"Elsősorban azoknak van joguk 1956-ot magukénak mondani, akik nem megreformálni akarták a diktatúrát, mint Nagy Imre és elvbarátai a kezdet kezdetén akarták, akiknek nem megjött a józan ítélőképessége, akik nem megvilágosodtak mindazon szörnyűség hatására, amelyek 1956-ig végbementek, hanem soha nem is voltak annak a népirtó eszmerendszer hívei, amely Magyarországot oda jutatták, ahol 1956-ban vagy 1989-ben volt.

Talán már elfelejtenénk: korántsem arról volt szó 1989-ben, hogy egy emelkedett erkölcsi pillanatban a bűnösök és kollaboránsok megtértek és egy nemes gesztussal felajánlották az elkövetett bűnök elszenvedőinek a jóvátétel lehetőségét, hanem arról van szó, hogy egy meghatározott történelmi pillanatban kemény alkuk, politikai küzdelmek, iszapbirkózás eredménye lett mindaz, ami 20 éve történt.

A hatodik, üres koporsóban nem csupán névtelen mártírok szimbolikus teste, hanem a Kádár-rendszer is ott feküdt, és talán ebben volt a látszólagos egyetlen konszenzus az akkor szembenálló két politikai oldal között.

Mi szerettük volna, ha képletesen az egész rendszert, úgy, ahogy volt, el tudjuk temetni, míg a pártállam képviselői azt szerették volna, ha csak a múlt bűneit temetik el, de a belőle származó hasznot már nem.

Egy demokráciát, polgári társadalmat azokkal, akik a kommunista rendszert kiépítették, fenntartották, működtették - azt a 180 besúgót, akiknek a neve most kerül elő, odaküldték a térre -, azokkal építeni nem lehet.

Nem Orbán Viktoron - ha szabad őt mentegetnem -, nem a Fideszen múlott, vagy legfőképpen nem rajtunk múlott, hogy a rendszerváltás rendszere egy újabb történelmi hazugságra épült. Bár június 16-át, a Hősök terét, és az ott zajló politikai küzdelmet Orbán Viktor a beszédével megnyerte, mert sikerült megóvni Nagy Imre és mártírtársainak méltóságát, hogy nem hagytuk a koporsókat a hazug közmegegyezés mocsarába belesüppedni, de sajnos június 17-én kezdődő húsz esztendőt azok nyerték meg, akikkel szemben azt az egy napi csatát megnyertük."