2025. március 4-én C. C. Wei, a tajvani TSMC elnök-vezérigazgatója bejelentette, hogy vállalata további 100 milliárd dollárral növelné amerikai beruházásait, melynek teljes értéke így 165 milliárd dollárra emelkedett. A csomag három új félvezetőgyárat, két fejlett csomagolóüzemet és egy kutatás-fejlesztési központot tartalmaz, miközben a vállalat első arizonai üzeme már 2024 végén megkezdte a sorozatgyártást.

Bár a beruházás motivációi sokrétűek, ez a döntés is megmutatja, hogy mi a 2020-as évek gazdaságpolitikájának egyik legnagyobb dilemmája. Míg néhány évvel ezelőtt még az volt a legfontosabb kérdés, hogy hol lehet egy adott terméket a legolcsóbban legyártani, addig mára jelentősen felértékelődött a beszállítói diverzifikáció, az alternatív gyártók szerepe.

A globalizáció logikája sokáig az volt, hogy nem kell mindent magunknak előállítani. A specializáció olcsóbbá tette a termelést, a nemzetközi munkamegosztás pedig olyan technológiákat és méretgazdaságosságot tett lehetővé, amelyet egyetlen ország sem tudna egyedül elérni. A geopolitikai diverzifikáció ezzel szemben a biztosításhoz hasonlít. Ma pluszköltséggel jár, cserébe megvéd minket attól, ha a másik fél a jövőben nem tud, vagy nem akar szállítani.

Ahogy minden biztosításnál, úgy természetesen itt is felmerül egy lényeges a kérdés. Nevezetesen az, hogy mekkora költséget érdemes vállalni a fenti kockázat elkerüléséért. Egy kritikus függőséget természetesen minden áron érdemes elkerülni, ám ha a gazdasági kapcsolatokat nagyon leépítjük, akkor ezzel csökkentjük annak az esélyét, hogy a másik fél partnerként és nem potenciális ellenségként tekintsen ránk.

A függőség ára

Albert O. Hirschman már 1945-ös „National Power and the Structure of Foreign Trade” című könyvében azt vizsgálta, miként lehet a külkereskedelmi kapcsolatokat politikai hatalommá alakítani. A fő kérdés ebből a szempontból az, hogy mennyire fájna egy partnernek a kapcsolat megszakítása, illetve milyen gyorsan tudna alternatív beszállítókat, piacokat vagy technológiákat találni.

Ezért stratégiailag egészen más függőséget jelent olyan terméket importálni, amelyre több tucat alternatív beszállító létezik, mint olyat, amelyet néhány vállalat, kevés országban, nehezen másolható technológiával állít elő. A sérülékenységet legjobban az importarány, a beszállítói koncentráció, a helyettesítéshez szükséges idő és az adott input stratégiai jelentőségének együttesével mérhetjük.

Kína 2025. április 4-én látványosan demonstrálta, miért fontos mindez. Aznap ugyanis több ritkaföldfémhez kapcsolódó termékre, köztük szamáriumhoz és terbiumhoz kötődő tételekre vezetett be exportellenőrzést. Az engedélykötelezettség indokaként Peking nemzetbiztonsági, kettős felhasználású és nonproliferációs érveket hangoztatott.

Az amerikai USGS 2026-os kiadványa (.pdf) külön térképezi fel az amerikai nettó importfüggőséget, a kritikus ásványok forrásait és a különböző országok exportkorlátozásait. A függőség szempontjából nem a bányászat mellett ugyanolyan fontos a feldolgozás, a finomítás, az alkatrészgyártás, illetve az is, hogy egy kieső kapacitást hány év alatt lehet máshol felépíteni.

Washington nem csak az importfüggéseit elemzi, hanem aktívan használja a saját függőségi alkuerejét is. Az amerikai Kereskedelmi Minisztérium ipari és biztonsági hivatala, a BIS 2024 decemberében 24 félvezetőgyártóberendezés-típusra, három szoftverkategóriára és a nagy sávszélességű memóriák bizonyos körére vezetett be új korlátozásokat. A cél egyértelműen az volt, hogy lassítani tudják Kína fejlett chip-, mesterségesintelligencia- és katonai képességeinek fejlődését.

2025 áprilisában ugyanez a biztonsági logika a cégvilágban is hullámokat vert, amikor az amerikai kormány engedélyhez kötötte az NVIDIA kifejezetten a kínai piacra tervezett H20 gyorsítóinak exportját. A vállalat a szabály életbe lépése előtt még 4,6 milliárd dollárnyi H20-at értékesített, további 2,5 milliárd dollárnyi tervezett bevételt viszont már nem tudott kiszállítani abban a negyedévben.

