A Vígszínház 129 éves, ez nem kerek évforduló ugyan, de meglehetősen szép szám. Hagyományosan a május elejei születésnapon hirdeti meg a színház a következő évad bemutatóit, műsortervét. Ha megnézi az ember ezt az évadtervet, vagy történetesen részt vett az egész napos születésnapi rendezvényen, akkor az lehet az érzése, hogy 129 év ide vagy oda, de valahogy nem nagyon öregszik a Vígszínház. Ehhez óhatatlanul valahogy egyensúlyban kell tartani múltat, jelent és egy kicsit még a jövőt is.

Ez a kulcskérdés. A Vígszínház befogadóképessége, múltja, hagyományai, mindig is azt igényelték a mindenkori igazgatótól, a társulattól és az ott gondolkodóktól, hogy valamiféle egyensúlyt képezzen, hozzon létre. A társulaton belül is a korosztályokat tekintve egyensúlyban kell lenni, nagyon sok a játszóhelyünk. A legfontosabb, hogy miközben itt van a múlt, nem lehet, hogy áporodott levegőjű intézmény legyünk. Nagyon jó érzés tudni, hogy kik játszottak ezeken a deszkákon, hogy Kornis Mihályt idézzem, a Víg125 című filmben benne maradt a mondata, készítettek vele egy riportot a Körmagyar kapcsán, fölnézett, és azt mondta: a kupolában itt vannak a szellemek. Ez így van, de ez nem jelentheti azt, hogy ne kezdjünk el építkezni, és ne szülessenek meg azok az előadások, amelyek viszont a jelen előadásai, legyen meg a nézőknek az az ív is, ami pedig ezt a hagyománytisztelő, hagyományápoló színházcsinálást jelenti. A kettő együtt a legjobb.

Lehet talán az a két kulcsszó, hogy folytonosság és változás, ezek, ha jól emlékszem, szerepeltek az igazgatói pályázatodban is. Egyfelől a vígszínházi hagyomány, a polgári színjátszás hagyománya, a polgári népszínház, de ezzel együtt és egyidejűleg a nyitottság a változásra és az újra.

Közben olyan ritmusban zajlanak az események, hogy amit még science fictionként olvastunk és olvastam, szemlátomást mind megvalósul, minden, amit valaha ember ötletként odavetett a papírra. Egy kicsit erről is fog szólni majd az évadunk. Ez olyan ritmusban történik, hogy a színház jelenlegiségét egyre nehezebb tartani. Nyilván arról kell szóljunk, és azoknak, akik befizetik az adót, azokra gondolva, tisztelettel, az ő gondjaikról kell beszélnünk, és nem befelé figyelnünk. Nyilván érdekes előadások tudnak születni arról, hogy hol tart a magyar színházi élet, és mit jelent a színház, de alapvetően ahhoz a közeghez képest érdekes ez, mint Az imposztor esetében is, amiben létezik ez a színház. Nem fordulhatunk befelé. A folytonosság, igen, az ott van, hiszen a társulatban beszélgettünk is erről, itt vannak velünk, akiken még én fölnőttem, Kern András, Halász Jutka, Lukács Sanyi, és játszanak és teszik a dolgukat, és közben itt vannak a fiatalok, jártam vizsgákra sokat kollégáimmal, Valló Péterrel, ifjabb Vidnyánszky Attilával is, folyamatos mozgás a színház, de mindig jelen idejűnek kell lennie.

Van egy olyan kötelezettség, vagy kötöttség is, hogy a Vígszínház az ország legnagyobb prózai színháza, a Pesti Színházzal együtt estéről estére nagyjából 1600 embert be kell ültetni.

Most már a Szalonnal és a stúdióval, a Házi Színpadunkkal együtt olyan 1788-at, zsenge számítás szerint.

Ez az évadtervezésnél alapvető szempont?

Ez maga a mámor. De tényleg, annyi mindenen lehet gondolkodni, annyiféle lehetőséget lehet és kell adni a társulat tagjainak. Ez adja az egésznek az értelmét, ez a vígszínházi plusz, hogy ennyifélét lehet csinálni színészként, rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként. Ki kell találni, hogy a Házi Színpadon mi történik, hogy ott nyilván egy kicsit „low budgetes”, egy kicsit jurányis hangulatban lehet és kell dolgozni. A szalon, ami most egy új játszóhely, nyilván teljesen más típusú találkozásokat hoz létre, S jön a nagyon érdekes kérdés, hogy mit kell tudnia a nagyszínpadnak? Mert amikor elkezdtem mondani azt, hogy milyen gyorsan változnak az idők, az a fajta ritmus, amiben, mondjuk, a nagyanyám élte le az életét, vagy az édesanyámék élték le az életüket, ahhoz képest a változások most valószínűleg gyorsabban következnek be a technikai eszközök révén. Így azok a fiatalok, akiket fölvesznek az egyetemre, és azok a nézők, akiket be kell hoznunk, vagy nagyon szeretném, ha bejönnének az intézménybe, azok között és a Vígszínház old school nézői között nagyon-nagyon érdekes érdeklődési, technikai ismeretbéli különbségek vannak. Egy dologban lehet reménykedni, hogy az emberi morálról kell, hogy szóljon a színház, a nagy kérdésekről, szabadságról, szerelemről, féltékenységről. Az alap emberi természet nyilván nem változik, teljesen mindegy, hány évesek vagyunk, ugyanazokat a köröket futjuk, és teljesen mindegy, melyik században vagyunk, ugyanazokat a köröket futjuk, ez egyszerre szép és ijesztő, de ezért tud működni a színház.

