A siculicidium (székely gyilkosság) néven is ismert tragikus esemény előzménye 1760-ra nyúlik vissza, amikor Mária Terézia császárnő elrendelte a Rákóczi-szabadságharc leverése után megbízhatatlannak nyilvánított és felszámolt erdélyi határőrség újbóli felállítását. A szervezet feladata a határok védelme, a rablók és csempészek üldözése volt, a határőrök a zsold és ingyen fegyver mellett számos adókedvezményben is részesültek. A határőrségbe először csak románokat szerveztek, majd 1762-ben elkezdték a székely határőrség szervezését is. (A székelység korábbi, szabadalmas jogállással járó határőrszolgálata 1711-ben szűnt meg, de ehhez kapcsolódó kedvezményeiket megtarthatták.) Eleinte a földesúri terhek alóli szabadulás reményében sokan jelentkeztek, de amikor kiderült, hogy adóikat továbbra is fizetni kell, régi szabadságjogaikat nem nyerik vissza, mindezek tetejébe pedig szolgálniuk idegenben is kell, méghozzá német vezénylet alatt, nagyon sokan meggondolták magukat.

Mária Terézia erre elrendelte az erőszakos sorozást, ami elől a főleg csíki, kisebb részben háromszéki székelyek közül sokan elbujdokoltak. Mintegy 2500-an azonban összegyűltek az Olt menti Madéfalván és tiltakozó petíciót megfogalmazásába kezdtek, hogy írásban hozzák követeléseiket a bécsi udvar tudomására. A jogról és hagyományról hallani sem akaró császári vezetés erőszakkal válaszolt: a falut 1764. január 7-én hajnalban 1350 császári katona fogta körül és fegyverrel mészárolták le azokat, akik a négy órányi ágyúzás után még életben maradtak, a menekülők üldözésére lovasokat is bevetettek. A vérfürdőnek hivatalos jelentések szerint mintegy 200, más adatok 400 áldozata volt, köztük nők és gyermekek is, egy korabeli feljegyzés szerint "nem volt olyan nap, hogy valamelyik faluban ne temettek volna valakit". A tragikus eseményt gyakran nevezték ezután siculicidiumnak is, mert a latin szó számot is jelentő betűi az 1764-et adják ki.

A brutális fellépés megtörte a székelyek ellenállását, a határőrség szervezése márciusra befejeződött. A vérengzés után indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, ahol a csángók fogadták be őket. Nagy részük tíz év után Hadik András segítségével Bukovinában telepedett le, ahol megalapították az öt székely falut: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Józseffalvát és Andrásfalvát. Az öt falu lakói visszavágytak hazájukba, így kerültek az Al-Duna vidéke és Déva környékére. 4500 ember 1941-ben egy román-magyar egyezmény alapján került a Bácskába, ahonnan 1944-ben ismét menekülni kényszerültek. Magyarországon a háború után kitelepített németek megüresedett házaiba, a Balaton-felvidékre, illetőleg többnyire Tolna és Baranya megyei falvakba telepítették a bukovinai székelyeket. A moldvai csángóságba olvadt székelyek viszont végleg a Kárpátok másik oldalán maradtak.

Madéfalván 1905-ben állították fel a siculicidium emlékművét, a történtekről Nyirő József írt regényt Madéfalvi veszedelem címmel.