Az éghajlatváltozással olvadó sarkvidéki jégtakaró lehetővé teszi, hogy eddig megközelíthetetlen lelőhelyeken is megindulhasson az olaj, a földgáz és egyéb, értékes ásványok kitermelése. Ám mindennek van még egy akadálya, ami nagyon megnehezíti és főleg drágítja a munkálatokat: a sarkvidéki teleken a fényviszonyok korlátozottsága. Minél északabbra megyünk, annál rövidebbek a téli nappalok, sőt néhány hónapra az egész sarkvidék sötétségbe borul.

A munkálatok viszont ilyenkor sem állhatnak le, így mesterséges világítás mellett lehetne csak folytatni az értékes nyersanyagok kitermelését. Ehhez áramra, méghozzá elég sokra lenne szükség, és ennek jelentősek a költségei. Az orosz tudósok azonban már a múlt század kilencvenes éveire kidolgoztak egy másik, ennél sokkal olcsóbb megoldást: a világűrbe telepített óriási tükrökkel vetítenék a sarkkör bizonyos részeire a Nap fényét – írja legújabb cikkében a BBC.

Az ötlet nem az oroszoktól, hanem egy német tudóstól, Herman Oberthtől származik,

aki 1923-ban a doktori értekezéséből írt könyvében hozta ezt nyilvánosságra. A disszertációját a heidelbergi egyetem azzal utasította el, hogy Oberth elképzelései nagyon valószerűtlenek. Oberth azt indítványozta ugyanis – és ezt komoly számításokkal igazolta –, hogy a kozmoszba kilőtt űrhajók óriási tükröt nyissanak ki, és ezzel felfogva a Napból kiáramló fotonokat "vitorlázzanak" a bolygók között.

Elképzeléseit pár évtizeddel később más német tudósok is elővették. A második világháború idején, a Hillerslebenben működő titkos kutatóintézetben olyan naptükröt akartak kifejleszteni, amit fegyverként lehetett volna használni. Úgy gondolták, hogy ez a Sonnengewehr, vagyis Napfegyver képes lenne egész városokat felégetni, tavak, folyók vizét felforralni, vagy akár az időjárást is befolyásolni. Erről a háború után, 1945-ben számolt be a Time magazinnak John Keck, az amerikai hadsereg alezredes. Egyike volt azoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy összegyűjtsék és az Egyesült Államokba vigyék a náci tudósok minél több kutatási anyagát. Szerinte ötven év alatt a németek ki is tudták volna fejleszteni ezt a félelmetes fegyvert.

Egy másik német kutató, Krafft Ehricke (maga is részt vett a nácik V2 rakétaprogramjában) a múlt század ötvenes éveiben javasolta a NASA-nak, hogy az űrbe telepített hatalmas tükrökkel gyűjtsék össze és sugározzák a Földre a napsugarakat, amikkel aztán áramot lehetne fejleszteni. Elképzeléseit ő sem tudta megvalósítani,

annyira elképesztőnek tűntek az amerikai űrkutatási hivatal vezetői számára.

Néhány évvel később aztán egy orosz tudós, Vlagyimir Szergejevics Sziromjatnyikov állt elő azzal az ötlettel, hogy hatalmas tükrökkel az észak-szibériai városokat lehetne megvilágítani a sötét, sarkvidéki telek idején, vagy arra használni, hogy a gazdák akár éjszakai is dolgozhassanak a földeken. Ő az egyik legtehetségesebb alakja volt a szovjet űrkutatásnak. Részt vett a Vosztok űrhajó tervezésében, amellyel a világon elsőként jutott ki az űrbe Jurij Gagarin. Később a közös szovjet–amerikai, Szojuz–Apollo űrprogram talán legfontosabb elemét tervezte, azt a dokkoló egységet, amelynek segítségével sikeresen kapcsolódhatott össze a szovjetek és az amerikaiak űrhajója. Ezt még ma is használják a Nemzetközi Űrállomáson.

Sziromjatnyikov elképzelései szerint a hatalmas fényvisszaverő felületet egy könnyű, ám rendkívül erős polietilén fólia, a Mylar felületére felvitt vékony alumíniumrétegből készítették, és mint egy esernyőt, úgy nyitották volna ki.

Többszöri halasztást követően végül 1992. október 27-én, a kazahsztáni Bajkonurból indult a Progressz M-15, fedélzetén az összecsomagolt űrtükörrel. A Mir űrállomásra szállította az eszközt, amelyet a megérkezést követően a kozmonauták erősítettek a teherűrhajó külsejére. A próbanyitást azonban csak a következő év február 4-én végezték el, addig mindenféle kísérletet hajtottak végre a csukott naptükörrel. Végül a teherszállító mintegy 150 méternyire eltávolodott és a terveknek megfelelően gyors forgásba kezdett a hossztengelye körül. Az így létrejövő centrifugális erő nyitotta szét a 20 méter átmérőjű tükröt, miközben a Progressz úgy fordult, hogy a Nap sugarait a Föld felé iránytsa.

The Znamya 2 was a 20-metre wide space solar mirror. Znamya-2 was launched aboard Progress M-15 from Baikonur on 27 October 1992.

Credit: Roscosmos pic.twitter.com/ixUJBzYCQL

— Universal Curiosity (@UniverCurious) December 26, 2019

Egy nagyjából 5 kilométer széles fénycsóva jött így létre, amelynek ereje a teliholdéval volt azonos. A fénysugár 8 kilométeres másodpercenkénti sebességgel söpört végig Franciaországon, Svájcon, Németországon és Lengyelországon, mire elérte a Szovjetunió nyugati részét. Közben a teherűrhajó egyre alacsonyabbra ereszkedett, és Kanada felett, a sűrűbb légkörbe merülve elégett. Európa felett abban az időbe éppen felhős volt az ég, így a Földön nem nagyon vették észre a fénycsóvát, bár akadtak páran, akik az éjszakai égen látott furcsa felvillanásról számoltak be.

A moszkvai űrközpontban teljes sikerként könyvelték el a történteket, és elhatározták az időközben Znamjára keresztelt program folytatását. Sziromjatnyikov azt tervezte, hogy egyre nagyobb és nagyobb tükröket állítanak majd Föld körüli pályára, a végső cél pedig több mint harminc, egymással összekapcsolt tükör lett volna. Ezzel már a teliholdnál ötvenszer nagyobb fényerővel tudtak volna bevilágítani egy nagyjából 90 kilométer átmérőjű területet.

A következő kísérletben egy a teliholdnál tízszer fényesebb, 25 méter átmérőjű tükröt akartak kipróbálni. 1999. február 5-én fel is lőtték a hatalmas napreflektort szállító űrhajót és az baj nélkül megérkezett a Mir űrállomásra. A személyzet a korábbihoz hasonlóan felerősítette az összecsukott naptükör konténerét a szállítóegységre, és az a terv szerint eltávolodott, majd sebes forgásba kezdett a kinyitáshoz. A vitorla már majdnem teljesen kibomlott,

amikor bekövetkezett a szerencsétlenség.

Tévedésből a teherűrhajó olyan utasítást kapott, hogy emelje ki a kommunikációs antennáját. Ebbe aztán belegabalyodott az űrtükör és a pörgés közben szét is szakadt. A központban gyorsan leállították a manővert, de ekkorra már a tükör menthetetlen volt. Egy része az antennára tekeredve, cafatokban lógott. Ugyan megkísérelték a nyitás folyatását, de hamar belátták, hogy a megtépázott és összegyűrt tükörrel nem fogják tudni elvégezni a kísérletet.

Ráadásul a tudományos világ sem rajongott egyöntetűen az ötletért. A csillagászok arra panaszkodtak, hogy az éjszakai égboltot bevilágító fénycsóva elvakíthatja a távcsöveiket. A természettudósok pedig azért aggódtak, hogy a mesterséges nap összezavarhatja az állatok és a növények biológiai ritmusát, és ennek szerintük beláthatatlan következményei lehetnek. Végül a pénzszűke oldotta meg a problémát. Időközben ugyanis összeomlott a Szovjetunió, és az ország olyan katasztrofális anyagi helyzetbe került, hogy szó sem lehetett a folytatásról.

A baleset véget vetett az egész programnak.

Csakhogy a globális felmelegedés következtében hajózhatóvá váló tengeri útvonalak és a Föld legészakibb vidékeinek ásványi kincsei újból életre kelthetik Sziromjatnyikov elképzeléseit. Oroszország máris jelezte, hogy Észak-Szibéria partjai mentén haladva a teherhajók sokkal gyorsabban tehetik meg az Európa és Kína közti távolságot. Már készülnek a tervek az útvonal mentén új kikötők létesítésére, de gáz- és olajlelőhelyekről, valamint értékes ásványok kitermeléséről is szó van. Nem csoda, hogy az utóbbi időben a sarkkör jelentősége rendkívüli módon felértékelődött egy sor iparilag fejlett országban. A kikötők, bányák működéséhez és persze az ott dolgozó emberek életéhez pedig minél több fényre is szükség lesz.