INFORÁDIÓ
2022. augusztus 14. vasárnap
Marcell

50 év 50 meccs

labdarúgás

1981

grúzia

1981: szocialista forradalom a gyepen

1981: szocialista forradalom a gyepen

Infostart / Dénes Tamás

Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. 1981-ből például a kupatörténet egyetlen "szocialista" fináléját.

Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Az 1981-es év kevés évtizedek múltán is emlékezetes mérkőzést hozott, ami persze nyilván nem azt jelenti, hogy ne lettek jó meccsek, például, a világbajnoki selejtezők között. Születtek meglepetések, érdemes megjegyezni, hogy az egy évvel később világbajnok olasz és a vb-elődöntőbe jutó francia csapat egyaránt csak a második lett csoportjában, sőt, Michel Hidalgo együttesének a végén nagyot kellett „hajrázni” a Mundialra kijutásért. A „kékekkel” egy csoportban szerepelt és csak negyedik lett, így simán kiesett a hetvenes évek második legsikeresebb európai válogatottja, a holland.

Csalódást hoztak bizonyos szempontból az európai kupadöntők. A BEK-et újra a Liverpool FC nyerte meg, Bob Paisley az első háromszoros győztes edző (menedzser) lett, de bármennyire is sztárparádét ígért a párizsi döntő, immár sorozatban negyedszer, hat kiíráson belül ötödször (de nem utoljára…) 1-0-ra végződött a finálé. A Palotai Károly által vezetett találkozón az egyetlen gólt a balhátvéd Alan Kennedy lőtte, a 82. percben. Ameddig a legtekintélyesebb klubkupasorozatban két „nagyágyú” találkozott, az UEFA-kupa fináléját az Ipswich Town és az AZ’ 67, a Kupagyőztesek Európa-kupájáét pedig a Dinamo Tbiliszi és a Carl Zeiss Jena. Ki mondta volna a rajtkor a négyből bármelyikre is azt: favorit?

Futballtörténelmi szempontból feltétlenül a szovjet és a keletnémet gárda düsseldorfi KEK-döntője az érdekesebb, tekintve, hogy a keleti blokk széteséséig ez volt az egyetlen tavaszi európai kupadöntő, amelyet két „szocialista” országbeli csapat vívott.

Ha akarjuk, az UEFA rugalmatlanságának, ha megengedőbbek vagyunk, a szerződési fegyelemnek tulajdonítható, hogy a meccset az NSZK-ban, Düsseldorfban játszották le, az eredeti terveknek megfelelően. A jelek szerint a nyugatnémet szurkolók közel sem érezték annyira magukénak a „másik német állam” futballistáit, mint fordítva: a keletiek a Nationalelf, illetve a Bundesliga sztárjait. Az NDK megszűnése után számos könyv, beszámoló született arról, hogyan is fejezték ki a keletnémet szurkolók a rajongásukat. Jobb lehetőség hiányában valamelyik nem túl távoli szocialista országba utaztak, hogy aztán ott közel férkőzzenek a „nyugati” sztárokhoz, fotózkodjanak velük, vagy legalább szurkoljanak nekik. Ilyen volt, egyebek mellett az NSZK 1983. szeptemberi budapesti mérkőzése, ahonnan még a Balatonon nyaralók közül is rándultak fel keletnémetek. De ugyanilyen példa az 1987. november 18-i Magyarország–NSZK mérkőzés, amelyre 200 (!) keletnémet szurkoló jött hozzánk – de azért az internacionalizmus jegyében, nem a béketábornak szurkoltak, hanem Lothar Matthäusnak, Pierre Littbarskinak, Klaus Allofsnak és a többi nyugati sztárnak. Az egyik transzparens kicsit előreszaladt az időben, hirdetve: „Cottbus köszönti az 1988-as Európa-bajnokot”… Aztán háromnegyed évvel később nem nyert a Nationalelf a hazai rendezésű tornán, de ez egy másik történet.

De vissza a jénai csapathoz, amelyet csak kiválasztott hívei kísérhettek el Düsseldorfba. Állítólag 3500 jegyet kapott az optikai gyár által támogatott gárda, ami elég sok ahhoz képest, hogy csupán 4765 néző látta a Rajnáról elnevezett stadionban a Dinamo Tbiliszi elleni KEK-döntőt. A CZ mindössze második keletnémet klubként játszott európai kupadöntőt (az első az 1. FC Magdeburg volt 1974-ben, ugyancsak a KEK-sorozatban), a Dinamo Tbiliszi pedig harmadik szovjet klubként lett finalista, a Dinamo Moszkva (1972) és a Dinamo Kijev (1975) után. Különös egybeesés, hogy mind az öt klub a KEK-ben jutott el a végjátékig. (Ritkán összegzett adat: 1969 és 1981 között tizenhárom döntőben nyolc csapat szerepelt az úgynevezett béketáborból. Szlovák, lengyel magyar, keletnémet és szovjet csapat, csapatok. Ez idő alatt a BEK-ben nem volt „szocialista” döntős.)

Mi kellett a Carl Zeiss Jena és a Dinamo Tbiliszi döntőbe jutásához? Szerencse feltétlenül, de nem csak az. A grúzok az angol West Ham Unitedet és a holland Feyenoordot, a türingiaiak az AS Romát és a Valenciát is kiejtették. Nodar Ahalkaci csapatának a döntőig vezető úton kiemelkedően az Upton Parkban elért, a West Ham United elleni 4-1 volt a legprímább teljesítménye.

A Szovjetunióban a ligarendszerű klubfutball bevezetésétől, 1936 tavaszától kezdve az orosz klubok uralkodtak. A Dinamo Kijev a hatvanas években már utolérte a moszkvaiakat, sőt az ország első számú klubja lett, 1961 és 1981 között nyert tíz bajnoki címével, s egyben nemzetközi sikerével. Ám egészen 1978-ig, két kivétellel, kizárólag orosz vagy ukrán klub nyert bajnoki címet. 1964-ben a grúz Dinamo Tbiliszi, 1973-ban az örmény Ararat Jereván végzett az élen. Mindkettő sikerét inkább véletlenszerűnek tartották. Ám a Dinamo Tibiliszi, noha a bajnoki címet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is „csak” egyszer nyerte meg a szovjet bajnokságot, uralta ezt a korszakot.

1976-ban Nodar Ahalkaci vette át a vezetőedzői posztot Grúzia első számú belügyi klubjánál. Soha nem volt kiemelkedő képességű futballista, noha a hatvanas évek első felében, 1966-ig játszott a helyi Lokomotivban, amelynek aztán edzője is lett. Pályája akkor vett nagy fordulatot, amikor 1974-ben a Dinamo szakosztályvezetője, nem a szinonimát, hanem az orosz kifejezést használva, nacsalnyikja lett. Két évvel később a vezetőedzői posztra rendelték, mindössze 38 évesen. 1983-ig dirigálta első periódusában a csapatot, amely 1976-ban Szovjet Kupa-győztes, 1977-ben bajnoki második, 1978-ban bajnok, 1979-ben újra kupagyőztes, 1980-ban kupadöntős, majd 1981-ben a Kupagyőztesek Európa-kupája győztese lett. Ahalkacival a Dinamo megőrizte az igazi grúz stílust: a gyors összjátékra, a látványos technikára alapozott játékot.

1978 őszén a kaukázusi kék-fehérek kiejtették az olasz Napolit az UEFA-kupából. Egyik kulcsjátékosuknak, Vitalij Daraszelijának a felesége már mindenórás volt. A játékos megfogadta: aki közülük az első gólt belövi a nápolyi visszavágón az olaszoknak, annak a nevét kapja majd a gyerek, ha fiú lesz. Szerencséje volt: ő maga rúgta a gólt. Mindmáig legendás játékosokból állt abban az időszakban a Dinamo Tbiliszi: David Gogija és Otar Gabelija kapusok, Tengiz Szulakvelidze, Sota Hincsagasvili, Alekszandr Csivadze, Gocsa Macsaidze, Nodar Hizanisvili, Tamaz Kosztava, Peruz Kanteladze védők, Vitalij Daraszelija, Manucsar Macsaidze, Vahtang Koridze, Vahtang Kopalejsvili, David Kipiani középpályások, Revaz Cselebadze, Vlagyimir Gucajev, Ramaz Sengelija csatárok.

Nálunk Csivadze, az Eb-ezüstérmes Szulakvelidze, valamint Daraszelija, a játékmester, az akkori szovjet futballisták között ritka kivételnek számító, orvos szülei gondos nevelésének is köszönhetően angolul is kitűnően beszélő David Kipiani és talán Ramaz Sengelija neve számított igazán ismertnek. Daraszelija nagyon korán, 25 évesen, másfél évvel a KEK-döntő után meghalt egy autóbalesetben. Kipiani, akit hajdanán a Liverpool, a West Ham United, a Feyenoord, az Inter vagy a Napoli is szívesen leigazolt volna, de szemernyi esélye sem volt erre, ugyancsak autóbaleset áldozata lett, nem élte meg ötvenedik születésnapját. Sengelija sem él már agydaganatba halt bele, 55 évesen.

A Carl Zeiss Jena ellen az első félidő nem hozott gólt. A második tizennyolcadik percében Gerhard Hoppe fura lábtartással lőve megszerezte a vezetést a keletnémeteknek, de a grúzok tudtak erősíteni. Előbb – a később politikai pályára lépő – Gucajev precíz lövéssel kiegyenlített, majd a 88. percben Daraszelija – két elképesztő csel után, aki azt megnézte, rögtön tudta, mi a különbség az igazi grúz futball és a hagyományos orosz között – megnyerte a mérkőzést és a kupát. Lapos lövéssel vágta a labdát Hans-Ulrich Graphentin kapujába, a döntő pillanatban eszébe jutott Ahalkaci edző intelme: nagyon magas a kapus, laposan lőjetek neki! Megtette.

Kis „körkép” a nyolcvanas évek elejéről: Michael Yokhin idézte fel a Blizzard egyik számában, hogy a rendőrségi statisztikák szerint akkoriban naponta 150 betörés követtek el Grúziában – ám egyet sem 1981. május 13-án. Még a betörők is nézték a meccset… Utána meg ünnepeltek az utcán, milliók tódultak az utcára, kilencvenezer szurkoló megtöltötte a Vlagyimir Iljics Leninről elnevezett stadiont.

Yokhin felfigyelt egy érdekes összefüggésre: az akkoriban nem önálló, a Szovjetunió tagköztársaságaként létező Grúzia futballszurkolói számára a csak grúziai születésű játékossal felálló Dinamo Tbiliszi pótolta a nemzeti tizenegyet, a válogatottat. Talán nem túlságosan merész értelmezése a kérdésnek ilyen szempontból a grúzok érzéseit a katalánok a Barcelonához kapcsolódó érzéseihez hasonlítani.

Kote Maharadze, a kor leghíresebb grúz kommentátora azt mondta a mérkőzés után: „Elképzelhető, micsoda boldogság van most Tbilisziben, sőt, az egész országban.”

A hazaérkezés után felrendelték Moszkvába. Ki kellett jelentenie, hogy az ország alatt nem „csak” az akkor már gyakran az önállóságról ábrándozó Grúziára, hanem a Szovjetunióra gondolt.

A címlapról ajánljuk

×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018