Gareth Southgate együttese a várakozáson felül szerepelt a tornán - beleértve az angol szurkolók elvárásait is. Vitathatatlanul szerencsés sorsolást kapva, talán egyedül a svédek ellen a vártnál magabiztosabban nyerve, de eljutott addig, hogy ma Szentpéterváron a valaha volt legjobb külföldi (értsd: nem hazai rendezésű) világbajnoki eredményéért játsszon. Az 1966-os angliai vb-aranyon kívül eddig az 1990-es, olaszországi Mondiale negyedik helye jelentette a csúcsot, azt már biztosan megismételte a válogatott. A cél, hogy még egy helyet előrelépjen, harmadik legyen.
A Premier League-ben – amely egyébként a nagy bajnokságok közül kiemelkedően a legtöbb játékost adta a világbajnoki mezőnybe, ha a két mai szereplő elődöntős kezdő összeállítását nézzük, a 22 angol vagy belga játékosból 21 valamelyik klubjának a játékosa – köztudottan rengeteg a légiós. Akadt olyan korábbi tapasztalat, nem csak a világ legdrágább bajnokságában, hogy a külföldiek elveszik a fiatal hazai játékosok helyét, még általánosabban szólva nincsenek jó hatással az ország válogatottjára.
A mostani angol válogatott, sőt az angol futball néhány éve cáfolja ezt, sőt az eredmények kiemelik, hogy remek szakmai munka folyik az ottani utánpótlásképzésben. Az A-válogatott világbajnoki elődöntője csak megkoronázta az előző évek – az elmúlt évtizedeket tekintve példa nélküli – korosztályos sikereit. Tavaly Anglia, történetében először, megnyerte az U17-es világbajnokságot, tavaly második, idén elődöntős volt az U17-es Eb-, miután 2010-ben és 2014-ben is nyert. Ugyancsak tavaly, megnyerte az U20-as világbajnokságot, egyébként ugyancsak történetében először. Az U21-es korosztály tavaly elődöntős volt az Európa-bajnokságon, Jordan Pickford volt annak a gárdának a kapusa. S most a felnőttek bejutottak a világ legjobb négy csapata közé. Másképpen: az elmúlt 18 hónapban az angol futball két korosztályos világbajnoki címet szerzett, illetve a válogatottaknak kiírt legfontosabb tornán, a felnőtt világbajnokságon bejutott a legjobb négy közé.
Southgate néhány napja azt mondta, olyannak látja a keretét, mint amilyen a 2006-os német csapat volt: bejutott a világbajnoki elődöntőbe, s aztán a következő öt nagy torna mindegyikén legalább a legjobb négyig jutott.
A mostani angol válogatott (kivéve talán a minden bizonnyal világbajnoki gólkirályi címet szerző Harry Kane kivételével) nem a nagy sztárok gyülekezete, a csapatkapitányon kívül nincs olyan játékosa, aki a Big Sixhez tartozó hat nagy klub valamelyikében a keret három legmagasabban jegyzett játékosa közé tartozna. De még az ötbe is csak Dele Alli tartozik, de éppen Kane, vagy a dán Eriksen és a francia Lloris biztosan megelőzi őt is a Spursnél.) Ennek a válogatottnak az ereje az egységben, a rögzített játékhelyzetek pontos végrehajtásában, s abban rejlik, hogy Southgate kiválóan tudja, mi az, amire képesek a játékosai, mi az, amire nem. Őt nem zavarja, hogy John Stones az előző idényben legfeljebb a negyedik számú középső védő volt a Manchester City bajnokcsapatában, hogy Danny Rose összesen öt bajnokit tudott játszani 2018 tavaszán, hogy Kieran Trippier az előző szezon meccseinek közel egyharmadán csak a kispadon ült a Tottenhamben, vagy, hogy Harry Maguire egy legfeljebb középcsapatnak mondható alakulat, a Leicester City pillére. Ő ezekre a játékosokra tett, s bevált neki, függetlenül attól, hogy mit hoz a bronzmérkőzés.
Anglia szomorú volt az elődöntő elvesztése után – ahogyan a BBC vezető szakírója, Phil McNulty írta, a háromoroszlánosok 22 percre voltak a világbajnoki döntőtől –, de mától már előre néz. Southgate már ebben a szellemben ad (várhatóan) játéklehetőséget Trent Alexander-Arnoldnak, Ruben Loftus-Cheeknek és Marcus Rashfordnak, az ő nagy célja már a 2020-as Eb és a 2022-es világbajnokság. Majdnem megvan a csapata. Már csak egy igazán jó, kreatív középpályás kellene…
