Először is nem ástam, hanem kapáltam.

Kapált?

Így van, kapáltam, ásni nem kellett.

Na, ennyit értek a mezőgazdasághoz.

Az ásás, az egy késő őszi vagy kora tavaszi munka, nem szokás már a mezőgazdaságban nyáron ásni, kapálni annál inkább, mert gazosodnak a veteményesek. Itt éppen a szőlőbe mentünk ki, mondhatnám azt is, hogy Mátyás király nyomdokain haladva, vagy a Mátyás királyi meséhez hasonló módon. Bár olyan nagy kedvet én nem tudtam a kollégái körében gerjeszteni a kapálással.

Állítólag csak egy ember volt hajlandó erre.

Összesen egy volt hajlandó beállni a sorba. Fölvetettem, hogy érdemes kipróbálni, mit is jelent, hogyha valakinek egész nap, pláne nagy melegben kell ezt a munkát végeznie. Miért is mentem Belecskára? Belecska, talán a hallgatók is kevesen tudják, hogy hol van, egy négyszáz lelkes kicsi település, egy apró falu Tolna megyében, és 13 évvel ezelőtt ott elkezdődött egy program, ami egy szociális földprogramnak és egy közhasznú foglalkoztatási programnak az együttese volt. A korábbi polgármester, Jakab Róbert kezdte el, aki sajnos meghalt tavaly, és Szemeti Sándor, az új polgármester szerencsére folytatta ezt a munkát. Ennek a munkának a lényege az volt, hogy korábban, még 13 évvel ezelőtt egy fél hektáron, aztán most már 25 hektáron zöldséget és gyümölcsöt termesztenek. Ezt eladják, értékesítik, és ennek következtében a legfontosabb eredmény, hogy a faluban lényegében megszűnt a munkanélküliség.

De csak idényben, mert gondolom...

Így van. Fontos tudni, hogy a 90-es évek elején itt még 30 százalék fölötti munkanélküliség volt. Ennek a programnak a révén ezt sikerült leszorítani már 5-6 évvel a program kezdete után 6 százalék körülire, és azt mondta nekem a polgármester, hogy lényegében nincs munkanélküliség a faluban. Mindenképpen nagy eredmény azzal együtt is, ami az ön megjegyzése alapján természetesen igaz, hogy ez idény jellegű munka, tavasztól őszig tart, és télen még bizony gondot okoz ezeknek az embereknek a foglalkoztatása. Ezért is gondolkodnak azon, hogy hogyan fejlesszék tovább a tevékenységet. Például, hogy hogyan készítsenek az általuk termelt gyümölcsből befőtteket vagy inkább lekvárt, illetve, hogy milyen más olyan tevékenységet tudnak találni, ami a falu munkavégzésre alkalmas embereinek értelmes munkát ad a téli hónapokban. Mindenesetre azt gondolom, hogy a téli hónapokat ha nem is oldották meg, a tavaszi, nyári és őszi hónapokat viszont igen, és ez nagy eredmény. És én azért mentem le, mert úgy gondoltam, hogy ez egy példa értékű kezdeményezés. És talán ön is emlékszik rá, talán a kedves hallgatók is emlékeznek rá, hogy mikor az első parlamenti beszédemet mondtam, akkor kitértem arra, hogy milyen fontosnak tekintem és tartom azt, hogy meglássuk és értékeljük egymás teljesítményét. Nemcsak a világcsúcsokat, nemcsak a Nobel-díjas eredményeket. Az is nagyon fontos, örüljünk neki, minél több legyen belőle. De lássuk meg a hétköznapi teljesítményt is, örüljünk egymás teljesítményének, és tanuljunk ezekből a sikerekből. És azért mentem le, hogy ráirányítsam ennek a teljesítménynek a sikerére a figyelmet az ön kollégáinak a segítségével. A kapálás ehhez képest csak egy kiegészítő tevékenység volt természetesen, annak illusztrálására, hogy ahhoz, hogy az a paprika szép legyen, ahhoz, hogy az a szőlő jól teremjen és ne gazosodjon, ahhoz bizony kőkemény fizikai munkára van még mindig szükség, hiába a technológiai fejlődés, hiába a mindenféle modern gépeknek a használata, azért bizony, ott még kemény fizikai munkára szükség van.



És az elnöki program szerves részének kell majd tekinteni, hogyha ilyesmit lát, akkor odamegy, és személyesen is beáll a sorba?

Nem ez az első, talán nem tűnt föl mindenkinek, de volt már módom arra, hogy mások teljesítményét megsüvegeljem, mint ahogy a belecskaiak teljesítményét is meg kellett süvegelnem. Ilyen volt például néhány héttel ezelőtt, amikor a Csányi Alapítvány évzáró rendezvényére mehettem le, és ahol egy nagyon sikeres, már

nyolc éve elkezdett munkát lehetett értékelni, ahol most már közel kétszáz gyermeknek, szegénysorból származó, ámde tehetséges gyermeknek a gondozását látják el. A lényege ennek a mentorprogramnak az, hogy a gyermekek, miközben végzik az általános iskolai vagy középiskolai tanulmányokat, lehetőséget kapnak arra, hogy négy területen, még az iskolán kívül, illetőleg hétvégén, valamint a szünetekben nyelvet tanuljanak, informatikai képzésen vegyenek részt, valamilyen általuk választott sportot űzzenek, illetőleg valamilyen készségtárgyat még magasabb szinten műveljenek. Nagy szerencsém volt, hogy pont egy olyan személy, Radoszáv Miklós vezeti ezt a programot, aki nekem évfolyamtársam volt az egyetemen, és akiről tudom, hogy hosszú-hosszú évtizedek óta már ilyen programokon dolgozik, és nagyon nagy örömmel számolt be a sikereikről. Ez is egy olyan teljesítmény, a mentoroknak a teljesítménye, a gyermekeknek a teljesítménye, és ne feledkezzünk meg a mecénás Csányi Sándor teljesítményéről sem, ami példaértékű, és amit nyugodt szívvel állíthatunk jó példaként Magyarország minden egyes polgára elé. De mondhatom azt, hogy jövő héten találkozni fogok négy matematikussal, köztük egy idős professzorral, aki éppen most kapta az Abel-díjat, ami ugye a matematikai Nobel-díjnak felel meg. Szemerédi Endre professzor úrról van szó. Úgy gondoltam, hogy egy vacsora keretében az idős, komoly, nagy tekintélynek örvendő, nemzetközi elismerést szerzett professzort leültetem egy asztalhoz egy vacsora keretében a Sándor-palotában két fiatal matematikussal, Énekes Péterrel és Köprenczy Gergővel, akik egyébként bonyhádi származásúak, és az ő tanárukat is meghívtam erre a vacsorára, Kac Sándor tanár urat. A két fiatal egy nagyon rangos, nemzetközi tudományos és innovációs versenyen negyedik helyet ért el, amire eddig még nem volt példa magyar fiatalok esetében. Azt gondoltam, hogy részben a nagy tekintélyű professzor teljesítményéről is beszélünk és megemeljük a kalapunkat előtte, aközben jó, hogyha fölhívjuk a két tehetséges fiatalt szárnybontogatására, és lehetőséget adok arra, hogy akik valószínűleg sosem találkoznának az életben, a Sándor-palotában egymásra találjanak, és olyan matematikai problémákról beszéljenek, amit én valószínűleg nagy érdeklődéssel fogok hallani, de hozzászólni ehhez egészen biztosan nem tudok, hiszen az én képességeimet és tudásomat meghaladja.

