A melltartó egyike azon kevés dolgoknak, melyekről nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy "feltalálták". Az öltözködés történetében a kezdetektől elváltak a praktikus-kényelmi szempontok és a divat, a nők hol eltakarták, hol kihangsúlyozták mellüket, amely egyszerre volt a termékenység jelképe és szexuális szimbólum.

A görög nők gyapjú- vagy vászonruha mögé rejtették kebleiket, a rómaiak pedig egyáltalán nem tartották vonzónak a hangsúlyozott melleket, így azokat eltakarták és leszorították. A középkori megjelenés hosszú, karcsú derekat követelt meg feszes mellszorítóval, a reneszánsz idején viszont a mély dekoltázs az akkor megjelenő fűzők által felnyomott melleket hangsúlyozta. Az ettől kezdve egészen a 20. század elejéig a nyugati hölgyek nélkülözhetetlen ruhadarabjának számító fűzők kezdetben bálnacsontból, majd acélból készültek.

Az 1550-es években Medici Katalin francia királyné tette kötelezővé udvarhölgyei számára a fűzők viselését, hogy elérjék a kívánatosnak tartott homokóra alakot, azaz a darázsderekat. A királyné ezzel új társadalmi elvárást teremtett, tisztességes nők immár nem jelenhettek meg fűző nélkül. Mivel a fűző le- és felvétele hosszadalmas folyamat volt, az erkölcsösség szimbóluma is lett, és a hölgyek társadalmi állásáról is árulkodott, mivel semmilyen munkát nem lehetett benne végezni.

A vállpánt nélküli merev fűző könyörtelenül összenyomta a testet, tartós légszomjjal, ájulással, a belső szervek károsodásával fenyegetett, de a hölgyek alakjuk vékonyítását az egészségüknél előbbre valónak tartották.

A nők a 19. század második felétől egyre inkább lázadoztak a rájuk kényszerített fűző ellen. A viktoriánus korban terjedtek el a csak a törzs formálására készült darabok, egyre kevesebb figyelmet fordítottak a keblek alátámasztására. Az öntudatra ébredő nők a míder szorításából is szabadulni akartak, a ruhareform mozgalom praktikusabb és kényelmesebb ruhadarabokat követelt. Többen is új módszereket kezdtek keresni, hogy kiváltsák a feminista mozgalom által megvetett fűzőket.

Az első mai értelemben vett melltartó a kalandos életű francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle nevéhez fűződik. Az asszonynak a Párizsi Kommünben való részvétele miatt Argentínába kellett emigrálnia, majd hazatérve ruhaboltot nyitott Párizsban. Ennek kirakatában tette közszemlére az 1889-es világkiállítás során "le bien-etre" (kényelem) névre keresztelt kétrészes alsóneműjét, amelyet 1892. szeptember 20-án szabadalmaztatott. Ennek alsórésze még fűző volt, a különálló felsőrész viszont vállpántokkal tartotta meg a mellet. A felsőrészt idővel önállóan is értékesíteni kezdte soutien-gorge (szó szerint: támasz a kebelnek) elnevezéssel, francia nyelven még ma is így nevezik a melltartót. Ügyfelei között királynők és arisztokraták voltak, sőt a híres kémnő, Mata Hari is szalonjában vásárolt. Mások szerint a dicsőség az amerikai Marie Tuceket illeti, aki 1893-ban a fűző többi részét elhagyva a két kosarat hátul pánttal kötötte össze. Ötletét szabadalmaztatta is, de neki magának nem sikerült eladnia.

A modern melltartó feltalálójának az amerikai Marie Phelps Jacobot (későbbi nevén Caresse Cosby) tekintik. Az akkor 19 éves lány 1910-ben első báljára készülődve úgy találta, a bálnacsontból készült fűző kényelmetlen, túl feltűnően rajzolódik ki az estélyi ruha alatt és előnytelenül felnyomja kebleit. Szobalánya segítségével hamarjában két szaténzsebkendőből és selyemszalagokból melltartót rögtönzött, s a fűző helyett ezt vette fel. A bálon hatalmas feltűnést keltett, s idővel egyre több nőtársa kérte arra, nekik is készítsen ilyen alsóneműt. Találmányát 1914. február 12-én szabadalmaztatta, majd 1500 dollárért eladta a Warner Brothers Corset cégnek (a vállalatnak semmi köze a filmgyárhoz), amely aztán évente félmillió dollárt keresett rajta. Az új kebelformálót brassiere néven kezdték emlegetni, ez rövidült le a mai angol nyelvben bra alakra.

A fűzők nem tűntek el rögtön a ruhaszalonokból, hiszen olyan régóta léteztek, hogy nem volt egyszerű lecserélni őket. A nagy változást az I. világháború okozta, az Egyesült Államok 1917-es hadba lépése után nyomatékosan arra kérték a nőket, hogy ne vásároljanak acélszalagos fűzőt. Ezzel a nők számára fizikailag is sokkal könnyebbé vált a munka a haditermelésre átállt gyárakban, és mintegy 28 ezer tonna (két csatahajó megépítésére elegendő) acél is felszabadult, amely addig a fűzőkben lapult.

A háború után a fűzők eltűntek a nők ruhatárából, viszont egyre népszerűbbek lettek a melltartók. Ezek eleinte egy méretben, nyújtható anyagból készültek, de természetesen nem minden nő számára voltak kényelmesek. Elsőként az Oroszországból emigrált Ida Rosenthal cége, a Maidenform kezdett eltérő méretű melltartókat forgalmazni, az 1930-as évektől vezették be az A-, B-, C- és D-kosár megjelölést. A melltartók terjedése az 1930-as években gyorsult fel igazán az állítható rugalmas pánt és a fémkapcsok megjelenésével.

Az ötvenes években a hegyes, "rakéta" avagy piramis alakú fazon volt divatban, leghíresebb propagálói Elizabeth Taylor, Jayne Mansfield és Marilyn Monroe voltak. A hatvanas évek feminista mozgalma megtagadta, nyilvánosan elégette a nőellenesnek kikiáltott fehérneműt, e korszak védjegye a fiús Twiggy volt. A kilencvenes években jelentek meg a természetes alapanyagból készült nőies formák, később a pánt és merevítő nélküli darabok.

Érdekesség, hogy 2008-ban az ausztriai Lengberg-kastélyban a kutatók négy kopott vászondarabra bukkantak, amelyek az 1390 és 1485 közötti időszakból származnak, s mind a négy megdöbbentően hasonlít a modern melltartókra.

(A nyitóképen: Római nők sportolás közben, mellpánttal; Villa Romana del Casale, Szicília, 4. század; Le Musée absolu, Phaidon)