Nyilván fontos belőni, hogy mit bír el a Vígszínház tere, és mi való mondjuk az 500-600 fős Pesti Színházba, illetve a kisebb Házi Színpadra, de azért kockázatos döntések így is, úgy is vannak egy évadban. Jó, ha vannak? Kellenek is a kockázatok? Vagy kell egyfajta bátorság?

Ennek a léptéke is kérdés minden évadban. Kell kockáztatni, hazudik, aki azt mondja, hogy lehet tutira menni.

Vannak azért sejtések? A Padlás túl jár az 1100. előadáson, s ezzel a Vígszínház történetének az egyik legnagyobb sikere, de a próbák során, én úgy tudom, sokkal szerényebb szériára gondolt mindenki, talán a rendezőt, Marton Lászlót kivéve.

Én ezt nagyon szégyellem, az ember szereti azt hinni, hogy tudja, hogy mi zajlik körülötte. Az, hogy ezek a dalok csodálatosak, hogy a szövegek lenyűgözők, és hogy egy törékeny szépség van a kezünkben, ezt azért tudtuk, de hogy mint előadás ilyen utat fog bejárni, ezt nem tudtuk. Fönt próbáltunk ráadásul a Házi Színpadon. Tanár úr, Marton László nekifeszítette a hátát, hogy ne legyen útban a falaknak. És amikor az ember napról napra él, és teszi a dolgát, ezek szerint nem lát rá, nem tud fölülemelkedni, nem is lenne természetes dolog egyébként, nem is elvárható. Talán picit leszegett fejjel megy előre, és próbálja megoldani az orra előtt levő kihívást, feladatot, kiénekelni a hangot, arrébb tenni a lovacskát, hogy az ott ne takarjon. Ilyen pimf problémákkal foglalkozik, amikor lemegy végre a nagyszínpadra, és valóban szégyen szemre az, hogy itt egy legenda részesei vagyunk, nem tudtuk. Én nem tudom, hogy a legendák részesei szokták-e tudni, hogy ők legendák részesei egyébként.

Az évadtervezésnél hangsúlyos az, hogy a társulat hol is tart, hogy kik is vannak a társulatban? Oda kell figyelni a társulatra, hogy kinek mi kínálkozna igazán feladatként a következő évadban?

Ez a legfontosabb. Ez a társulati lét értelme, hogy ki hol tart, ki került egy váltókorba, kinek kell akár pihennie.

A darabválasztásoknál ez is szerepel?

Ez nagyon fontos szempont. A társulattól függetlenül nem érdemes évadban gondolkodni, sőt, tilos.

A színházra kívülről rácsodálkozó civilként kérdezem, hogy óhatatlanul lehetnek keserűségek vagy negatív érzelmek. Azt gondolom, hogy amikor kiteszik a Rómeó és Júlia próbatábláját – jelzem, hogy nem lesz Rómeó és Júlia a Vígszínház következő évadában, lesz Shakespeare, csak egy másik darabja, a Falstaff – akkor könnyen lehet, hogy néhány potenciális Rómeó és néhány potenciális Júlia, aki nem kapott szerepet, érez némi keserűséget.

Nyilván minden színházban több ember gondolja magát Rómeónak adott pillanatban és Mercutiónak, mint ahány van ezekből a szerepekből. Ez a bizalom kérdése, hogyha valaki hosszú távon úgy érzi, hogy ez nem az ő világa, vagy nagyon sokszor nem kerül oda, ahova szeretne, akkor ő maga is le tudja vonni a következtetést. De nekem, ha valakiben egyébként hiszek, de ez az évad nem úgy alakul ebben a hatalmas nagy puzzlekirakásban, azt hinnie kell, s én tiszta tekintettel tudom mondani, hogy hosszú távon azonban számítok rá.

Kell türelem is a színészetben.

Hát hogyne, legendás, hogy Várkonyi Zoltán igazgató úr hogyan mondta embereknek, hogy hány év múlva jön el az idejük, és akkor ezek önmagukat beteljesítő jóslattá váltak. De ez nyilván bizalmi kérdés, és persze nagyon fontos, hogy az ember mint igazgató tudjon tervezni, és tudjon számolni gazdasági értelemben is. Tudni, hogy mit engedhetünk meg magunknak, nekünk tartanunk kell vagy illik a három vígszínházi és három Pesti Színház-i bemutatót. Ez a bérletrendszerünkben logikusan benne kell, hogy legyen.

Visszagondolva, a három bemutató a nagyszínpadon, három a Pestiben, kettő a Házi Színpadon, ez nyolc bemutató.

Igen, ettől volt eltérés az elmúlt évtizedekben, de alapvetően ez a rend.

Éppen a napokban született meg öt évre szólóan a megállapodás a főváros és az állam között a budapesti kőszínházak fenntartásáról. Ezzel kiszámítható lett a Vígszínház működése?

