A szurkolók nemzedékeinek emlékezetébe legjobban Bern neve égett bele, ahol 1954. július 4-én a világbajnokság döntőjében a verhetetlennek hitt, toronymagas esélyes Aranycsapat 3-2 arányban alulmaradt az NSZK válogatottjával szemben. Az akkor sorstragédiaként megélt vereség sokkolta az országot, az elvesztett döntő után robbant ki a Rákosi-rendszer első spontán tüntetése, amelyet a pesti humor "kis focialista forradalomnak" nevezett el. Az Aranycsapat az 1956-os forradalom után széthullott, de a magyar válogatott továbbra is a világ legerősebbjei közé tartozott: 1962-ben és 1966-ban is a negyeddöntőig jutott a vb-n, utóbbin világszenzációt keltve a címvédő brazilokat is megverte.

A magyar labdarúgás "Mohácsa", ahogy a köztudatba bevonult, 1969. december 3-án Marseille-ben következett be. Ma már talán furcsán hangzik, de a szurkolók számára hatalmas megrázkódtatást jelentett, hogy a magyar válogatott történetében először a selejtezők után nem jutott ki a világbajnokságra. A már megnyertnek hitt selejtezőcsoportban végül pontegyenlőség alakult ki Magyarország és Csehszlovákia között, így a továbbjutásról pótselejtező döntött. A Marseille-ben lejátszott mérkőzésen a válogatott teljesen összeomlott és 4-1 arányú vereséget szenvedett. A mérkőzést közvetítő Szepesi György "jönnek a csehszlovákok" felkiáltása szállóige lett, a meccs után az elkeseredett védő, Mészöly Kálmán így nyilatkozott: "A mi időnk lejárt". A hatalmas pofon után a magyar labdarúgás rövid időre magához tért, s bár az 1974-es vb-részvétel egy utolsó pillanatban a svédektől bekapott gól miatt elmaradt, 1978-ban és 1982-ben is ott volt a világbajnokságon az együttes. A csapat mindkétszer már a csoportkörben kiesett, de helytállt, 1982-ben pedig világszerte feltűnést keltett a salvadoriak ellen aratott 10-1-es győzelem.

A magyar futball eddigi utolsó nagy korszaka 1986. június 2-án a mexikói világbajnokságon, Irapuatóban ért véget. A szovjetektől az első csoportmeccsen elszenvedett 6-0-ás vereség okait azóta is keresik, de a tény tény marad: a válogatott, amelyhez a szakemberek és a közönség is nagy reményeket fűzött, ismét a csoportkörből esett ki. Pedig a szövetségi kapitány Mezey György a hazai futballközegre rácáfolva világszinten is jegyzett válogatottat alakított ki, amely Európából elsőként jutott ki a vb-re és az európai ranglista élén állt. A megmagyarázhatatlan összeomlás korszakhatárt jelentett: magyar válogatott az azóta eltelt majdnem három évtized alatt nem jutott sem Európa-, sem világbajnokságra. Innen számítódik a Végh Antal nagy visszhangot kiváltó könyvében "gyógyít6atlannak" nevezett magyar futball mélyrepülése.

A remény 1997-ben csillant fel utoljára, hogy aztán annál nagyobb legyen a kiábrándulás. A Csank János szövetségi kapitány által irányított válogatott a selejtezőcsoportban a norvégok mögött a második helyen végzett, miután az utolsó forduló utolsó percében egy öngóllal pontot mentett Finnország ellen. A pótselejtezőn Jugoszlávia volt az ellenfél és az első, hazai mérkőzésen a "plávik" átgázoltak a magyar csapaton. Az ellenfél már a félidőben 5-0-ra vezetett, a végeredmény megalázó 7-1 lett. A megsemmisítő vereség másnapján a Nemzeti Sport szinte teljesen fekete címlappal jelent meg, a tudósításban a kudarcot Marseille-hez és Irapuatóhoz hasonlították. A visszavágó már csak formalitás volt, az összezuhant csapat Belgrádban öt gólt kapott és összesítésben 12-1 arányban maradt alul, a vb ismét csak álom maradt.

Az utolsó nagy pofon éppen egy éve érkezett: a vb-selejtezőcsoportban a továbbjutásra matematikailag még esélyes válogatott - amely előzőleg Bukarestben sima 3-0-ás vereséget szenvedett - Amszterdamban a hollandoktól 8-1-re kapott ki. A mérkőzés után lemondott Egervári Sándor szövetségi kapitány, akinek utóda Pintér Attila lett, neki az északírektől elszenvedett vesztes Eb-selejtező után kellett távoznia.