Akkor látja ennek a beszélgetésnek a veszélyét, nem kell külön fölhívnom erre a figyelmet.

Azért bízom benne, hogy azért beszélgetni fogunk személyes családi ügyekről és esetleg sportról. Éppen az Európa-bajnokság vége után leszünk, tehát ha ők futballszurkolók, akkor talán még az Eb-döntőről is válthatunk szót. Remélem, hogy én is valamilyen szinten részt tudok venni a beszélgetésben, de a bonyolult matematikai problémáknál, azt gondolom, ott nekem nem osztanak lapot.Van-e alkalma, oka megsüvegelni az Országgyűlés teljesítményét? Eddig, ha jól számolom, öt törvényt küldött vissza megfontolásra, és azt mondta, hogy százból százat fog, ha nem kap jókat.

Akkor tegyük hozzá azt is, hogy viszont hányat fogadtam el, vagy hányat nem küldtem vissza, tehát hányat írtam alá minden fenntartás nélkül - ennél lényegesen többet. Ugye az hír volt, hogy néhány törvényt vissza kellett küldenem alapvetően formai okok miatt, de a többit, azt kollégáimmal együtt alapos áttanulmányozás után alkalmasnak tartottam arra, hogy aláírjam. Azóta ezek meg is jelentek már a Magyar Közlönyben, tehát a magyar jogrendszer részévé váltak.

Mi a vizsgálatának a technikája? Ha formai hibát talál, mint jó közigazgatási jogász, akkor örül, és visszadobja, és nem vizsgálja tartalmilag, vagy egyben mind a kettőt megnézni?

Egyszerűen három dolgot kell néznünk. Az első az a formai kérdés, hogy megfelel-e a házszabály előírásainak és a jogalkotási törvény előírásainak a törvényjavaslatnak a tárgyalása és a törvény elfogadása. A másik, amit vizsgálnunk kell, hogy megfelel-e az alkotmánynak, ez a tartalmi kérdés, alkotmányos rendelkezésekbe ütközik-e vagy sem. Ha korábban született alkotmánybírósági döntés, például a médiatörvény ilyen volt, vagy alkotmánybírósági döntés előzte meg az újabb parlamenti eljárást, akkor meg kell vizsgálnunk azt, hogy az Alkotmánybíróság döntésének teljes mértékben megfelel-e. És van még egy dolog, ez már ritkábban képezi vizsgálódás tárgyát, de hogy nemzetközi szerződésbe ütközik-e az adott rendelkezés. Ugye ez az alkotmányossági kérdéseknek egy alkérdése. Ha ezeknek a szempontoknak megfelel, akkor természetesen alá kell írni a mindenkori köztársasági elnöknek. Ha bármelyik szempont hibázik, akár az eljárási kérdéseknél van valamilyen fogyatékosság, akár csak egy pici hiba, akár a tartalmi kérdéseknél valamilyen alkotmányellenességet találunk vagy úgynevezett koherenciaproblémát, vagyis valamilyen belső ellentmondás van a jogszabályban, amit csak egy újabb jogszabály-módosítással lehet feloldani, vagy az adott jogszabály és egy már hatályos jogszabály között feszül feloldhatatlan ellentmondás, akkor azt jelezni kell, és az Országgyűlésnek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ezt az ellentmondást kijavítsa, pontosan azért, hogy a jogbiztonság Magyarországon teljes körűen érvényesülhessen.

Ezek szerint a törvény célját nem vizsgálja?

A törvény célját?

Ha tartalmilag, technikailag megfelel, alkotmányos, akkor tulajdonképpen egy köztársasági elnöknek mindegy, hogy a törvény az helyes célra irányul, vagy az ő személyes meggyőződése szerint kevésbé helyes célra?

Ilyen lehetőséget az alkotmány nem biztosít a köztársasági elnöknek. Erről a parlamentnek, a parlamenti pártoknak, a parlamenti képviselőknek kell vitát lefolytatniuk.

Beszédeit azzal zárja, hogy a haza minden előtt. Elnök úr, ez a napi gyakorlatban mit jelent az ön számára? Vagy mit kell, hogy jelentsen bárki számára?

Ön hogy értelmezné ezt a mondatot?

Csak úgy tudom értelmezni, hogy minden más a haza mögött van. Ön hogy értelmezi?

Hát ez a nyelvtani értelmezése.

Az is fontos.

Igen, igen. De azt gondolom, hogy ez a helyes irány, tehát jó irányba keresi a megoldást. Azt gondoltam, hogy ezt nem kell megmagyarázni. Ha mégis valami lábjegyzetet akarok fűzni ehhez a mondathoz, amit én egyértelműnek gondolok, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az alkotmány e tekintetben elég világos szempontokat jelöl ki a mindenkori köztársasági elnök számára. Először is több dologra is utalhatnék, de kettőt hadd mondjak: az egyik, hogy az alkotmányosság őre, így határozza meg röviden az Alkotmány a köztársasági elnök feladatait, másrészt a nemzeti egység kifejezője. A haza minden előtt. Tehát minden más szempont, politikai érdekek, politikai részrehajlás, politikai küzdelem, politikai viták, ezek mind hátrébb sorolódnak.

Azt is mondta beszédében - akkor még mindig ugyanitt maradok -, hogy beszélnünk kell olyan kérdésekről, amelyekre eddig időnk vagy kedvünk vagy alkalmunk nem volt a teljesítmény felismerésén és értékelésén túl. Milyen témákat akar bedobni megbeszélésre?

