterápia volt. A cél egyértelmű: egy új gazdasági világrend felépítése, melyben az Egyesült Államok megőrizheti a világ vezető országának szerepét. Mivel a terv grandiózus, így a sikerességét a gazdaságtörténészek értékelik majd, ám már most biztos, hogy az USA mostani elnökének is bérelt helye van a legnagyobb hatású 100 napos programok megvalósítóinak elit klubjában.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense