Párizsban nyílt egy nagyszabású Miles Davis-kiállítás, mivel idén 50 éve történt, hogy Miles kiadta valószínűleg legnépszerűbb lemezét, a Kind of Blue-t. Nagyon szép tárlat ez, amely Miles zenéjének összes korszakát végigköveti. A szervezők megkerestek azzal, hogy a kiállítás decemberi zárásakor adjam elő a Tutu zenei anyagát. Nekem ez eszembe se jutott volna, mert inkább előre szeretek nézni, mint hátra. De most jó ötletnek tűnt, hogy ebből az alkalomból felidézzük a lemez anyagát. Különösen úgy, hogy fiatal zenészekből állítottam össze az együttest, akikkel valami újat is ki tudunk hozni ebből a zenéből. Miután leegyeztettük a decemberi párizsi koncertet, körbekérdeztük, hogy másokat is érdekelne-e ez a produkció, és ebből született egy szeptember óta tartó, nagy turné.

A lemez és a címadó dal Desmond Tutu nevét viseli, aki az első fekete anglikán püspök volt a Dél-afrikai Köztársaságban, és a 80-as években keményen szembeszállt a faji megkülönböztetést alkalmazó apartheid rendszerrel, de Nelson Mandelának is ajánlott egy számot, aki ekkor már több mint 20 éve börtönben volt. Hogyan született meg ez a lemez 1986-ban és hogyan dolgoztak együtt Miles Davisszel?

Fokozott figyelemmel kísértem azt, ami akkoriban Dél-Afrikában történt. Nagyon foglalkoztatott az apartheid elleni küzdelem. Az Egyesült Államokban mindenki nagyon jól tudta, hogy ki az a Nelson Mandela, de csak nagyon kevesen ismerték Desmond Tutu nevét, akihez én nagyon erősen kötődtem, mivel az apám is anglikán püspök volt New Yorkban. Amikor hallottam, hogy Miles valami új és kortárs munkán gondolkozik, a Tutu basszus témája összeállt a fejemben. Hazasiettem, és csináltam egy demót. Miközben a dél-afrikai helyzet járt a fejemben, Tutu alakja kezdett kirajzolódni előttem, ezért úgy döntöttem, róla nevezem el a számot. Mikor Miles-nak megmutattam, tetszett neki a szám és a címe is. Úgyhogy folytattuk a munkát, további dalokat írtam, és miután feljátszottam majdnem minden hangszert, elhívtam Miles-t, hogy játssza fel a trombita részeket is, majd ahol még szükség volt rá, más zenészek segítségével kiegészítettem a számokat. Ami különösen jó volt az egészben, hogy a következő stúdiólemezt, amin Miles-szal együtt dolgoztunk, ő Amandlának nevezte el, ami dél-afrikai nyelven annyit tesz, szabadság. Nagyon megérintette a dél-afrikai téma, részben magáévá is tette, amire nagyon büszke vagyok.

Miles Davis trombitajátékát az új zenekarban Christian Scott muzsikája helyettesíti, akit a Davis utáni korszak legnagyobb trombitásának tartanak.

Amikor összehoztam a zenészeket, nagyon keményen dolgoztak azon, hogy visszaadják az eredeti Tutu lemez hangzását, úgyhogy szóltam nekik: Srácok, ez nagyon kedves, és köszönöm, hogy felidéztetek egy szép emléket, de nem akarom újrajátszani a CD-t. Szeretném ezt a zenét 2009-re, 2010-re aktualizálni, tegyétek bele a saját személyiségeteket, és nézzük meg, mi újat tudunk kihozni ebből. A fiúk ezt nagyon komolyan vették, és azt hiszem, a végeredményre Miles is büszke lehetne. Biztos vagyok benne, hogy nem örült volna neki, ha csak az eredetihez hűen játszanánk el még egyszer az albumot, de így, hogy új távlatokat nyitottunk meg, már büszke lenne rá. Christian remek munkát végez, egy kicsit hallani a dalokban Miles stílusát is, néha úgy frazíroz, ahogy ő is tette. De a legtöbbször Christianként játszik, és ezt is szerettem volna. Úgyhogy a régi és az új remek kombinációját nyújtja.

Miles Davis játékát, koncertjeit rengeteg felvétel őrzi, de milyen volt Miles a magánéletben, magánemberként, a koncerttermen kívül?

A koncerttermen kívül Miles szerette a festészetet, a ruhákat és szívesen beszélt zenéről, különösen az 1940-es évekről, amikor még nagyon fiatal volt, és először jött New Yorkba. Mesélt Charlie Parkerről, Dizzy Gillespie-ről és Dexter Gordonról. Amikor felidézte azokat az időket, mindig ott csillogott valami a szemében, ez az időszak nagyon fontos volt a számára. De a 80-as évek is nagyon szépen teltek el. Amikor elkészítettük a Tutu című albumot és a többi közös lemezünket, mindig a házában lógtunk, és beszélgettünk mindenféléről. Teljesen normális fickó benyomását keltette. Voltak persze hangulatai; ha néha rossz napja volt, nem szívesen lettél volna a közelében, de a legtöbbször nagyon rendes volt. Beszélgettünk a hangszerelésről; nagyon szerette Gill Evans munkáit, sokat meg is mutatott nekem ezek közül, ami igen megtisztelő volt.

Említette, hogy a Tutu album demójához is több hangszert ön játszott fel eredetileg. Trombitálni, gitározni, szaxofonozni és zongorázni is megtanult. Miért választotta végül mégis a basszusgitárt?

Kisgyerekként kezdtem el zongorázni, 10 éves koromban kezdtem el klarinétozni és szaxofonozni, de amikor elkezdtem basszusgitározni, rögtön egy különleges kapcsolatot éreztem a hangszerrel, hogy ez vagyok én, ezen a hangszeren otthon érzem magam. Szerettem azt a szerepet, amit a bőgő játszott a gyerekkorom zenéjében, a 70-es éve R'N'B muzsikájában nagyon király basszusszólamok voltak. Nehéz ezt megmagyarázni, de például, amikor a Miles Davis Tutu lemezének a keverését állítottam össze, mondtam a technikusnak, hogy tekerje le a gitárt, csavarja feljebb a billentyűket és engem is. Erre ő rám nézett, hogy "Haver, ezek közül mindegyik te vagy. Melyik "téged" tekerjelek fel?" Mire én azt válaszoltam: "Tudod te azt, a basszust. Mert az vagyok igazán én." Valóban eggyé tudok válni ezzel a hangszerrel.

Jelenleg min dolgozik?

A Monacói Filharmonikus Zenekarral volt egy közös munkánk, áthangszereltem néhány szerzeményemet, amiket az együttesemmel és a filharmonikusokkal közösen adtunk egy koncertet a Monte Carló-i operaházban. Most azon dolgozom, hogy a hanganyagból összerakjunk egy CD-t, ami remélhetőleg hamarosan megjelenik. Aztán itt lesz az ideje egy újabb munkának, és meglátjuk, mit hoz a jövő.