Ha figyelte az elmúlt hetek történéseit, akkor volt egy konkrét kérdés, amiről én meglehetősen sokat beszéltem. Nemcsak, hogy sokat beszéltem, hanem ebben a kérdésben egy ötpárti kezdeményezést is összehívtam.

Rio +20.

A Rio +20, de ez csak egy apropó volt arra, hogy erről a kérdésről beszéljünk. A Rio +20 a fenntartható fejlődésről szólt, a szegénység problémájának a globális megoldására kerestek az ENSZ-tagországok magyarázatot vagy megoldásokat. Én a riói konferenciát megelőzően azért kértem a parlamenti pártokat, hogy egyeztessünk, hogy lássam, hgy van-e egyetértés abban, hogy abból a problémahalmazból kiemelhetünk-e egyet, amiről azt mondjuk, hogy ezt első számúnak, meghatározó fontosságúnak tekintjük, nemcsak Rióban, hanem a következő évek, évtizedek során is. Ez a víz kérdése. És ebben nagy egyetértés volt a parlamenti pártok között, ráadásul ezt megalapozta az, hogy ebben a dologban volt tulajdonképpen az elmúlt 22 évben egy politikai konszenzus. Ez egy fontos kérdés. Ha megnézi ennek az eredményét, akkor azt láthatja, hogy Magyarországon 100 százalékos az ivóvízzel való ellátottság, és 72 százalékra növeltük az elmúlt évtizedekben a csatornázottságot, ami, azt gondolom, hogy ciklusokon átnyúló, tehát politikai kurzusoktól vagy politikai váltógazdálkodástól teljesen független teljesítménye az összes parlamenti pártnak, azoknak is, egyébként amelyek azóta kiestek a parlamentből, és ez egy jó dolog. Miért fontos ez? Három évig voltam az Európai Parlament képviselője és a Környezetvédelmi, Egészségügyi, Élelmiszerbiztonsági Bizottságnak voltam a tagja, környezetvédelmi kérdések szerepeltek nagyobb részt terítéken ennek a bizottságnak az ülésein. Ezzel a kérdéssel én már ott találkoztam, és nagyon sok olyan irányelv is van, például a vízkeret irányelve, amelyekkel az unió próbálta erre a kérdésekre ráirányítani a figyelmet, illetőleg a jövőre vonatkozó döntéseket befolyásolni. És Rióra fölkészülve nagyon sok tanulmányt elolvastam, ENSZ-tanulmányokat is, adatokat is megismertem, és magyar tudósok, professzoroknak a munkáit is sikerült átnéznem. Nem mindet természetesen, de néhányat., és azok nagyon-nagyon elgondolkodtató tényeket, adatokat tártak elém. Mondok önnek néhányat. Most nem akarom tényleg a kedves hallgatókat ezzel untatni, de egészen mellbevágó adatok vannak. Miközben azt gondoljuk, hogy a Földön hihetetlen mennyiségű víz van - és ez így igaz -, aközben hadd mondjak egy szemléletes példát: a Föld összes vizét egy négyliteres fazékba beletennénk, akkor egy evőkanál ebből az, ami az édesvíz, összesen csak egy evőkanál, és ebből egyetlenegy csepp, ami hasznosítható.

Magyarán rosszul állunk az édesvízkészletek tekintetében.

Így van, az édesvízkészletek tekintetében rosszul állunk. Súlyos háborús konfliktusok fenyegetnek - adott esetben nem Európában, de a Föld más részein - amikor a vízhiány majd súlyos problémává válik. Márpedig az ENSZ azt mondja, hogy 2025-ben - ez már nincsen nagyon-nagyon messze, 13 évre vagyunk ettől az időponttól - a Föld lakóinak kétharmada azzal fog majd szembesülni, hogy tartós vízellátási gondjai lesznek. 25 éven belül - az sincs olyan nagyon messze már - minden második ember a Földön nem jut megfelelő mennyiségű ivóvízhez. Súlyos problémák ezek. Ráadásul a vízellátáson túl a vízkezelés is nagyon súlyos gondokat okoz. Ott, ahol rablógazdálkodást folytatnak, ott lehet, hogy ideig-óráig, 10-15-20 évig meg tudják oldani a lakosság ellátását édesvízzel, de olyan mértékben károsítják a vízbázisokat, amik hosszú távon már nem nyújtanak lehetőséget arra, hogy egy természetes regenerálódás történjen. Ennek következtében olyan gondokkal találkoznak például, hogy Mexikóváros folyamatosan süllyed, Pekingben most már az elmúlt 60 évben ötven métert süllyedt a talajvíz, tehát egyre mélyebbre kell fúrni, hogy vízhez jussanak. Ez a második probléma. A harmadik pedig a szennyvízkezelés. Ez Európában nem olyan súlyos probléma, mint a fejlődő országokban, ahol viszont a felmérésnek az az eredménye, hogy 90 százaléka a szennyvíznek tisztítatlanul kerül a folyókba. Ez azt jelenti, hogy olyan folyók, amelyek mellett korábban virágzó kultúrák éltek, olyan folyók, amelyek korábban sok-sok százezer embernek adtak megélhetési lehetőséget, azokban az élet teljes egészében kipusztult. Az elmúlt negyedszázadban minden ötödik vízi élőlény vagy már kipusztult, vagy a kipusztulás határára jutott. Riasztó adatok ezek.

Nem akarom elriasztani, de mit tud mindezekkel a problémákkal kezdeni egy legjobb esetben is közepes nagyságú alvízi ország elnöke?

Mindjárt mondom önnek, csak van még egy probléma, ami közvetlenül az embereket is érinti, hiszen ilyen korábbi hibás döntésnek megvannak a mindannyiunkat érintő személyes konzekvenciái is. Két adatot szeretnék mondani, és akkor tényleg válaszolok utána a kérdésére. A kórházi ágyak, a világ kórházi ágyainak felét olyan betegek foglalják ma el, akik a szennyezett víz miatti betegségben szenvednek.

Pestis, kolera, hastífusz.

Így van. Minden nap tízezer, öt év alatti gyermek hal meg azért, mert nem jut egészséges ivóvízhez, tehát a szennyezett víz által terjesztett betegségek miatt halnak meg ezek a gyermekek. És akkor vissza a kérdésére, hogy mit lehet ez ügyben tenni? Nemzetközi fórumokon, az ENSZ fórumain is az most már világos, hogy a probléma súlyos. A tudósok elég világosan föltárták ezt, leírták, könyvtárnyi irodalma van ennek. Részben ismerjük azokat az eszközöket és technikákat is, hogy hogyan lehet ezen a helyzeten változtatni. Mi hiányzik? A politikai szándék és a politikai akarat. És az volt az én egyik kezdeményezésem Rióban, hogy ezzel a kérdéssel külön foglalkozzunk, ENSZ-fórumokon is, ezért kezdeményeztem, hogy jövő ősszel tartsunk egy ENSZ-konferenciát csak a vízről Magyarországon.

Belementek? Jól fogadták a gondolatot?

Az előzetes híreim és az ottani riói tájékoztatás alapján igen. Pozitív volt a visszajelzés. Azt gondolom, hogy ENSZ nagykövetünknek még van dolga, Kőrösi Csaba úrnak még lesz dolga, de a kedvező visszhang alapján jó esélyt látok arra, hogy erre a rendezvényre sor kerüljön. És az az elképzelése neki is - és én ezt természetesen támogattam -, hogy a következő egy esztendőben tematikus kérdésenként foglalkozunk ezekkel a problémákkal, amikről az imént beszéltünk: édesvízkezelés, vízbázisvédelem, ide hozhatnánk egyébként az árvízi védekezésnek a problémáját. Erről nem beszéltünk, pedig ez például Magyarországot közvetlenül érinteni fogja a következő időszakban, különösen, hogyha a Kárpátok bizonyos területein folytatódik a rablógazdálkodás és csupaszítják le a hegyoldalakat. Vagy a szennyvíztisztítás is itt van. Oktatás, képzés tekintetében tudunk segítséget nyújtani más országoknak, hiszen Magyarországon víz témában azt gondolom, hogy megfelelő tudással rendelkező szakemberek vannak, és vannak olyan cégek, amelyek új technológiákat fejlesztettek ki, amivel olcsóbbá, gyorsabbá, hatékonyabbá lehet tenni például a szennyvíztisztítást. Ezeknek az exportja, ezeknek a bemutatása nemcsak Európában, hanem a világ különböző fórumain, a világ különböző országainak, megint csak a magyar érdekeknek a megjelenítését, ilyen értelemben természetesen nemcsak környezetvédelmi, hanem üzleti érdekek megjelenítését és érvényesítését is szolgálja.

De akár elnöki szinten? Lehet úgy érteni, hogy a magyar köztársasági elnök azt mondja, hogy mi ebben nagyon jók vagyunk, vegyétek igénybe, nézzétek meg, mit tudunk. Lobbizni fog a magyar vízügyesek érdekében?

Elég határozottan képviseltem Rióban ezt az álláspontot. Minden egyes alkalommal akár kétoldalú tárgyalásokon, akár a felszólalásaim során, három fórumon szólaltam föl, ezt kivétel nélkül elmondtam. Hát miért ne?! Természetesen nem én fogok üzleteket kötni, a félreértések elkerülése végett, véletlenül sem szeretném ezt a képet sugározni, hogy most ezek után jöjjenek hozzám, és én egy üzletközvetítő lennék, nem erről van szó. Arról van szó, amit a parlamenti beszédemben is elmondtam, hogy a magyar érdekek szószólója szeretnék lenni, hogy ilyen értelemben magyar érdekeket, magyar tudást, a magyar tapasztalatot, ami felhalmozódott az elmúlt 100-150 év vízügyes kultúrájában miért ne lehetne közvetíteni. Miért ne lehetne?Elnök úr, amikor ez este adásba kerül, akkor ön már Varsóban van vagy éppen repülőn ül?

Nem, mert 7 órakor, amikor ez adásba kerül, akkor én már Varsóban leszek olyannyira, hogy a hivatalos tárgyaláson is túljutunk a lengyel köztársasági elnökkel, és talán ez idő tájt éppen a hivatalos vacsora kezdődik.

Akkor jó étvágyat kívánok innen is egy időugrással. Miről tárgyal a köztársasági elnökkel?

A legfontosabb kérdés, amiért megyek, hogy erősítsem azt a tábort, amit úgy hívnak, hogy a kohézió barátai. Talán kicsit ilyen furcsán hangzik ez, miről is van szó? Most zajlik éppen, nyilván az önök híreiben is szerepel, hogy Brüsszelben állam- és kormányfők tanácskoznak, és a következő időszak pénzügyeiről váltanak eszmét, mi lesz az euróval, mi lesz az eurózónával, hogyan alakulnak az Európai Unió pénzügyei. És ennek egy nagyon fontos kérdése, hogy zajlik egy új költségvetési időszaknak a tervezése, ami a 2014 és 2020 közötti, tehát egy terjedelmes időszakot, nem egy szokványos parlamenti ciklusnyi időszakot, hanem ennél egy hosszabb időszakot ölel át, és ennek a költségvetési időszaknak a tervezése során már kiderült, hogy a kohéziós alapokat jelentősen akarják csökkenteni, mintegy 19 milliárd euróval. Ez Magyarországnak semmiképpen sem érdeke, és a volt szocialista országoknak sem érdeke, úgyhogy ezért Rióban például, amikor a bolgár köztársasági elnökkel találkoztam, akkor a riói ügyeken kívül alapvetően erről beszéltünk, és Bulgária teljes egészében egyetért azzal a törekvéssel, amit én megfogalmaztam, hogy a kohéziós alapok forrásait a válságkezelés egyik lehetséges eszközének kell tekinteni. Tehát egy más szemléletre, pontosabban a korábbi szemlélet kiegészítésére van szükség. Ugyanis, hogyha az az elképzelés valósulna meg, amit most a bizottság előterjesztett, akkor ez azt jelentené, hogy részben a fejlett országok felé csoportosítanánk át forrásokat, és olyan országok, mint Magyarország, a számítási mód megváltoztatása miatt igen jelentős többletforrásoktól, pontosabban kohéziós forrásoktól esnének el. Ez azt jelenti egyes számítások szerint, hogy legjobb esetben is húsz, rosszabb esetben akár harminc százalékkal is csökkenhet a kohéziós forrásoknak a nagysága, az, amit egyébként Magyarország majd lehívhat 2014 és 2020 között. Súlyos milliárdokról beszélünk. Az első esetben, tehát a kisebb rossz esetében ez mintegy ötmilliárd, a másik esetben egy 7,5 milliárd eurós kiesésről beszélünk. Aki nem nagyon járatos pénzügyekben, az is pontosan láthatja, hogy ez bizony nagyon hiányozna a magyar gazdaságnak.



Ha jól értesültem, erről az Európai Bizottság és a Tanács elnökével is beszélt.