Amilyen időket élünk, felelőtlen lennék a kiszámítható szó használatával. Egy biztos, 2020 és 2024 között nem volt, ugyanabból a költségvetésből dolgoztunk, ami nem jelentett egyszerű feladatot, nagyon örülök, hogy a 2020-as költségvetés 15 százalékával megemelődött a költségvetésünk. Ez nagy öröm, de egyébként az egész kulturális szférára nagyon ráférne egy bérrendezés, nagyon fontos lenne, mert jelenleg bármelyik kereskedelmi lánc pénztárosának fizetése nagyobb, mint olyan színészeké, akik hátukon viszik a Vígszínházat, ami nonszensz. És akkor még a vidéki színésztársadalomról nem is beszélek, és nemcsak a színészekről, akik látszanak, hanem ez a háttérben dolgozókra is érvényes, nagyon szeretném jobban megbecsültté tenni a szakmát. Ennek a szakmának el lett engedve a keze, bármilyen furcsán hangzik, nyilván most a színházi életről beszélek, a tévés-filmes élet az másfajta ritmusú és más lehetőségeket kínál. Mindig is, az én színészi gyerekkoromban is volt egy olló, abszolút különbségek voltak az én színházi fizetésem és a kezdő filmesként a Csa-csa-csában és a Szerencsés Dánielben kapott pénz között. Amióta a világ világ, így van, de most ez az olló sokkal szélesebb, mint kéne, szerintem. Nyilván nagyon erősen kell lobbizni, de én most nagyon hálás vagyok a mostani segítségért, nagyon ráfért a színházra.

Mi a finanszírozási modell?

Gyakorlatilag a bérköltségeket, az előadások létrehozásának a költségeit és a rezsit fedezi az állam, ez így volt. Az épület viszont a fővárosé. Tehát minden, ami épületrekonstrukció, hiszen 1993-ban lett felújítva az épület, ezek 15-20, maximum 25 évre szólnak. Ültem otthon és jött a telefon, hogy megállt a forgó, ez mondjuk az egyik legspecifikusabb pillanat volt, és elöl improvizáltak a színészek, és próbáltuk az alatt megjavítani, ami lehetetlen volt. Nyilván ez egy látványos pillanat. Egyébként csodás műremek a forgó, de szeretettel kell beszélni most már vele. És sok minden van az épületben, ami nem látszik, hogy elromolhat, miközben kívülről teljesen rendben van. De nem akarok panaszkodni, csak a tényeket rögzítjük. Nem egyszerű képlet. És az sem egyszerű képlet, hogy ezeket a bérköltségeket, amivel elindítottam ezt a mondatot, valahogy olyan szinten tudjuk tartani, hogy ne vigye el a piac.

A jegyárbevétel milyen nagyságrendet jelent a működésben?

Tulajdonképpen mi a piacon is vagyunk, meg nem is. A piacon vagyunk abból a szempontból, hogy nagyon komoly százalék a bevétel. Ha látványosan visszaesne a Vígszínház látogatottsága, amit kimondani is kellemetlen, akkor azt mi nagyon erősen megéreznénk. Miközben közszolgálati feladatokat látunk el, és az ember nyilván nem szeretné kommercializálni a Vígszínház műsorát, de nagyon résen kell lenni. Több mint negyvenegynehány százaléka a működésünknek bevételfüggő, ami szerintem nem minden színháznál van így. Nyilván nem látok rá a többi színház működésére.

Óhatatlanul évadról évadra hozzá kell igazítani inflációhoz, megnövekedett működési költségekhez a jegyárakat. Vajon lehet-e lélektani határ, amit az igazgatói irodából vagy a jegypénztárból is lehet érzékelni? A fővárosi színházakban most már jellemzően 9-10 ezer forint körül van egy jobb helyre szóló jegy. Ez egy párnak, mondjuk egy házaspárnak, már 20 ezer forint, ha elvinném a két színház iránt érdeklődő gyermekemet, akkor 40 ezer forint. Miközben, persze, tudom, hogy nemzetközi összehasonlításban ez még mindig nem mondható drágának. Mondjuk, hogyha Cate Blanchettet szeretném megnézni a londoni Barbicanben a most futó Sirályban, akkor ezt az összeget még föl kéne szorozni öttel körülbelül.

Óvatosan kell a jegyárakkal bánni. Ez a színház nem lehet elitista. Amikor arról beszélünk, hogy valaki elindul vidékről, akár vonattal – az előadások befejezési időpontja ilyen szempontból egyébként elég fontos – a két gyerekével megnézni a Pál utcai fiúkat, vagy a Sirályt, hiszen mi is játsszuk a Sirályt, vagy A kastélyt, hogy a közszolgálatisági részét emlegessem, az nem lehet drága. Ez az ország színháza. Itt nem lehet kirekeszteni embereket, nagyon okosan kell bánni a jegyáremeléssel, elvből is, nem csak praktikus okokból, hogy hú, mennyire be kell lőnöm, hogy meddig mehetünk el. Elvi kérdés is, hogy a Vígszínházba be lehessen jönni két gyerekkel. Amikor a TAO működött, és nem lett különböző, érthető, de mégis szomorú okokból annak vége – olyan helyek is bűnhődnek a TAO elvételével, amelyek tisztességgel tették a dolgukat –, mutatta, hogy körülbelül mi az a jegyár, amelyet a középosztály, amelyik rendszeresen színházba járna, ki tudna fizetni. Körülbelül ezekkel a jegyárakkal kicsit nyugodtabb lennék az évadtervezésnél, mert az 80 százalék plusz volt. Okosan kell bánni. Vannak olyan helyek a Vígszínházban, olyan exkluzív helyek és páholyok, ahova igenis, aki megengedheti magának, az üljön be, élvezze onnan az előadást, viszont fönn kell tartani olyan jegyárakat, amivel be tud jönni egy család.

