Régóta nem versenyzek, nincs értelme. Amikor versenyeztem, már akkor sem kellett volna, csak nem akartam azt mondani, hogy visszavonulok, mert nem lehet tudni, hogy mi következik még az életben – mondta 79 éves korában az az olimpiai bajnok, aki a Nemzet Sportolójaként egyszerre a Munka Érdemrend arany fokozata és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetés birtokosa. Portisch Lajos ma ünnepli 80. születésnapját.
Az elmúlt egy évben nem sok minden változott Portisch Lajos körül. Zalaegerszeg, Budapest és Angyalföld díszpolgára már nem versenyez, néha egy-egy meghívásos szimultánon vagy élménybeszámolón megjelenik, de az aktív versenyzéssel felhagyott. Ahogy egy pár évvel ezelőtti interjúban fogalmazott: „Ott tartok, hogy a zene legalább annyira betölti az életemet, mint a sakk. Elsősorban klasszikusokat énekelek, s mindig csak olyan dalokat, áriákat választok, amelyek közel állnak a szívemhez." Nem véletlen terjedt el sportberkekben róla: „ő a sakkozók között a legjobb operaénekes, az operaénekesek között a legjobb sakkozó".
Kállai Gábor nagymester, sakkedző és sakkszakíró szerint Portisch pályafutása a magyar sakkozásban páratlan. Szokás őt az 1960-as évek eleje és az 1980-as évek vége közötti sakkvilág egyik legerősebb nem szovjet játékosának nevezni. Az 1970-es és az 1980-as években a világ legjobb tíz sakkozójának egyike volt. Számtalan megdönthetetlennek tűnő rekord fűződik a nevéhez: 12 világbajnoki zónaközi döntőn vett részt, hét alkalommal jutott be a világbajnokjelöltek versenyének párosmérkőzéses negyeddöntőjébe, ebből két alkalommal az elődöntőbe. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által közzétett világranglistán két alkalommal is harmadik volt az akkori idők szovjet kiválóságai, 1980-ban Karpov és Korcsnoj, majd 1984-ben Kaszparov és Karpov mögött. Élő-pontjainak száma 1971 és 1990 között minden évben meghaladta a 2600-at, legmagasabb Élő-pontszáma 1980-ban 2757 volt. 20 sakkolimpián játszott, amelyeken 1 arany, 3 ezüst és 2 bronzérmet szerzett a magyar válogatott színeiben. A magyar válogatottban több mint 300-szor játszott az éltáblán.
Legnagyobb sikere az olimpiai bajnoki cím, amelyet az ő vezetésével szerzett meg a magyar válogatott az 1978-as Buenos Aires-i olimpián. Csapattársai Ribli Zoltán, Sax Gyula, Adorján András, Csom István, és Vadász László voltak.
Egy híres anekdota szerint az olimpia előtt pszichológiai teszten kellett átesniük a játékosoknak, ahol Portischról azt állapították meg, hogy „logikája ugyan nincs, de reflexei egészen kiválóak.”
Nemcsak Portisch Lajos életében, hanem az egész magyar sakkozás történetében is Buenos Aires a legfényesebb csillag. A férficsapat olimpiai bajnoki címe a verhetetlennek tartott szovjetek előtt, a női válogatott ezüstérme igazi világszenzáció volt. Az utolsó fordulóban kétfrontos magyar-jugoszláv ütközetet rendeztek. Verőczi Zsuzsa, aki a női csapat játékosaként aktív és sikeres szereplője volt az olimpiának tíz-egynéhány évvel ezelőtt így idézte fel a sakkolimpia mindent eldöntő napját az Origón megjelent írásában:
„Az utolsó forduló előtti szabadnap jó alkalom volt a kikapcsolódásra, városnézést szerveztek, délután követségünk fogadásán vettünk részt. A "lazítás" után már este elkezdődött a felkészülés, az otthoni kigyűjtések áttanulmányozásával, az informátorok, az enciklopédiák segítségével. Az utolsó ütközet napján sincs változás a menüben, ebédre a megszokott csirke, Portisch Lajos ismét megvívta harcát a konyhafőnökkel.
November 11-én a Sheraton Hotelből menetrendszerűen elindulnak a buszok, sokan biztatják a fiúkat, drukkolnak azért, hogy megszakadjon a szovjet sakkozók sikersorozata. A River Plate stadionban ezúttal főszerepet játszunk, igaz, nem az "igazi arénában", hanem a labdarúgó-világbajnokság idején berendezett sajtóközpontban. Utolsó biztató pillantások, amikor elválunk a fiúktól, s mindenki elindul a saját táblája felé. Pattanásig feszültek az idegek, a kapitányok, a szekundánsok talán még idegesebbek, mint a játékosok.
