Nem volt váratlan az sem, hogy a rendkívüli erőkkel biztosított esemény helyszínét körülfogó kordon bejáratainál fémdetektoros kapukat állítottak fel, hogy a környező épületek mellvédjei mögül feketébe öltözött fegyveresek fürkészték a tömeget és az sem, hogy Washington belvárosa felett helikopterek lebegtek.

Az már kissé eltért a már ismert rutintól, hogy a robbanóanyagot kereső kutya a pórázt tartó őrtől függetlenül, "saját hatáskörben" szimatolta végig a tudósítói laptopot és fényképezőgépet, de ez még belefért a megmagyarázható kategóriába. Ahogy voltaképpen az is, hogy a kongresszus környékén a mobilkommunikáció ezen a napon felmondta a szolgálatot.

Aligha tartozott azonban az előre kalkulálható fejlemények közé, hogy egy férfi, az utolsó biztonsági szűrőn is áthaladva, a Capitoliumnál felmászott egy magas fenyőre, ahonnan gyakorlatilag az egész szertartás alatt abortuszellenes jelszavakat kiabált. Amikor a biztonságiak tolólétrákat támasztottak a törzshöz, az illető még feljebb mászott a vékony ágakon, a többezres közönség döbbent moraja közepette.

Sok olyan ország van, ahol sem az ember, sem a fa nem érte volna meg épségben a következő negyedórát, az Egyesült Államok 57. elnöki beiktatásán a sűrűn rétegezett védelem parancsnokai azonban inkább hagyták, hogy végigordítozza a szertartást. Talán azért, mert nem tudták volna sértetlenül leszedni a fáról a férfit, vagy azért, mert látták rajta, hogy ártalmatlan, így nem akarták tovább súlyosbítani a botrányt.

Mert ugyan az ünneprontó hangját a Washington szívében összegyűlt, mintegy 800 ezres publikumból több tízezer néző hallhatta állandó mellékzöngeként, főképp az elegánsabb, prémesebb szektorokban, aligha vitatható, hogy a szertartás emelkedett volt.

Először is az esemény súlya és a helyszín miatt. Noha a hivatalos fogadalomtétel már egy nappal korábban, a Fehér Házban megtörtént, Washington megadta a módját a ceremoniális ismétlésnek a kongresszus fehér kupolájának árnyékában, amelyre épp másfél évszázaddal ezelőtt került fel a fekete szabadságszobor.

Másodszor azért, mert a szervezők magasztosra hangolták a ceremónia dramaturgiáját. Jeles szónokok váltották egymást, hazafias dalokat előadó, világszínvonalú énekesekkel, vigyázzban feszítő, fotogén katonák és élénken pompázó nemzeti jelképek között.

Harmadszor amiatt volt a hangulat, legalábbis belső körben, emelkedett, mert ez a győztesek ünnepélye volt. A demokrata érzelmű egybegyűltek szinte egy emberként pfujoltak, amikor a hatalmas kivetítőkön a legyőzött republikánus alelnökjelölt, Paul Ryan jelent meg, Newt Gingrich volt házelnök, az ellenpárt egyik elnökjelölt-aspiránsa láttán pedig könnyed gúnykacaj futott végig a tömegen. A 2016-os elnökjelölti ambícióit egyre nyíltabban éreztető Joe Biden alelnöknek kijárt a vastaps, a Clinton házaspárnak az ováció, az újraválasztott elnöknek pedig az "O-ba-ma, O-ba-ma!" skandálás. Ez a nap róluk, a demokraták ászairól szólt.

Negyedszer annak köszönhetően volt fennkölt az esemény, hogy az elnök maga is emelkedett beszédet mondott utolsó beiktatásán. Szólt Amerika soha véget nem érő utazásáról az alapító atyák elvei valóra váltásának útján, síkraszállt a polgári jogok mellett, védelmébe vette a kisebbségeket, az elesetteket és bírálta a társadalmi igazságtalanságot. Olyan deficitcsökkentésről beszélt, amely megkímélné a szociális programokat, és szót emelt a klímaváltozás elleni küzdelem, a bevándorlási rendszer reformja és a fegyvertartás szigorítása mellett.

Ezzel sok hívét a könnyekig meghatotta, ám republikánus ellenfelei közül a beszédet többen provokációnak fogták fel.Õk ugyanis az alapító atyák örökségéből inkább azokat az elveket szeretik kiolvasni, hogy a polgároknak és a vállalkozásoknak önerőre kell támaszkodniuk, a takarékos állam szerepét pedig minimálisra kell csökkenteni. Konfrontatívnak találták, hogy az elnöki beiktatás szónoklata csupán a demokrata értékeket domborította ki, amivel Obama szerintük egy súlyos összecsapásokkal terhelt négyéves periódus alaphangját adta meg.

Az elnök, a több mint két évszázados amerikai alkotmány nyitó szavait idézve, többször is élt a "mi, a nép" fordulattal. Ezzel akár a megosztottság áthidalásának szándékát is sugallhatta volna, ám beszédének hangsúlyai egyértelműen jelzik, hogy az elnök ugyanúgy nem békülni érkezett a Capitoliumhoz, mint a fára mászó abortuszellenes aktivista.

Csakhogy Rives Miller Grogan - így hívják a férfit, aki korábban más rendezvényeket is megzavart - rendbontásának ügyét a szertartás végén, egy időre legalábbis, "megoldották" azzal, hogy megbilincselték és elvezették, amikor a tömeg oszlani kezdett.

Az elnök és a republikánus többségű képviselőház szembenállása azonban makacs probléma, amely az elmúlt két év során súlyos károkat okozott az országnak. A kompromisszumra való képtelenség az adósságplafon ügyében 2011 nyarán már technikai csőddel fenyegetett, ami miatt az amerikai gazdaságot le is minősítették.

Most, a második Obama-elnökség nyitányán ismét hasonló helyzet fenyeget, amit a jelenlegi politikai erőviszonyok között aligha lehet konfrontációval feloldani Washingtonban. Racionális kalkuláció alapján semmiképp.