A Vígszínház következő évadában lesz új magyar dráma, Z generációs átirat, kiber-romkom, korrupciós komédia, Shakespeare-vígjáték. Nem is tudom, hogy első ránézésre mit is lehetne mondani. Izgalmas?

Remélem, ez volt a cél, színes, és mindenütt ott van a komédia. Nagyon sok olyan előadást tűztünk ki, ahol maga a témafelvetés lehet, hogy elsőre nem is tűnik vígjátékinak, de azt szeretném, hogyha megőriznénk a kedélyünket mi magunk, alkotók és a betérők is. Mindig azt gondolta a világ, kicsit óvatosan fogalmazok, amikor erről beszélek, hogy úgy érezzük, hogy most szembe kell néznünk napról napra olyan megszokhatatlan, mégis szemlátomást megszokható, ijesztően megszokható kérdésekkel, mint a közelünkben dúló háborúk, a messzebb dúló háborúk, alig, hogy kilábaltunk a Covidból, amelynek a konzekvenciáit tulajdonképpen az orvostársadalom is bevallottan nehezen rakja össze. Van egy rakás olyan történéssor, amitől okkal vagyunk aggódók, szülőként, fiatalként okkal vagyunk türelmetlenek, hogyha arra gondolunk, hogy szeretnénk valami békét, és mégis az a dolgunk egyénként is, alkotóként, még egyszer mondom, a honpolgárok adófizető pénzét használva játékos emberként, hogy akármiről beszéljünk, ennek az alagútnak ott kell, hogy legyen a fény. Így is szeretném fölépíteni a saját életemet, és a mindennapjainkban, a saját területünkön tilos nyafognunk, tilos, de meg kell mutatni, hogy mi van körülöttünk. Nem lehet másképp színházat csinálni.

Én azt látom, hogy például most nagyon hangsúlyos lesz a minket körülvevő digitális világ. Rögtön a Vígszínház nagyszínpadán az első bemutató, aminek, ha jól tudom, már el is kezdődtek az olvasópróbái. Szeptemberi bemutató lesz, még a címét is nehezen tudom kimondani, annyira utal a cyber világra, a digitális világra. Elképzelem, ahogy valaki a Vígszínházban a jegypénztárhoz odamegy, és megpróbálja kimondani az előadást címét.

Próbáld meg!

Valószínűleg te jobban ki tudod mondani.

De hallgatom.

@LL3t4rgIA

Teljesen világos. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendez egy előadást Büchner Leonce és Léna című darabjából. Nagyon fontos a műfaja, éretlen komédia. Az éretlen szónak többféle értelmezése van, zajlanak a próbák, a Liliomfi nagy sikere után, ahol Attila egész speciális próbamódszerrel, hiszen magam is ott voltam, hozott létre és hoz létre általában előadásokat. Amikor azt gondolom, hogy egy évadban ott van Valló Péter bölcs bölcsessége, amiből szinte minden percben, mindannyian a közelében vagyunk, tanulunk. Tavaly is ezt próbáltuk megcsinálni, hogy legyenek vagányságok, de olyan vagányságok, mint a @LL3T4rgIA című éretlen komédiánk, ahol közben nagyon fontos, hogy kíváncsivá váljunk. Azt gondolom, egy ilyen cím megfelel annak, amit a címnek ravaszul tudnia kell, hogy felkelti az érdeklődést. És nem csak azokét, akiknek ez evidencia és el tudják olvasni, mert a fiatalok már ott állnak a molinó előtt, amit kifüggesztettünk a Vígszínház homlokzatára, és ők értik, hogy ez mit jelent, és én most szándékosan nem fordítom le, hogy fönntartsam ezt a kis ravasz marketingtruvájt, hogy ők értik, használják máris a telefonjukat ezzel kapcsolatban, de nagyon fontos, hogy engem is érdekel. Tényleg, az édesapámékat is érdekli, engem is kell, hogy érdekeljen, hogy mi van ezekben a fiatalokban ma.

Így elkülönül a boomerek és a zoomerek világa.

Igen, de engem nagyon izgat és kell, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. Ennek az egésznek ez a lényege, a címen sokat gondolkodtunk, nem tagadom, hogy meg merjük-e csinálni, és nagyon büszke vagyok rá, hogy meg mertük csinálni, hogy ezt írjuk ki címként. Enélkül a kíváncsiság nélkül nem érdemes élni. Akarom tudni, hogy te mit gondolsz. Te idős úr, te még idősebb úr, te kevésbé idős, te, az öcsém, ettől van értelme az egész életnek, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. Ez a színházcsinálás lényege. Ha ez nincs, akkor kikhez szólunk, miről szólunk? Reménykedem abban, hogy amit Attila itt kitalált és összerak, nem „csak” arról fog szólni, hogy bejön a Z generáció, nagyon fontos, ha a színház folytonosságáról beszélünk, hogy ők bejöjjenek, hanem kíváncsinak kell lennünk a Z generációra. Ez egy alapkérdés, aki ismeri a Leonce és Lénát, az tudja, hogy hány évesen írta Büchner, önmagában elképesztő, hogy egy fiatalember írt egy nagyon fiatal, fájdalmas és mégis abszurd komédiát sok évtizeddel ezelőtt, és most egy másik fiatalember fog létrehozni egy előadást, már egy nálánál is fiatalabb generációnak.

Van egy másik darab, ami pedig a mesterséges intelligenciával foglalkozik. Azt a témát járja körül, hogy amikor a forgatókönyvet, a tartalmat már szinte a mesterséges intelligencia írja, a szerepet meg eljátszhatja egy előre programozott figura?

Nem gondoltuk, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, egyébként ezt pár évtizede írta Alan Ayckbourn, aki egy fantasztikus vígjátékszerző, és nem használhatom az ősbemutató szót, de Magyarországon ezt még nem játszották, egy új fordítás is készült, Szabó Máté rendezi a darabot. Ayckbourn három ilyen típusú darabot írt egyébként, színházigazgató is egyben és rendező. Nagyon érdekes kérdés, hogy honnantól ember az ember, hogy meddig ember az ember. Mint tudjuk, az emberi érzelmek is algoritmusokra lebonthatók, kicsit ijesztő ez a számítógépes logika, de a döntéseink végül is így működnek. Igen, nem, talán. A kettes számrendszerben megy az életünk. Engem személyesen nagyon izgat, hogy ez hova tart, és nyilván nagyon vígjátéki formában, de nagyon fontos kérdést fog boncolgatni ez az előadás.

A mesterséges intelligencia fantasztikus eszközöket ad a kezünkbe, de akár a színházra is valós veszélyeket jelenthet? Ülünk ketten a stúdiótérben, egy színművész, rendező, meg egy újságíró, az én szakmámat már szépen és jócskán felülírta az online tér és a mesterséges intelligencia is, de a színház védett? Az talán nincs veszélyben.

Nincs, ebben bizonyos vagyok. Tudniillik a közösségi élményt nem lehet pótolni. Föl lehet venni olyan hangkulisszát, hogy olyan lenne, mintha ott ülnék, olyan illatokat, a perec illatát is nyilván majd létre lehet hozni.

Talán a színdarabot is megírhatja a mesterséges intelligencia.

Meg, de azért érdekes kérdés, hogy hol tart. Természetesen beütheti az ember az összes Csehov-darabot, de attól tud-e Csehov-darabot írni? Nem lesz Csehov-darab azért. A mesterséges intelligencia tudása mindenképpen egy alternatív valóságon alapszik, tudniillik, ami az online térben van, abból tud dolgozni. Az offline térből nem tud, de az offline tér is valóság. Ez egy nagyon érdekes kérdés, de az, hogy a színházban mi együtt ülünk, egy jó előadásban egyszerre röhögünk föl, egyszerre hőkölünk hátra, egyszerre dőlünk előre. Ezt a közösségi élményt nem lehet elvenni, és még értékesebb lesz ez a közösségi tér, amit a színház jelent.

Meg talán fontos a személyes érintettség, hogy valaki szinte hozzám beszél vagy nekem szól. Jó pár évvel ezelőtt itt volt Kern András, és arról beszélt, hogy ő annak idején 14-szer látta a Hamletet Gábor Miklóssal, mert úgy érezte, hogy Gábor Miklós szinte leszól neki a színpadról minden áldott este, pedig Kern András édesapját nem mérgezte meg senki, nem kergették a szerelmét őrületbe, és mégis hozzászóltak, és róla szólt.

Az itt és most a színház csodája, ez a jelen idő. Egészen más, nem tudom, vígjátékot nézni mondjuk moziban, amikor velem együtt röhög 200 ember, nem véletlenül találták ki, még hogyha néha kellemetlennek is tűnik, ez egy műfaj, hogy a sitcom műfajában elhangzik egy poén, és megröhögtetik vele ott közben az embereket. Oké, ez működik otthon is. Érdemes megnézni, a vágásnál figyeltem, de moziban is nézem, hogy amikor röhög valaki, akkor az hogyan hat vissza a nézőre, a nézőkre. Annak, aki ott ül többedmagával, hatványozódik az érzés. A mesterséges intelligencia a színházat nem tudja tönkretenni. Nyilván bizonyos szakmák bajba kerülnek, de azért nagyon fontos még mindig, hogy jó kérdéseket kell föltenni és jól kell irányítani a mesterséges intelligenciát ahhoz, hogy egyedi dolog jöjjön létre, az egyediséghez pedig valakinek az egyedisége kell, aki ezeket a kérdéseket fölteszi. Ez óriási lehetőség lesz a színészeknek, akiknek egy része egyébként robotot, humanoid robotot fog játszani egy showműsorban, egy tévésorozatban. Nagyon bízom az Ayckbourn-darabban, abban, hogy úgy tudunk egy fontos kérdésről beszélni, és az egész évadra ez a jellemző, hogy közben tudjunk röhögni azon, ami egyébként nagyon fontos kérdés és húsbavágó.

Érkeznek vendégművészek is a Vígszínház következő évadában. Rögtön a Pesti Színház első szeptemberi bemutatójában a főszereplő Udvaros Dorottya, Kincses Réka rendezi majd a Madame Tartuffe című darabot. A jó értelemben vett marketing része az is, hogy Udvaros Dorottya a Vígszínházban?

Azt nem kell magyarázni, hogy Udvaros Dorottya a Vígszínházban. Nagyon-nagyon fontos, hogy ikonikus nagy színészekkel találkozzanak a mi színészeink, úgyhogy nekünk is megvannak a magunk ikonikus színészei, de egy társulaton belül egy-egy ilyen találkozás egy nagy művésszel, az hat.

Vendégként Máté Gábor fog rendezni a Katona József Színházból, ez is egy új típusú találkozás?

Ez nagyon fontos volt, van egy bizonyos állandóság, ifjabb Vidnyánszky Attila, Valló Péter, aki a Falstaffot rendezi, ez az opera címe, de ez egy régi Shakespeare-vígjáték, A windsori víg nőkből és a Henrikből gyúrja össze Valló Péter. Hegedűs D. Géza lesz Falstaff, ezt nyilván elárulhatjuk, egyáltalán megpróbálok még a kollégákról beszélni többet, de ha végigmegyünk a műsoron, nyilván az nem egy egyszerű képlet, de igyekszem. A Madame Tartuffe egy nagyon speciális munkamódszerrel jött létre, és Tartuffe-nek az alaplogikája az álszentség, a becsapás, az, hogy valaki becsapható, ahhoz kell az illető és kell a becsapó ravaszsága, tehát nyilván minden, amire a Tartuffe épül, az ott lesz. Nagyon speciális, ahogy Réka dolgozik, rengeteg improvizáció kerül aztán rögzítésre, majd újragondolásra, újra eljátsszuk, ezen már hónapok óta, ha nem egy éve dolgozik a társulat.

Tulajdonképpen az ő munkamódszere egy kicsit arra is utal, hogy a színészek saját személyes történeteit is behozza valamilyen formában.

Ebben az esetben nem, de volt egy ilyen próbálkozásunk. Ezek most nem személyes történetek, mert ez egy megtörtént eset, amit Réka körbejár, egy németországi sztori, amiből nyilván a saját történetünket, a saját Magyarországon játszódó, Balaton-felvidéken játszódó történetünket összehozzuk. Együtt írják tulajdonképpen a színészek Rékával a darabot. A szerepek meg felelnek azoknak a neveknek, amik egyébként a Tartuffe-ben elhangzanak, itt van a Tartuffe mint szerkezet, amiből elrugaszkodva jön létre a Madame Tartuffe című előadás, úgyhogy a színészek együtt írnak Rékával. Máté Gábor rendezett már a Vígben, de nagyon örülök, hogy rendezi ezt a Bisson-darabot, ennek megvan a maga története.

Ő is igazgató, játszik is és rendez is a Katonában.

Igen, beszélgetéseink empatikusak ilyen szempontból, de ennek a darabnak nagy sztorija van, mert amikor a Vígszínházat megnyitották 129 évvel ezelőtt, akkor az első bemutató kudarcos lett, és nagyon gyorsan le is kellett venni, és elővették az Államtitkár úr című darabot, ami meg óriási sikerrel ment. Ez volt az első nagy fergeteges vígjátéka a Vígszínháznak.

S lesz most újra, 129 évvel később.

A 130. évet elkezdve úgy éreztük, hogy ez kell. Sokszor gondolkodtunk rajta. De örülök, hogy Gábor személyében olyan rendező fog ehhez hozzányúlni, aki megtartja ennek a fergetegességét, ennek az alcíme Korrupciós komédia, de közben kellő komolysággal lesz elővezetve az, hogy nagyot röhögjünk saját magunkon.

Nézve a következő évad bemutatóit, úgy tűnik, hogy a színész Rudolf Péter és a rendező Rudolf Péter kicsit hátrébb lép az igazgató Rudolf Péter javára. Nincs új szerep, meg nincs rendezői vállalás sem a 2025-26-os évadra, pedig a mostaniban volt egy rendezése, Az imposztor, játszott a Liliomfiban, előző évben a Barátom, Harvey főszerepét alakította. Ez egy csendesebb időszak?

Mindig úgy csináltuk, hogy vagy rendeztem, Az öreg hölgy látogatása volt az első, rögtön akkor zártuk be az országot. Nem emiatt. Vagy játszottam, vagy rendeztem, most egybecsúszott, majdnem összeért, hogy a Liliomfiban játszhattam, és utána rendeztem a Spiró-darabot, Az Imposztort. Azt éreztem, hogy kell egy olyan időszak, amikor koncentrálok a közeli jövőre, elő akarok készíteni egy darabot, meg lehet, hogy írnom is kéne, és erre is kell nyáron időt szakítanom. Nagyon örülök, hogy ez a bizonyos kiszámíthatóság Attilával, Valló Péterrel a nagyszínpadon, harmadik helyen Hegymegi Máté. Fiatalok, talán nem bántom meg Mátét és Attilát azzal, hogy lefiataloztam, hiszen lassan ott is jön egy következő generáció. Máté egy ikonikus Shelley regényadaptációt, újat készít a Frankenstein a modern Prométeusz címmel, ez lesz a harmadik vígszínházi bemutató, és még ott van a Házi Színpad is. Valahogy éreztem, hogy fontos, hogy jöjjenek a már ismert rendezők mellé olyanok, akikkel egy ilyen társulatnak dolgozni egyfajta megújulás, kíváncsiság, amikor a kíváncsiságot használom, akkor nyilván az nagyon fontos, hogy egy társulat közben befogadó legyen, és az, aki érkezik, az kíváncsi tekintetek kereszttűzében kezdjen el dolgozni. És ez, szerintem, egy ilyen rendezői gárda most.