A kínai ritkaföldfém-kontroll és az amerikai chipkorlátozás ugyanannak a biztonsági dilemmának két oldala. Washington nem akarja, hogy amerikai vagy amerikai technológiát tartalmazó eszközök kínai katonai képességgé váljanak, Peking pedig nem akar korlátlan hozzáférést biztosítani stratégiai nyersanyagaihoz. Önmagában mindkét lépés racionális, ha azonban sok ilyen történik, az arra ösztönzi mindkét felet, hogy minél gyorsabban építsen ki egy olyan rendszert, amelyben nincsen szüksége riválisára.

A konfliktus csökkenő költsége

A közvetlen amerikai-kínai árukereskedelem már eddig is látványosan csökkent. Az amerikai statisztikai hivatal adatai szerint 2022-ben az Egyesült Államok 154 milliárd dollárnyi árut exportált Kínába és 536 milliárdnyit importált onnan, vagyis az összforgalom nagyjából 690 milliárd dollár volt. 2025-ben az export 106, az import pedig 308 milliárd dollárra csökkent, azaz a forgalom 414 milliárdra esett vissza. Ez körülbelül 40 százalékos nominális visszaesést jelent három év alatt.

Ezek a számok felvetnek egy kellemetlen kérdést. Ha két rivális gazdaság évről évre kevesebb üzletet köt egymással, vajon erősebb vagy gyengébb lesz az a gazdasági fék, ami egy potenciális konfliktust meggátolhatna? Közgazdasági szempontból ugyanis a kereskedelemi kapcsolatok megnövelik egy konfliktus lehetőségköltségét, vagyis azt a pénzügyi hasznot, amelyet a felek elveszítenek, ha a békés csere helyére szankciók, blokád, bizonytalanság vagy fegyveres összecsapás lép.

Természetesen az is igaz, hogy éppen a magas függőség teremtheti meg a kényszerítés eszközét. Ha egy fél nélkülözhetetlen nyersanyagot, technológiát vagy piacot ellenőriz, akkor a békés kereskedelem nem pusztán kölcsönös előnyt jelent, hanem zsarolás forrása is lehet. Ezért a valódi kérdés az, hogy mi a gazdasági kapcsolatok optimális szintje és formája.

Katherine Barbieri 1996-os tanulmánya (.pdf) a témakör egy nem várt összefüggésére világított rá. Eredményei szerint a kereskedelmi forgalom növekedése egy idő után nem növeli a béke esélyét. Az 1870 és 1938 közötti időszak 14 341 országpár-évét, 270 militarizált államközi vitáját és 14 háborúját vizsgálva azt találta, hogy az alacsony-közepes függés mellett csökkent a militarizált viták valószínűsége, szélsőséges függés mellett viszont magas volt. Azaz az erős függés is emeli a konfliktusok valószínűségét.

A kutatások alapján tehát stabilabbnak tűnik egy olyan rendszer, amelyben konfliktus esetén mindkét fél jelentős gazdasági előnyt veszítene, miközben kevés olyan kritikus, egyoldalú függőség bonyolítja a kapcsolatrendszert, amelynek gyors elvágásával az egyik fél aránytalanul nagy kárt tudna okozni a másiknak.

Amikor a bizalom elfogy

Dale C. Copeland 2014-es „Economic Interdependence and War” című könyve egy további változót állít a vizsgálata középpontjába, a várakozásokat. Szerinte ugyanis nem csak az számít, hogy mennyire függ egymástól két állam ma, legalább ennyire fontos, hogy milyen erős kapcsolatot látnak a döntéshozók a jövő tekintetében.

Ha a vezetők arra számítanak, hogy a piacokhoz, nyersanyagokhoz és technológiához való hozzáférés fennmarad, a kereskedelem hosszú távú haszna ösztönözheti a békés kapcsolat megőrzését. Ha viszont arra számítanak, hogy ezt a hozzáférést hamarosan elveszítik, ugyanaz a magas függőség félelmet kelthet.

Ezen logika alapján a legveszélyesebb állapot nem az, amikor két gazdaság teljesen leválik egymásról. Lehetséges, hogy kockázatosabb helyzet az, amikor még erősen függenek egymástól, ám mindkét fél arra számít, hogy ez a kapcsolat hamarosan legyengül. Ez okozhat egy komoly versenyfutást, hogy készleteket halmozzanak fel, alternatív kapacitásokat építsenek ki, és más csatornákon keresztül biztosítsák a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való hozzáférésüket.

Ám ez a logikai sorrend akár meg is fordulhat. Erik Gartzke 2016-os könyvkritikájában éppen azt kifogásolta, hogy nem mindig világos, pontosan hogyan alakulnak ki a Copeland által leírt várakozások. Ráadásul nemcsak a rossz kereskedelmi kilátások növelhetik egy konfliktus esélyét, hanem a konfliktustól való félelem is visszafoghatja a kereskedelmet.

A mai amerikai-kínai viszonyban egyértelműen megfigyelhető ez az önmagát erősítő folyamat. Minden új exportkontroll bizonyíték lehet a másik fél szemében arra, hogy a hozzáférés a jövőben bizonytalanabb lesz. Ez újabb diverzifikációt tesz racionálissá, ami pedig tovább csökkenti a bizalmat a régi kereskedelmi rendszer tartósságában.