Így van. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, úgyhogy Barroso elnök úrral is és Van Rompuy elnök úrral is beszéltünk erről a kérdésről. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Varsóba már úgy mehetek, hogy azt tudom mondani, ebben a kérdésben Barroso elnök úr is Magyarország mellett áll. Innentől tehát arra kell odafigyelnünk, hogy az a csoport, amelyik érdekeiben ilyen módon sérülne, ezek a kohézió barátai, Bulgária, Lengyelország, Magyarország és még sorolhatnám, ezek egy egységes fellépést tanúsítsanak továbbra is, még akkor is, hogyha a részletkérdések tekintetében az érdekeik adott esetben eltérőek lehetnek. Ilyen értelemben például Lengyelország és Magyarország érdekei a fő célon túl eltérőek, hiszen ez alapján a számítási mód alapján Lengyelország jól, Magyarország pedig rosszul járna. Tehát nekem arról kell meggyőznöm majd a lengyel tárgyalópartneremet, hogy az alapcélt ne veszítsük szem elől, tehát a kohéziós források ne csökkenjenek. Lengyelország számára, ami kedvező, az maradjon meg, és egészítsék ki a szabályokat egy speciális, Magyarországra vagy a Magyarországhoz hasonló országokra vonatkozó szabállyal úgy, hogy Magyarország rosszabb helyzetbe ne kerüljön, mint az előző költségvetési ciklus idején volt.

Mit vár például a következő ciprusi elnökségtől? Õk szintén a szolidaritásra és a kohézióra számítanak, amit könnyű megérteni, mert lehet, hogy bedőlnek heteken, napokon belül, és nem a mi csoportunkban vannak.

Azt várom, hogy ez alatt a fél év alatt, a ciprusi elnökség alatt ez a kérdés nyugvópontra kerül. És azt várom, hogy eredményesen tudunk lobbizni. Nyilván én csak az egyik szereplője vagyok ennek a folyamatnak, és itt sokkal fontosabb munka vár a magyar miniszterelnökre, a külügyminiszterre, gazdasági miniszterre - nagyon sok háttérmunkára van szükség. Én a magam eszközeivel azokon a tanácskozásokon, ahol ezt a kérdést föl lehet vetni, természetesen megteszek mindent annak érdekében, hogy Magyarország érdekeit érvényesítsük, de azért pontosan tudom, hogy ez egy csapatmunka, és nagyon-nagyon sok háttérmunkára van még szükség ahhoz, hogy eredményről tudjunk majd beszámolni, akár a ciprusi elnökség végén, akár később.

Hogy épül föl a magyar külpolitika képviselete a köztársasági elnök, a Külügyminisztérium, Magyarország között? Hogy osztják meg a munkát, ki jelöli ki az irányokat, ki mit hajt végre?

A külpolitikai irányát Magyarországnak alapvetően a kormány határozza meg, ez így van 1990 óta, sőt, nyugodtan mondhatom, ez történelmi hagyományokra nyúlik vissza. Tehát a Külügyminisztérium, a külügyminiszter, nyilván a miniszterelnökkel egyetértésben határozza meg a külpolitikai irányvonalat. Ebben vannak olyan elemek, amik 20-22 év óta mindenki által elfogadottak, például Magyarország euroatlanti integrációja és orientációja, tehát az, hogy csatlakozzunk a NATO-hoz, a NATO-nak legyünk aktív tagjai, hogy csatlakozzunk az Európai Unióhoz, és próbáljuk meg az Európai Unión belül érvényesíteni érdekeinket. Ebben gyakorlatilag nem volt vita az elmúlt 22 esztendőben, tehát ebben volt egy világos politikai konszenzus. Ezen belül aztán, hogy mit kell tenni, kétoldalú kapcsolatok, például a jószomszédi viszony fenntartása érdekében, a határon túli magyarok érdekében, a bilaterális kapcsolatok, tehát, mondjuk Magyarország és Németország, Magyarország és az Egyesült Államok viszonyában, nos, ebben adott esetben lehetnek véleménykülönbségek az egyes politikai szereplők között, de azt gondolom, hogy kormányzati ciklusoktól függetlenül itt a mindenkori kormánynak és a mindenkori köztársasági elnöknek egységes külpolitikai irányvonalat kell tartani, különben nem tudjuk az érdekeinket érvényesíteni.

Tervez már utat Romániába, Szlovákiába, Szerbiába? És ha igen, akkor milyen sorrendben? Ebből majd hosszú következtetéseket lehet írni.

Most próbálom értelmezni a kérdését, egy kicsit segítsen nekem ebben!

Romániába utaznak magyar politikusok, időnként kényes helyzetet átélve. Ön, ha jól emlékszem, még nem volt köztársasági elnöki tisztsége alatt.

A két hónap meglehetősen rövid idő azért ahhoz, hogy minden zegét-zugát bejárjam a világnak. Elmentem múlt hét kedden Rióba, aztán szombaton visszaérkeztem Brüsszelbe, hétfőn Brüsszelben tárgyaltam, visszajöttem Budapestre, közben volt egy kis belecskai kirándulás, ugye ez volt az első kérdése, és délután pedig már Varsóban leszek. Lehet, hogy valaki még ennél többet is tudna vállalni, de én azt nem tudtam megtenni, hogy két hónap alatt minden szomszédos országot meglátogassak.

Nyilván a magyarok lakta területekre gondolok elsősorban.

Persze, de én azt gondolom, hogy mindenre sor kerül majd. Minden olyan kérdéssel, ami terítékre tehető és teendő, az én hatáskörömbe tartozik, azokkal majd foglalkozni fogok. Az első szomszéd ország meglátogatásán túl vagyunk, Ausztriába vezetett az első utam, ugye ennek voltak vagy vannak hagyományai. Fischer elnök úrral egy jó hangulatú beszélgetést folytattunk. Egyébként a lobbizást a kohéziós források tekintetében ott kezdtem el. Azért volt fontos Ausztria ebből a szempontból, mert Ausztria úgynevezett donor országnak számít, nettó befizető, Németországgal és más országokkal, Egyesült Királysággal együtt adja azt a pénzt, amit aztán kohéziós forrásként más országok, például Magyarország, Csehország vagy Lengyelország fölhasználhat. És én arról győzködtem Fischer elnök urat, azt gondolom, hogy nem teljesen eredménytelenül, hogy nemcsak magyar érdek és nemcsak kelet-európai vagy újonnan csatlakozott országoknak az érdeke, hogy a kohéziós források megmaradjanak, hanem ez legalább annyira érdeke a donor országoknak és Európának is. Miért?

Üzletet látnak benne, visszakerül hozzájuk...

Részben, így van. Ezek az országok ilyen értelemben piacot szereznek. Az elmúlt 22 év erről szólt, hogy piaci lehetőséget jelentett számukra, valamint azok a beruházások, amelyek a kohéziós forrásokból megvalósulnak, azoknak több mint 60 százalékát az adott országok, tehát Németország, Ausztria cégei kapják meg különböző eljárások, közbeszerzési és egyéb eljárások keretében. Tehát a pénznek egy jelentős része ezekből az országokból visszakerül. Nekik is érdekük, hogy ez az eszköz, ez a kohéziós forrásrendszer megmaradjon. És harmadrészt pedig - és erről győzködtem Barroso urat és Van Rompuy urat, azt gondolom, megint csak eredménytelenül - ez európai érdek is, hiszen Európának az az érdeke, hogyha van egy olyan eszköz a kezében, amivel segíthet az adott országoknak - és itt nemcsak Magyarországról van szó - a válságból való kilábalásban, a válság kezelésében, és ha ezt a kohéziós forrást egy válságkezelési eszköznek tekinti, akkor megadja az esélyt, a lehetőséget ezeknek az országoknak, hogy a saját erejükből oldják meg gazdasági problémájukat, hiszen a gazdasági növekedés csak-csak nem akar beindulni, államadósságot nem akarunk növelni. Ha van egy másik eszköz, ami ráadásul nem növeli az államadósságot, akkor miért nem használjuk ezt a gazdaság élénkítésére, munkahelyteremtésre, beruházásokra, arra, hogy a válságból valamilyen módon kilábaljunk. És azt gondolom, hogy ez az érvelés, aminek, azt gondolom, megvan a közgazdasági racionalitása is és megvan az európai vetülete is, erre, hogyha minél többször elmondjuk és minél többen elmondjuk, talán lesz fogadókészség a különböző uniós fórumokon.

Még egy dologról igyekezett meggyőzni brüsszeli partnereit, hogy az ipari katasztrófák okozta károk enyhítésére legyen egy európai eszközrendszer. Ez miért kell, amikor a Seveso III, az már tető alatt van? Ön hozta tető alá közmegelégedésre.

A Seveso III másról szól. Az lényegében egy korábbi irányelvnek a módosítása, ami az európai vegyipari üzemeknek - mintegy tízezer üzemről beszélünk egyébként Európában - a biztonságát kívánja javítani. Egyébként az irányelv majd csak 2015-ben fog hatályba lépni, tehát még ez egy jövőbeni szándékot tükröz, és valóban ezt nagy többséggel fogadta el az Európai Parlament. Ennek én voltam a jelentéstevője, és elég sok munka van mögötte, úgynevezett első olvasatos tárgyalásban sikerült ezt elfogadni, hiszen először egy kompromisszumot kellett létrehozni a szakbizottságon belül, aztán egy kompromisszumot kellett létrehozni a Parlamenten belül, és végül egy kompromisszumot kellett létrehozni a bizottság, a tanács és a parlament háromszögében. Ez egy elég hosszú, bizonyos szempontból fárasztó tárgyalási folyamat volt, ráadásul úgy, hogy a mindenkori jelentéstevőnek, így nekem is a parlamenti mandátum megkötötte a kezemet, tehát én csak akkor léphetek tovább és akkor mehetek el egy kompromisszum irányába, hogyha a többi parlamenti pártnak a támogatását előtte megszerzem, vagy azok többségének a támogatását megszerzem. Ez egy elég bonyolult tárgyalási folyamat.

Ami fontos eredménye egyébként ennek a szakmai kérdések szabályozásán túl, hogy sokan azt mondták, hogy ez áttörés vagy egy mérföldkő az Európai Parlament, a bizottság és a tanács presztízsvitájában, vagy politikai erőpróbájában. Sikerült egy olyan megoldást elfogadni, amire ilyen súlyú irányelv esetében korábban még nem került sor, tehát arra nem volt példa, hogy a végrehajtás során, amikor ennek az irányelvnek a végrehajtása történhet meg, és újabb és újabb módosításokra kerülhet sor, akkor a parlamentnek lényegesen nagyobb szerepe lesz, mint korábban volt. Ez egy fontos dolog volt az intézmények közötti politikai erő és hatalmi erőtérnek a megrajzolása, átrajzolása, ez már részben a lisszaboni szerződés folytatása. De ezt most tegyük zárójelbe, mert ez talán mellékszál és félreviszi a beszélgetést. Tehát a Seveso III, az arról szól, hogy a vegyipari üzemeknek a biztonságát hogyan javítsuk.

Ez meg az intézményrendszerről, hogyha valami baj van, akkor enyhítsük a kárt?

A mi javaslatunk, a katasztrófabiztosítási díj pedig arról szól, hogyha az összes biztonsági intézkedés ellenére mégis valami baj bekövetkezik, történik egy ipari katasztrófa, sajnos az elmúlt húsz évben sok példát láttunk erre, akkor találjunk erre egy olyan eszközt, egy olyan megoldást, ami nagyon gyors és hatékony védekezést biztosít. Engem a vörösiszap-katasztrófa döbbentett rá arra, hogy Európa ilyen eszközzel nem rendelkezik, ami nagyon súlyos probléma. És megnéztem, hogy az elmúlt húsz évben milyen katasztrófák történtek. Ebben voltak nagyon-nagyon nagy kárt előidéző katasztrófák is, olyanok, amelyek tíz évvel ezelőttiek, és az akkori értéken egymilliárd eurós kárt okoztak. És elkezdtünk azon gondolkodni, hogy most egyébként is válsággal küszködő országokról beszélünk, különösen a latin-európai országok, Spanyolország, Portugália, de még Olaszországot is ide sorolhatom vagy Görögország. Hogyha ott történik egy ilyen ipari katasztrófa - ne adj Isten, remélem, hogy nem történik, de ha ott történik - az egyébként is súlyos költségvetési gondokkal küszködő, súlyos bajban lévő országot hogyan roppanthatja meg egy ipari katasztrófa akkor, amikor 1-2 milliárd eurós kár keletkezik. Az országnak ennyi pénze nincs, hitelt fölvenni nem tud, és uniós források sincsenek arra, hogy a lehető leggyorsabban ezt a kárt enyhíteni lehessen és a helyreállításnak a munkálatait el kelljen kezdeni. Erre kidolgoztunk egy koncepciót. Szerintem az adás kereteit túlfeszítené, hogyha most ennek a koncepciónak a részleteibe belemennénk. A lényeg az, hogy a környezetvédelmi minisztereknek a tanácsülésén ez támogatásra talált tavaly év végén, és most ott tartunk - erről is tárgyaltam egyébként Barroso elnök úrral -, hogy egy megvalósíthatósági tanulmány megírása megkezdődött. Ez az első lépése annak, hogy egyáltalán a bizottság ezzel a kérdéssel úgy foglalkozzon, hogy később ebből egy irányelv, egy szabályozási irányelv, magyarul egy mindenkire kötelező törvény és rendelkezés szülessen.

4

Mire gondol?

Alkotmánybíróság hatáskörének megváltoztatása.

Az a kérdés, hogy egy alkotmányos intézmény hatáskörének megváltoztatása, bármelyik intézményről van szó, az alkotmányos keretek között történik-e vagy sem. Ha az alkotmány elfogadása megfelelő tartalmi és formai kritériumoknak megfelel, akkor a köztársasági elnöknek, akár az alkotmányos szabályok megváltoztatása miatt volt már ugye egy alkotmánymódosítás, alaptörvény-módosítás, akár az alkotmány által meghatározott alkotmányos intézményrendszerekre vonatkozó szabályok átrajzolása miatt nincs lehetőség politikai vétóra. Ezt világosan kimondja az alaptörvény. Úgyhogy, ha én következetes akarok lenni ahhoz, amit a Parlamentben mondtam, és nem akarom megsérteni az eskümet, és nem utolsósorban nem akarom megsérteni a rám vonatkozó alkotmányos szabályokat, akkor nekem ezt figyelembe kell vennem.

Beszédében a nyugatos polgárosodás kifejezést használta. Ebbe az irányba haladunk, és jól?

Hát definiáljuk akkor ezt, hogy mit gondolok én erről.

Erre vagyok kíváncsi.

Három szóval lehetne jellemezni: teljesítmény, tudás, szorgalom. Vagy mondhatom azt is, hogy tudás, teljesítmény, szorgalom. De ez a három szó, azt gondolom, ami igazából ezt jellemzi, és nem véletlenül beszéltem ennek az egyik eleméről hangsúlyosabban a parlamenti beszédem és a beiktatási beszédem során. A beszélgetésünk elején erről a kérdésről már váltottunk néhány szót, és örülök, hogy ezt még egyszer szóba hozta. Lássuk azt meg, hogy a mindennapok teljesítménye nélkül ez az ország nem működne, képtelen lenne arra, hogy működjön. És lássuk meg, hogyha ez nem is a mi teljesítményünk, hanem másé, akkor az nekünk is segít. Tanuljunk meg örülni mások teljesítményének, ne csak sajnálkozzunk, ne csak irigykedjünk emiatt, hanem örüljünk, hogy igenis, másnak sikerült valami. Legyen ez nekünk példa, legyen példaadó, vegyük észre az ebben rejlő lehetőséget, okuljunk belőle, és próbáljunk mi is arra törekedni, hogy hasonló teljesítményt nyújtsunk. És ezért mondtam, nem szabad egy olyan mércét alkalmazni, ami egy elérhetetlen szintet jelent a választópolgárok, vagy a honfitársaink számára, hanem hogy kinek-kinek a saját képességei szerinti teljesítményről beszéljünk. Ez nagyon fontos, nem kell mindenkinek világcsúcsot úsznia, nem kell mindenkinek Nobel-díjas professzorrá válnia, ez lehetetlen, ez nem reális célkitűzés. De kinek-kinek, például a belecskaiaknak, annak a problémának a megoldásában, hogy hogyan lehet a 30 százalékos munkanélküliséget lecsökkenteni, az egy teljesítmény. És még egyébként, ha majd figyelemmel fogja kísérni a következő hetek-hónapok munkáit, akkor látni fogja, hogy nagyon sok ilyen teljesítmény lesz, és ez a szándékom, hogy ezekre a mások által észre nem vett, a médiában kellő súllyal, kellő eréllyel meg nem jelenített teljesítményekre szeretném ráirányítani a figyelmet. Sok van belőle, higgye el, sok van belőle, és az a tapasztalatom - legalábbis az első egy-két hét próbálkozása után -, hogy az emberek ezt örömmel veszik és örömmel értesülnek róla. Tehát amit én mondok, hogy örüljünk mások teljesítményének, erre úgy látom, hogy van fogadókészség.

Például a Sándor-palota ablakai mögül figyelemmel kíséri a földbérletek körüli nagyon éles vitákat? Mert hát az is a polgárosodáshoz tartozik, hogy kié a föld, ki használja.

Ez nem az a kérdés, amivel nekem köztársasági elnökként foglalkozni kellene. Hogy ezeknek mi lesz a vége, és ki milyen teljesítmény nyújt, azt majd évek múltán tudjuk megítélni. Sokkal inkább a már meglévő, mások számára például felmutatható vagy példaként szolgáló teljesítményeket szeretném bemutatni olyan emberek és közösségek esetében, amik, azt gondolom, segíthetnek abban, hogy mások, akik még csak keresik a közös boldogulás útját, a bemutatott példa segítségével rá is találjanak a helyes megoldásra, arra, amit már lehet, hogy évek vagy hónapok óta keresnek.

Tisztázódott, hogy mi történt a jeruzsálemi Wallenberg-ünnepség meghívotti listájával kapcsolatban?

Annyit tudok, hogy a tegnapi nap folyamán kaptam egy hivatalos meghívót Simon Perez elnök úrtól, Izrael köztársasági elnökétől, aki egy személyes tárgyalásra, egy hivatalos ebédre szeretne vendégül látni. Miután köztársasági elnökként vállaltam a Wallenberg-év fővédnöki tisztét, mi sem természetesebb, minthogy ezt a felkérést elfogadom, és nagy örömmel és nagy várakozással tekintek Simon Perez elnök úrral való izraeli tárgyalásaim elé.

Miért érezte szükségét, hogy olyan módon lépjen fel a Schweitzer professzort ért támadás ügyében, mint ahogy tette?

Erre legalább három okom volt. Először is Schweitzer professzor esetében az inzultus egy 90 éves idős embert ért. Ezt én aljasságnak tekintem. Másodszor: Schweitzer professzor esetében egy nagy hírű, világhírű tudóst inzultáltak, ezt meg ostobaságnak tekintem. Harmadrészt, a zsidó közösség vezetőjéről beszélünk, tehát a zsidó közösség vezetőjét érte az inzultus, ezt meg aljasságnak tekintem. Úgyhogy gyávaság, ostobaság és aljasság együtt, azt gondolom, hogy elegendő ok volt arra, hogy tiltakozzak, fölemeljem a szavamat ez ellen, és remélem, hogy ez még időben történt, hiszen szerencsére, hál' Istennek fizikai inzultusra nem került sor, és remélem, hogy a jövőben sem fog.

Ha egy év múlva beszélgetünk, akkor ez alapján mit tekintene elnöki teljesítménynek? Mire mondaná azt, hogy ez sikerült, ezt akartam?

Látja, ezzel a kérdéssel most engem nagyon zavarba hozott, mert nehéz lenne erre válaszolni. Hogyha a magam számára is azt tudnám mondani, hogy tisztességgel, becsülettel elvégeztem azt a munkát, amire vállalkoztam, és ezt nemcsak én gondolnám így, hanem mások is, akik látják és értékelik a munkámat, azt gondolom, hogy akkor ez már legalábbis, ha nem is elégedettségre talán, mert ez talán önhittségre vallana, de a további munka szempontjából bizakodásra adna okot.

Még egy utolsó kérdést engedjen meg: 2009 áprilisában mint európai parlamenti képviselő-jelölt, országgyűlési alelnök ült itt. Akkor azt mondta, hogy tulajdonképpen minden Magyarországon megszerezhető politikai gyakorlatot már felszedett, most már csak az Európai Parlamenti hiányzik. Nem sajnálta otthagyni, miután jelentős sikereket ért el?

De, sajnáltam. Sajnáltam, és nem is így terveztem az életem. Azzal nagy meglepetést, azt gondolom, nem árulok el sem önnek, sem a hallgatóknak, hogy én a következő két évet még Brüsszelben terveztem, sőt, tulajdonképpen kacérkodtam a gondolattal, hogy még egy ciklust, a következő európai parlamenti ciklust is Brüsszelben töltöm. De hát érkezett egy felkérés, méghozzá egy tiszteletre méltó vagy megtisztelő felkérés, és bár sokat gondolkodtam...

Sok ideje nem volt.

Sok időm ugyan nem volt valóban, de mégis sokat gondolkodtam, mérlegelnem kellett ennek az összes, a személyemet is érintő, családomat érintő, munkatársaimat érintő következményét. Ez nagy dilemmát okozott, jó néhány éjszaka erre ráment, hogy végül a helyes döntést meghozzam, de nagyon sokan biztattak, és azt mondták, hogy vállaljam el. Az első kérdés az volt a család számára, hogy ők vállalják-e az ezzel kapcsolatos terheket, hiszen ez terhet jelent azért egy családnak, higgye el. Úgyhogy húsvétkor a családi kupaktanács erről elég hosszasan beszélt. Csak mondok néhány dilemmát, amit mérlegre kellett tenni. Két gyerekkel költöztünk ki Brüsszelbe, a két nagy itthon maradt, ők idén diplomáznak, a két kisebb közül az egyik már jövőre érettségizik, a másik pedig, a legkisebb, Juli tízévesen jövőre negyedikes lesz, Mi úgy terveztük az életünket, hogy a következő évben még mindenképpen mind a négyen egy évet kint maradunk, az Orsi kint leérettségizik, Juli befejezi az alsó tagozatot, és akkor hazaköltöznek ők, én pedig ingázok Brüsszel és Budapest között, mint ahogy a képviselőtársaim többsége. Az első dilemma az volt, hogy rendben van, a Juli hazajön korábban, de mi lesz az Orsival, be tudja-e fejezni az európai iskolában a gimnáziumi tanulmányait. Semmiképpen nem akart ő váltani, hiszen egész más rendszerű az ottani oktatási rendszer, már megtörtént a fakultáció, nagyon nehéz lett volna neki visszaállni most egy magyar rendszerre pont az érettségi év előtt. Az első kérdése az volt, hogy maradhat-e, ha igen, akkor milyen feltételekkel, és nem utolsósorban, hogy szülőként vállalhatjuk-e annak a kockázatát, hogy egyedül hagyunk, már egy 19 éves gyereket Brüsszelben. Sok barátunk van ott, akikre számíthatunk, és ők biztattak is abban, hogy szívesen segítenek, de azért, higgye el, Brüsszel nem a legbiztonságosabb város, sajnos. Ennek következtében egy 19 éves, nyugodtan mondhatom, bár felnőtt, de mégis egy gyereket egy szülő nem szívesen hagy egyedül, még akkor is, hogyha tudja, hogy előbb-utóbb minden gyerek kirepül a családi fészekből. Tehát ez egy komoly dilemma volt, és ezen elég sokat gondolkodtunk. De a többiekkel is végig kellett beszélni, hogy az ő személyes életüket is érinti az, hogyha én nagyobb nyilvánosság előtt végzett a munkámat. Európai parlamenti képviselőként azért a mi életünk, magánéletünk nyilvánvalóan nem volt ennyire a fókuszban.

Feleségem esetében, aki most fizetés nélküli szabadságon van, végig kellett gondolni, hogyha a köztársasági elnök felesége lesz, akkor vissza tud-e menni dolgozni. És úgy tűnik, az eddigi tapasztalatok alapján, az elődeinek a tapasztalatai alapján, hogy bizony, nem nagyon fog tudni visszamenni dolgozni, tehát ez most újabb fizetés nélküli szabadságot jelent. Ennek azért nagyon sok hátránya van. Ha sokáig az ember egy bizonyos munkát nem végez, akkor bizony kiesik a gyakorlatból, megváltoznak a jogszabályok, nagyon nehezen tud esetleg utána egy munkahelyre visszailleszkedni.

Nem is biztos, hogy élvezi a first ladységet?

Az egy másik kérdés, hogy élvezi-e. Ebben én mindenkit, aki egyébként a feleségemnek szerepet szán ebben a dologban, én megértést vagy türelmet kérek tőlük, vagy megértést kérek tőlük. Nagyon sok ilyen program van már, ahol jelezték, hogy számítanak rá, szeretnék, ha ő részt venne egy-egy rendezvényen. Mindenkinek azt mondom, hogy természetesen ilyen lesz, ilyen rendezvények egy részénél a felkérést el fogja fogadni, de nekünk van egy tízéves gyermekünk, és hogyha én, mint ahogy az elmúlt két hét mutatja, viszonylag keveset tartózkodom otthon, akkor bizony kell, hogy legyen a családban egy fix pont, ez pedig a feleségem, aki gondoskodik a gyerekről, tanul vele, és bizony, ha én nem vagyok otthon, akkor esti mesét is mond neki. Úgyhogy itt a first ladység, most idézőjelben teszem, én nem szívesen használom ezt a szót, az, azt gondolom, hogy csak bizonyos korlátok között érvényesülhet majd.