Vígszínház, Pesti Színház, Házi Színpad, de említettük, hogy van tavaly ősz óta egy negyedik játszóhely, a Víg Szalon, ami persze játszóhely, de egyben közösségi tér, találkozási pont. Ez külön az évadban nem szerepel bemutatókkal vagy programokkal.

Tulajdonképpen ez egy tanuló év volt, most próbáltuk feltérképezni, hogy mire kíváncsi az, akit szembesítünk azzal, hogy betérhet a Hegedűs Gyula utca és a Szent István körút sarkán lévő, a Vígszínházat felidéző épületbe, három évvel a Víg után épült, ez a Club Kávéház volt

Hasonló a belső tere, olyan, mintha a Vígszínház folytatása lenne tulajdonképpen.

Igen, ebbe szerettünk bele. És itt olyan beszélgetéseket tudunk létrehozni, olyan vendégművészeket is be tudunk vonzani, ami megint csak ad valamiféle vérpezsdítő jó érzést. Itt találkozott Bálint Andris, egy Zeller-darabban, Bölkény Balázs rendezésében újra Halász Judittal. Inkább felolvasószínháznak nevezzük, de közben minden színház, a két színész a színpadon van. De volt olyan beszélgetés, ahol Ascher Tamás volt a moderátor, és fiatal rendezőkkel, Hegymegi Mátéval, ifjabb Vidnyánszky Attilával és Tarnóczi Jakabbal beszélgettek éppen arról, akkor még nem tudtuk, hogy ez így lesz, hogy a Z generációt hogyan lehet behozni a színpadra. Művészeinknek, akik egyébként verset írnak, zenét hoznak létre, komponálnak. olyan pluszt tud adni a szalon, nem is gondoltam volna, reménykedtem benne, hogy lesz ilyen, beszélgetések Lukács Sándorral, Halász Judittal, Kútvölgyi Erzsébettel-. Emellett valóban ott a Házi Színpad, ahol most kivételesen meghirdettük már a stúdióelőadásainknak is a programját, Pass Andrea visszatér, aki a Vándorkutyákat rendezte, Könnyűvel indul címmel a társulatra ír egy darabot. Már nagyon régóta szerettem volna együtt dolgozni, Nagy Péter Istvánnal, Epe becenévvel. Vinnai Andrissal írnak egy darabot, Rebbenő pillantások a kihalás pereméről címmel.

Még a Víg Szalonra egy kérdés erejéig visszatérve, említette korábban, hogy azt szeretné, ha itt találkoznának a megosztott szakma képviselői, és leülnének és beszélgetnének egymással. Nem érzi úgy, hogy ez továbbra is illúzió?

Meg kell találni a legkisebb közös többszöröst. Ezzel ki is merítettem a matematikai képességemet. Vannak olyan, nyilván mindannyiunkat érintő szegmensei a szakmai életnek, amit érdemes együtt képviselni.

Reméled, mondjuk azt, hogy le lehet a Víg Szalonban ültetni egymással, beszélgetni, mondjuk, Vidnyánszky Attilát és Ascher Tamást?

Egymással kell beszélgetnünk arról, amiről beszéltem, hogy az egész kulturális szférában meg kell emelni a béreket, mert különben nem fogjuk tudni ott tartani, egyikünk sem fogja ott tartani azokat a szakembereket, akik nélkül nem lehet színházat csinálni. Az is közös pont, hogy hogyan lehet pályát kezdeni jelenleg. Ezek mind gazdasági kérdések egyébként. Vagy: hogyan lehet méltósággal megöregedni? Ezekre együtt kell kitalálnunk megoldásokat, és együtt kell tálalnunk a mindenkori hatalommal és hatalomképviselővel és a mindenféle párttal és mindenféle gondolkodóval, ezt együtt lehet és kell képviselni, mert bajba kerülhet a szakmánk. Bajban is van.

Következő évadról beszélgetünk, de emellett van azért hosszabb távú gondolkodás is? Az igazgatói megbízatása 2026 nyaráig tart.

2026. december 31-ig.

Ez azt jelenti, hogy akkor rövidesen ki fogják írni a pályázatot újra?

Nem, azért az még arrébb.

A hosszú távú gondolkodásban azért benne van az, hogy pályázik újra?

Természetesen, de az nagyon lényeges, hogy látnunk kell, hogy például ezekben a beszélgetésekben, együtt, el tudunk-e érni egy méltó helyzetet a színházban dolgozóknak, és nyilván mondhatom az egész kulturális szférát, de erre látok rá. Kérdés, hogy milyen morális és milyen gazdasági és egzisztenciális helyzetben leszek, hogy tudom-e méltóképpen képviselni, meg egyáltalán van-e rám igény, az is nagyon fontos, hogy mennyire erodálódik az ember egy társulaton belül.

A támogatást azért érzi? Most nem a színházon belüli támogatásra gondolok, hanem a kívülről jövőre. A napokban megkötött színházi támogatási szerződésben szerepel az a kitétel, hogy a Vígszínház élére csak olyan igazgatót nevezhet ki a kormány, aki bírja a főváros támogatását is. Karácsony Gergely főpolgármester jelezte is akkor, hogy a Vígszínház jó kezekben van.

Ezt jó érzéssel hallom. Addig, amíg ilyen évadot össze tudunk állítani, emellett ott vannak a nézőink, és tudom tartani azt, amit már a pályázatomban is írtam, hogy engem az érdekel, hogy kinek milyen a munkamorálja, elég érdekes-e a színházról vallott felfogása, és kevésbé érdekel – nyilván vannak kilengések –, hogy mi a politikai beállítottsága, nincs baj. Fontosabb politikai beállítottságnak tartom azt, hogy az igazságot hajkurásszam és keressem a színházban, együtt az emberekkel, akikkel lehet, hogyha egyébként leülnék, nagyon nagy vitákba keverednék, de erre a vitára szükség van. Amikor azt szeretném, hogy leüljünk, még mindig szeretném, hogy leüljünk így együtt, akkor én még mindig hajkurászom ezt a talán most már gyermekinek ható, de így 60 pluszosan talán inkább a megszállottság szót használnám, alapattitűdöt, amit lassan most öt éve elkezdtem a Vígszínházban. Az egy nagy kérdés, és nagyon fontos, hogy ez a bizonyos támogatás kívülről-belülről van-e, mert ha azt érzem, hogy van, akkor van értelme csinálni. Ha amikor beadtam a pályázatomat, nem lett volna érezhetően a társulaton belül fogadókészség a személyemre, akkor nyilván nem is láttam volna értelmét folytatni. Az, hogy mennyire erodálódik az ember, az egy nagyon érdekes kérdés, hogy mennyire marad hiteles. Ez nagyon fontos kérdés. Nekem a legfontosabb az, hogy azokat a nagyon fontos alaptételeket, hogy egyensúly legyen a társulaton belül, és egyensúly legyen az évadon belül, és egyensúlyban legyen a múlt, jelen és jövő, hogy úgy beszélhessek a munkatársaimmal együtt fontos kérdésekről, hogy azt szabadon tehessük, és eddig ez így volt, addig van öröm csinálni, még akkor is, hogyha nyilván nagyon sok minden történik, ami elgondolkodtatja az embert.

Szombathelyen a Savaria Filmszemlén életműdíjat kap. Ez nyilván egy kivételes dolog, gratulálok hozzá, de ha azt hallja az ember, hogy életműdíj, ahhoz óhatatlanul kapcsolódik valamilyen befejezettség.

Ijesztően hangzik tényleg. Megtisztelő és egyben ijesztő. Koltai Sutyival együtt megyünk, ott rendben lévőbbnek látom, hiszen neki is nyilván még sok terve van, nekem is sok tervem van. Tényleg zavarba hozó, és közben természetesen jó érzéssel tölt el. Nagyon sokat filmezhettem. Ez egy nagyon nagy szerencse, az én generációmnak nagy szerencséje. Kezdtem az életemet, Csa-csa-csa, Szerencsés Dániel, Jób lázadása, így, két év alatt, ez szinte fölfoghatatlan. Nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam együtt.

Sokunk számára elsőként mégiscsak az Üvegtigris és az Üvegtigris Lalija ugrik be. Nem baj?

Nem, miért lenne baj? Nyilván tisztában van azzal az ember, hogy bizonyos dolgok úgy maradnak életben, úgy válnak legendává, ez egy öngerjesztő folyamat, hogy ismétlik őket, jelen vannak. Amikor bemutattuk, akkor tulajdonképpen VHS-en terjedt el. Az, hogy az Üvegtigrisben volt annyi humor és szeretet, hogy máig minden generáció ismeri, nagyszerű. Azt hittük, hogy ez úgy egyszer csak elfolyik, de nem folyt el a mindennapokban, fiatalok kérdezgetik tőlem, hogy lesz-e negyedik rész.

A Facebookon van egy csoport 140 ezren az Üvegtigris 4-ért. Igaz, hogy nincsenek még 140 ezren, de azért ez mégiscsak egy ambiciózus kezdeményezés.

Nyilván ez nem hangzik rosszul, mert látja az ember a potenciális nézőt egy Üvegtigris 4 esetében, és nyilván ott a munkatársaimmal elkaptunk valami fontos dolgot, valami szerethető van ezekben a balfácánokban, és ettől úgy néz ki, hogy önmagán túlmutatóan sokan érzik azt, hogy ismerik ezeket az embereket.

Van erről gondolkodás? Vagy vannak ötletelések?

Mindig játszunk a gondolattal, játszik velünk egy gondolat, hogy dalt idézzek. Nyilván Búss Gábor Olivér nagyon fontos eleme ennek, az író, és hol egy ilyen ötlettel, hol egy olyan ötlettel, mikor találkozunk, megszellőztetjük ezt a gondolatot magunk előtt, itt van a csapat, időről időre fölhívom őket, hogy van-e kedvük, mindenkinek van kedve, most az alapcsapatról beszélek. Nyilván a Vígszínház az egész filmes életemből teljesen érthető módon kiszakított és kitölti az életemet, de most azért elhallgattam, mert beszélgettünk erről, de nagyon jó érzés, hogy van az emberen egy ilyen nyomás, hogy csináljon meg valamiből még egy részt, de közben ez nyilván egy felelősség is. Ennek akkor van értelme, ha valamiben más, mindig próbáltunk a következő résznél egy másfajta szemszöget behozni, egy picit másik, tulajdonképpen másfajta zsánerfilmet, mert nem ugyanolyan zsánerfilm az Üvegtigris 1, mint az Üvegtigris 3. Ott kifejezetten egy picit road movie-s helyzetet szerettem volna magam is kipróbálni, egy kis túlzás a road movie, de mégiscsak jönnek-mennek benne autókkal.