A történelem ismétli önmagát?

A XX. század elején lezajló események meglehetősen sötét rímeket adnak. A mai Egyesült Államok természetesen sokban különbözik az akkori Brit Birodalomtól, ahogyan a modern Kína is más, mint a több mint száz évvel ezelőtti a Német Császárság. A nukleáris fegyverek pedig alapvetően megváltoztatták egy totális nagyhatalmi háború kockázatát. De sok minta ijesztően hasonló.

Norman Angell először 1909-ben megjelent, „The Great Illusion: A Study of the Relation of Military Power to National Advantage” című könyvének központi érve az volt, hogy a modern, hitelre, szerződésekre és munkamegosztásra épülő gazdaságok világában a katonai hódítás nem képes olyan gazdasági nyereséget biztosítani, amilyet a korabeli stratégiai gondolkodás gyakran feltételezett. Szerinte még egy győztes háború sem tudja elérni azokat a gazdasági célokat, amelyekért küzd.

Száz évvel ezelőtt Angell egyértelműen nem tévedett.

A nagy háború nem jólétet hozott, hanem egy globális gazdasági katasztrófát indított el. Tény azonban, hogy megtörtént.

Ez pedig azt mutatja, hogy egy háború lehet minden résztvevő számára pusztító gazdasági szempontból, ám a döntéshozók mégis eljuthatnak odáig, hogy megindítják.

A mára vonatkozó tanulság az, hogy minél többet költ Washington és Peking arra, hogy egy jövőbeni válságban kevésbé függjön a másiktól, annál kevésbé fájhat nekik a kapcsolat teljes megszakadása. Ez a folyamat stabilizáló is lehet, mert csökkenti a zsarolhatóságot. Ám egy ponton túl gyengítheti azt a gazdasági féket, amelyet a konfliktus esetén kieső kereskedelmi, beruházási és technológiai haszon jelent.

A függőség optimális szintje

Ahogyan fent már írtam erről, a geopolitikai diverzifikáció egyfajta biztosításnak tekinthető. Ha túl keveset költünk párhuzamos infrastruktúrára, akkor egyetlen kikötő, nyersanyag-exportőr vagy chipgyár kiesése is komoly gazdasági károkat okozhat. Ha viszont túlbiztosítunk, akkor a párhuzamos gyárak, készletek és beszállítói láncok költsége fog komoly veszteséget okozni a nemzetgazdaságnak.

A helyes kérdés ezért az, hogy mit, mennyire és milyen áron kell diverzifikálni. A katonailag kritikus félvezetők, ritka nyersanyagok vagy más nehezen helyettesíthető szűk keresztmetszetek, azaz choke pointok esetében indokolható lehet a drága tartalékkapacitás. Ám ez a logika nem áll a cipők, játékok vagy általánosan a fogyasztási cikkek esetében.

Egy működő köztes rendszerre van szükség, azaz menedzselt kölcsönös függésre. A stratégiai cél az lehetne, hogy a katonailag érzékeny technológiák és a valóban kritikus nyersanyagok körében több beszállító, több földrajzi forrás és tartalékkapacitás jöjjön létre, miközben a nagy volumenű civil kereskedelem és beruházás elég széles marad ahhoz, hogy egy konfliktus mindkét oldalon tetemes elveszíthető jólétet jelentsen.

Ám ez a modell is csak akkor működhet, ha a felek elhiszik, hogy a korlátozásoknak van határuk. Ha a felek arra számítanak, hogy a korlátozások végtelen módon elburjánzanak, akkor Copeland logikája szerint a félelem miatt a meglévő kapcsolatok pont hogy emelik a potenciális konfliktus esélyét.

Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter 2023. július 7-én Pekingben nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy „We seek to diversify, not to decouple”, azaz diverzifikálni szeretnénk, nem leválni. Hozzátette, hogy a világ két legnagyobb gazdaságának teljes szétválasztása destabilizálná a világgazdaságot, ráadásul gyakorlatilag is kivitelezhetetlen lenne.

A feladat

1914 legfontosabb tanulsága az, hogy a kölcsönös gazdasági függés csak addig erős fékezője a nemzetközi konfliktusok kirobbanásának, amíg a döntéshozók elhiszik, hogy a béke fenntartásával holnap is hozzáférnek azokhoz az előnyökhöz, amelyeket egy konfliktus esetében elveszítenének.

Az USA és Kína előtt álló stratégiai feladat ezért ma az, hogy optimalizálják a kölcsönös függőségük szerkezetét. Annyi gazdasági kapcsolatot kellene megőrizniük, hogy a konfliktus nagyon drága maradjon, miközben annyi alternatív beszállítót és kapacitást építenek ki, hogy a másik fél egyetlen kritikus inputot se tudjon zsarolási céllal használni.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, a BCE egyetemi docense, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője