A kialakult helyzetet három részre bontotta a szakember. Egyrészt a mérések is alátámasztják, hogy a csapadékjárás mintha megváltozott volna; több a hirtelen lezúduló, szélsőségesen nagy mennyiségű csapadék, utána pedig rendre aszályos időszakok jönnek - hívta fel a figyelmet az InfoRádióban Pálvölgyi Tamás, a BME Környezetgazdaságtan Tanszék docense.

Egy másik ok, hogy

"különösen a városi környezetben mindent lebetonoztunk.

Ahol nem mindent, ott is nagy valószínűséggel rossz állapotban vannak a csatornák, vízelvezető rendszerek, amelyek biztosították a vízelvezetést".

A harmadik szál - és talán ez az egyik legfontosabb a szakember szerint -, hogy elveszítettünk egy bizonyos tudást - nem a szakembereknél, hanem a "laikusoknál". A nagyszüleink még tudták, hogyan lehet megvédeni a víz támadásától a hajlékukat. Ez a tudás eltűnt, "olyannyira, hogy kertvárosi környezetben a garázsbejárók előtti esővíz-elvezető árkokat inkább feltöltik, hogy könnyebben be tudjanak állni" - mutat rá a docens. Vagyis jelentősen csökkent az alkalmazkodási képességünk e három dolog együttes jelenléte miatt.

Hogy ki mit tehet azért, hogy a villámárvizek ellen védekezni lehessen, vagy a hirtelen lezúduló vizet meg lehessen tartani, arról Pálvölgyi Tamás azt mondta,

a vízelvezető árkokat karban kell tartani,

ennek túlnyomó része önkormányzati feladat, de nincs munkaerő, amellyel ki lehetne kotortatni a csatornákat, sok helyen pedig már ezek a csapadékelvezető csatornák sincsenek meg.

"De talán a legrosszabb a vízzel, amit tehetünk, hogy elvezetjük, igazándiból arra a vízre heteken belül óriási szükségünk lehet" - folyatta az egyetemi docens. A megoldás szerinte az lenne, ha

dombvidéki, hegyvidéki területen sok kisebb víztározót létesítenének,

az így begyűjtött víz később hasznosítható volna. A lakosság is tehet lépéseket:

ahol új építés merül fel, ciszternákat lenne kötelező létesíteni,

amiből később öntözni lehet.