Ari Shavit, a cikk szerzője hősnek tartja Kerryt, amiért annak ellenére is komolyan megpróbálkozott az izraeli-palesztin konfliktus megoldásával, hogy a korábbi kísérletek mind kudarccal végződtek. Noha az amerikai diplomácia vezetője az utóbbi tizenöt hónapban keményen dolgozott a rendezési megállapodás elérésén, a béke továbbra is éppoly távolinak tűnik, mint korábban.

A szembenálló felek úgy tettek, mintha ők is azt akarnák, amit Washington, azonban nem gondolták komolyan. A zsidók és az arabok mélységes gyanakvással tekintenek egymásra és még a békemegállapodáshoz elengedhetetlenül szükséges legalapvetőbb kérdésekben is eltér a véleményük.

Április 29-én volt a tavaly július végén megindított, és kilenc hónaposra tervezett béketárgyalások eredetileg kitűzött zárónapja. Shavit ennek kapcsán úgy fogalmaz, hogy "a jóindulatú amerikai béketervezet megbukott a Közel-Kelet rideg valóságán".

Bizonyos szakértők szerint az Egyesült Államoknak a továbbiakban nem kellene foglalkoznia a konfliktussal. Mások úgy vélik, hogy meg kellene várni, amíg a felek "felnőnek" Kerry tervezetéhez. A szerző úgy vélekedik, hogy mindkét javaslat tragédiához vezetne, ugyanis a térségbeli aktív amerikai vezető szerep megszűnésével hatalmi vákuum alakulna ki a Közel-Keleten, amelyet azonnal a szélsőségesek töltenének be.

Shavit ehelyett úgy gondolja, hogy először szakértői távolságtartással elemezni kellene, pontosan mi is vezetett az 1993-as oslói egyezmény, a 2000-es Camp David-i csúcstalálkozó, a 2007-2008 közötti annapolisi folyamat és a mostani Kerry-terv kudarcához.

Ennek az oka pedig az, hogy a "régi béke" feltevései hibásak voltak. Az amerikai és európai békekeresők vágyálmai eltakarták a százéves szentföldi konfliktus mélységét. A megoldás-centrikus nyugati politikusok nem foglalkoztak azzal, hogy a szembenállás nem 1967-ben kezdődött, és nem is feltétlenül az fogja lezárni, ha sikerül megoldani a hatnapos háború által teremtett problémákat. Átsiklottak afelett, hogy a palesztinok traumája formálisan 1948-ban kezdődött, és emiatt rendkívül valószínűtlen, hogy feladnák az abban az évben elvesztett városokat és falvakat. Ugyanakkor a "régi béke" élharcosai nem foglalkoztak sem azzal, hogy Jeruzsálem lépéseit gúzsba köti a kaotikus belpolitikai helyzet, sem pedig az elmúlt húsz év összetűzései és vérengzései miatt megélt izraeli traumákkal.

A "régi béke" hívei a megszállás haszontalanságát és a telepépítések romboló hatását hirdették, és úgy gondolták, hogy a megszállásnak gyorsan véget lehet vetni, a telepek kérdésének megoldása pedig egyenesen vezetne el az átfogó békemegállapodáshoz. A szerző úgy véli azonban, hogy a traumatikus múlt mellőzése nélkül lehetetlen életszerű jövőképet felvázolni. Az egyik legalapvetőbb hiba az volt, hogy nem választották szét a megszállás és a béke kérdését, és ezzel az elmúlt két és fél évtizedben szabotálták a megszállás megszüntetésére irányuló törekvéseket.

Shavit ehelyett "új békét" javasol: a "régi" feltételezésekhez képest új építőelemekre kell hagyatkozni, és az azonnali eredmények szükségességét hirdető béke helyett a fokozatosságra kell helyezni a hangsúlyt. Az "új béke" végső célja továbbra is a kétállami megoldás, megszabadítaná azt azonban a kölcsönös elismerést és a konfliktust lezáró dokumentumok felvázolását erőltető rögeszméktől. Az "új béke" elismerné az arab világ és a palesztinok politikai kultúráját, és ahelyett, hogy a béke zászlóvivői megpróbálnák megváltoztatni azt, inkább ebből hoznák ki a lehető legtöbbet.

A The New Republic szakértője szerint ezt úgy lehetne elérni, ha Izrael először felhagyna a két országot elválasztó falon túli telepépítésekkel. Ezután Jeruzsálem kezdeményezhetné a kivonulást bizonyos ciszjordániai területekről, mire a palesztinok a felszabadított föld minden egyes darabkáján fejlesztési projekteket indíthatnának el a Perzsa-(Arab-)öböl menti államok pénzügyi támogatása mellett. Egyiptom és Jordánia katonai és politikai támogatást nyújthatna, Washington pedig "őrködhetne" a folyamat felett. Shavit szerint így az európaiak is azzal foglalkozhatnának, amihez a legjobban értenek: a civil társadalom fejlesztésével.

A szakértő úgy gondolja, hogy az izraeliek és palesztinok között létrejövő íratlan megállapodások és a felek részvételével megvalósuló gazdasági projektek vinnék előre igazán a békefolyamatot. A kölcsönös függőség és gazdasági érdekek alkotnák az "új béke" építőköveit az üres jogi dokumentumok, diplomáciai szertartások és ideológiai viták helyett.

A szerző azt is hangsúlyozta, hogy mindegyik fél számára előnyösek lennének az "új béke" feltételei.

Miközben a palesztinok mindmáig nem voltak hajlandóak elismerni a zsidó nép önrendelkezéshez való jogát és a zsidó államot, az "új béke" égisze alatt a mérsékelt palesztin erőket nem kötné gúzsba az ideológiai alapú szembenállás, és így évről évre növelhetnék a palesztin földrajzi, politikai és gazdasági teret.

Izrael számára ugyancsak előnyös lenne az "új béke" fokozatos megvalósulása, hiszen az izraelieket jelenleg a korábbi béketárgyalások sorozatos kudarca és a térségben tapasztalható brutalitás bénítja meg.

Az Egyesült Államok lakói számára pedig, akik energiafüggőségük miatt nem vonhatják ki magukat a Közel-Kelet ügyeiből, az egyetlen út az lenne, ha egy valós, kölcsönös érdekeken alapuló szunnita-zsidó szövetség fokozatos és hangos deklarációktól mentes létrejöttét ösztönöznék.