Ezért köszönet - vagy szidás - az alapító atyáknak jár, akik az elektori kollégium felállításával megteremtették a "széttartó választás" (divergent election) lehetősét.

Az elektori kollégiumot az 1787-es alkotmányozó konvención (philadelphiai konvenció) tervezték el. Egyensúlyteremtő kompromisszumnak gondolták azok között, akik közvetlen választást (popular elections) akartak, s azok között, akik nem.

Akkoriban az országban 13 állam működött, az alapítók egy-egy állam túlzott befolyásától tartottak. A kis államok attól féltek, hogy a népes államok túlságosan maguk felé mozdítják el az ingát. A rabszolgatartó déli államok - a rabszolgák nem szavazhattak - attól tartottak, hogy az északi államok fognak diktálni. Olyan aggodalmak is felbukkantak, hogy egy-egy állam népe keveset tudna más államok jelöltjeiről.

Az elektori rendszert az évek folyamán csiszolgatták, de a lényeg maradt. Az elnököt a különböző államok előválasztások során megválasztott 538 elektorának a "kollégiuma", testülete választja ki. Minden állam annyi elektori szavazattal rendelkezik, amennyi szenátora és képviselője van a kongresszusban, Washington D.C. pedig hárommal. Ahhoz, hogy valakit elnökké válasszanak, minimum az összes elektori szavazat felét, plusz egy szavazatot kell összegyűjteni, azaz 270-et. A legtöbb állam az összes elektori szavazatot arra a jelöltre adja, aki az államban a szavazatot többségét begyűjtötte. Most az fordult elő, hogy miközben Clinton a választópolgárok által leadott összes szavazatok számát tekintve országosan 47,7 százalékkal vezet a 47,5 százalékos Trumppal szemben - nem számítva még bele Michigan és New Hampshire eredményét -, a republikánus politikus neve mögött az elektori kollégiumban papíron már 290 szavazat szerepel. A 2000. évben a demokrata Al Gore szoros küzdelemben megszerezte a szavazatok többségét, az elektori testületben mégis 271:266-ra vesztett a republikánus George W. Bush-sal szemben. Ilyen "széttartó választásra" négy alkalommal került sor.

Sok minden megváltozott az elektori kollégium rendszerének felállítása óta, ami létének számos okát anakronizmussá teszi. Az Egyesült Államok meglehetősen jól képes lebonyolítani országos választásokat, s bőséges információ áll rendelkezésre más jelöltekről. A rabszolgaság intézménye nem létezik. Ám azok az aggodalmak még mindig élnek, hogy a kis államok, a vidéki területek nem rúgnának labdába a népes államokkal szemben, amennyiben a verseny szigorúan csak a szavazatok számától függne.

1967-ben az amerikai ügyvédi kamara egy bizottsága javasolta, hogy szüntessék meg az elektori kollégium intézményét, mondván, hogy "régimódi, nem demokratikus, bonyolult, kétértelmű és veszélyes". Ötven évvel később a bírálók még mindig panaszkodnak, azzal érvelve, hogy a rendszer az ország nagy területeit figyelmen kívül hagyja, mivel a jelöltek csak a körülbelül egy tucat "ingadozó államra", avagy "csatatér államra" összpontosítanak. Ugyanez történik azon nagy államok esetében, ahol biztos, hogy melyik jelöltre szavaznak, Kaliforniában a demokratákra, Texasban a republikánusokra.

Változásra senki se számítson. Az elmúlt években a republikánusok húzták a legtöbb hasznot a rendszerből, s uralják a kongresszust. Mindazonáltal van olyan próbálkozás, hogy megkerülnék a "győztes mindent visz" aspektusokat, anélkül, hogy megszüntetnék az elektori testület intézményét.

John Koza, a választópolgári szavazatok teljes körű érvényesítése mellett kampányoló National Popular Vote csoport elnöke szerint "olyan változásról beszélünk, amelyet nagyban annak szüksége diktál, hogy 50 államot átfogó kampány legyen az elnökségért, s ne csak tizenkettőt".