Kedvezően alakult a férficsapat meccse, pillanatok alatt kiderült, Ljubojevic jóval tájékozottabb arról, hogy hol lehet az argentin fővárosban jó marhasültet enni, mint hogy mi történt az olimpia kilencedik fordulójában játszott Portisch-Radulov partiban. Alighanem riadtan nézte a táblát 15.Fh6 után, jobban védekezett, mint a bolgárok akkori legjobbja, de Ribli Zoltán győzelméhez egy pillanatig sem fér kétség, a riválisokkal szemben lépéselőnybe kerültünk. Sax Gyula remek érzékkel választott megnyitást, a pozíciós küzdelmeket jobban kedvelő Matanovic csak későn észlelte, hogy a gyalograblás mekkora veszélyeket jelentett számára. A sötét futópár, a félig nyílt g vonal adta lehetőségekkel kombinálva az olimpiai aranyérmet jelentő győzelmet biztosította. Az éltáblán a két legenda csatázott, Portisch Lajos és Szvetozar Gligoric az utolsó pillanatig küzdött, de a kölcsönös jó játék remihez vezetett. Döntetlen lett Csom István és Ivkov párharca is, s a 3-1-es győzelem az aranyérmet jelentette. Válogatottunk fantasztikus hajrával megérdemelten győzött. Az óriási sikerben oroszlánrészt vállalt Portisch Lajos, aki valamennyi fordulóban szerepelt. A nyolcadik forduló után még két pont volt a hátrányuk a biztosan vezető szovjet csapattal szemben, a 11. fordulóban együttesünk befogta Szpasszkijékat, egy fordulóval később már egy ponttal vezetett" – írta Verőczi Zsuzsa.
Talán az olimpiai bajnoki cím is segítette Portisch Lajost abban, hogy barátai között tarthatta számon Bobby Fischert, akivel sokszor és sokat készült együtt. Egy Portischról szóló könyvből még az is kiderült, hogy a különc amerikai zseni egyszer egy kiló gulyást evett meg Portischné főztjéből.
Portisch Lajost sportágában 23-szor választották meg az év legjobbjának, ami egyedülálló rekordnak számít. A Nemzet Sportolóját azonban nemcsak fantasztikus eredményeiért tisztelik. Néhány, a szocializmusból itt maradt „városi legendát” is ő oszlatott el. Ilyen volt például az a Kádár Jánosról szóló is, miszerint a pártfőtitkár, akinek a sakk volt az egyik kedvenc időtöltése, szívesen mutatkozott sakk-körökben, eljárt versenyekre, sőt, a szövetségben össze is mérhette erejét velük. Kádár sakktudásáról legendák keringtek városszerte és talán a határon túl is. Nem véletlen, hogy amikor Kádárt a Time magazin címlapján mutatták be, sakkbábukkal illusztrálták stratégiai képességeit. Nos, hogy Kádár valójában milyen játékos volt, azt Portisch Lajos tette tisztába végérvényesen: „a szovjet nagykövetnél jobban játszott, de igazából jó amatőr sakkozó volt ... talán így lehetne mondani. Lehet, hogy ultizni azért jobban tudott.”
Arra a kérdésre, hogy a sakk sport vagy játék, két évvel ezelőtt így felelt: jó kérdés, a válaszhoz azonban először azt kell tisztázni, hogy mit nevezünk sportnak. Ha például a mostanában nagyon divatos „bodyképzést”, -foglalkozásokat vesszük, azokat testedzésnek tekinthetjük ugyan, de a sporthoz vajmi kevés közük van, hiszen nem rendeznek belőlük igazi versenyeket, ami azért mégiscsak a lényege a sportnak. De mondhatunk más példát is, olyan sportokat, ahol verseny ugyan van, de nem előfeltétel az izomerő. Gondoljunk csak a lövészetre vagy a vívásra. Most pedig sokan szeretnék, ha bekerülne az olimpiai sportágak közé a darts, amelyben egy kis nyilacskát kell egy céltáblába dobni néhány méterről. Tény, hogy a sakk az egyik legősibb – nagyjából ezerötszáz éves – játék, és akár sport, akár nem, az biztos, hogy olyan ajándéka az emberiségnek, amelyet nem szabad elveszíteni. Jóllehet a számítógépes világ – elvitathatatlan érdemei ellenére – nagyon sokat ront a hagyományos, klasszikus sakkjáték szépségén és élvezetén.”
Portisch Lajos 1979-től mesteredző. Az utóbbi időszakban több interjúban is szomorúan mondta, hogy egyre kevesebbet kérik ki tanácsát a magyar sakkban. Pedig a ma 80 éves Portisch Lajostól nem biztos, hogy csak sakkelméletet lenne érdemes tanulni. Két évvel ezelőtt egy interjúban mondta: „tudom, hogy az Úrnak célja volt és van az én életemmel, így a sikereimmel is. Fiatal felnőttként el-elmentem a templomba, hogy imádkozzak a győzelemért. De ez nem volt számomra egyértelmű, hiszen felvetődött bennem, hogy szabad-e a győzelemért imádkozni, ami ugye nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy egyben a másik vereségéért is imádkozom. Amikor ezt a kétségemet megosztottam egy teológiai tanár barátommal, ő azt válaszolta, hogy imádkozni mindig szabad, másrészt pedig Papp Laci példáját hozta fel, aki szintén eljárt a meccsek előtt a templomba. Én pedig végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak a győzelemért tényleg nem lenne tisztességes imádkoznom, azért viszont igenis lehet, hogy minden versenyre maximálisan fel tudjak készülni, és képes legyek a legjobban teljesíteni. A versenyen pedig győzzön a jobbik, bár az eredmény igazából már úgysem tőlem függ, az Úr majd eldönti, kié lesz a győzelem.”
Ha máskor is tudni szeretne hasonló hírekről, vagy elmondaná a véleményét, lájkolja az InfoRádió Facebook-oldalát!
