"Úgy érzem, hogy egy lyuk van a fejemben, pici, szabad szemmel nem látható lyuk, amit érzem és egy kicsit aggódom - például egyszer ezt mondja, néha kivilágosodik, a következő pillanatban eltűnik. Ez nem azt jelenti, hogy pontosan behatárolja, hogy Alzheimer-kóros, hanem azt, hogy valami furcsa dolog történik vele. Ez egy-egy pillanat. Többségében próbálja megérteni, ami körülötte történik, felismerni az embereket. Eszébe nem jut, hogy ő beteg, hanem arra gondol, hogy valami készül ellene, nem értik meg, mindig mást mondanak, stb." - fogalmazott Lukáts Andor.

Abszurd bohózat a műfaji meghatározása a darabnak, miközben André egy elveszett, kiszolgáltatott, olykor agresszív, üldözési mániás férfi.

"A humorérzék, szerencsés esetben, akkor is bennünk van, ha éppen szörnyű tragédiát élünk át, az segít bennünket. Nem lenne szabad ebből drámát, tragédiát csinálni, mert akkor az élet nehéz helyzeteivel ijesztgető darabot látnánk, annak semmi értelme nem lenne, unalmas lenne. A humor itt azokból a tévedésekből adódik, amit ez az ember átél és megpróbál tisztázni a környezetében. Az nincs humor nélkül és az abszurd is. Õ azt tartja humorosnak, amit ő mond, de azon a többiek nem nagyon tudnak nevetni. Olyanfajta humor van ebben, amit az ember megpróbál eltitkolni az előtt, akit éppen kinevet, tehát ezek titkos, eldugott, elfordulós nevetések lehetnek, szó nincs arról, hogy direkt humorizál, nevettet és ezt nem is várják tőle. Néha olyasmit művel, amin az ember már csak nevetni tud" - mondta a szerepéről a színművész.

"A lányának (Hámori Gabriella alakítja) az élete sokban attól függ, hogy milyen az apjának az állapota, mennyire romlik, minél gyorsabban romlik, annál nehezebb vele élni, az a veszély áll fent, hogy elveszti a szerelmét. Amikor kezelhetetlenné, önveszélyessé válik: eltéved, kimegy a sínekre, átmegy a piroson, muszáj dönteni, hogy megtarthassa a férfit, akit szeret, bele kell egyeznie, hogy az apját be kell adni egy intézetbe" - jelezte Lukáts Andor.

A felkészülésről a színművész azt mondta: "elmentünk Rajna Péter professzorhoz mindannyian, akik a produkción dolgoztunk, akkor sok minden világos lett. Emlékeim is vannak, nagyon sok olyan embert láttam gyerekkoromban, öreg embereket, akiket az anyám ápolt egy szociális otthonban, amelynek elzárt részén elmebetegek voltak: a legszelídebbtől a legvadabb őrültig. Gyerekként ez érdekes és félelmetes volt, sok mindent sikerült elhoznom mint emléket és tapasztalatot. Néha mondatokat álmodok a darabból, és néha színpadon arra gondolok, szörnyű lenne, ha így fejezném be az életem, és ezt a helyzetet 'ajándékoznám' a gyerekeimnek. Félelemmel és ijedelemmel tölt el néha, hogy ennél a betegségnél milyen gyorsan változik az ő és a környezetének a sorsa."

"Az Alzheimer-kór legfőbb tünete az, hogy nem ismeri meg a saját gyerekét, az egyik pillanatban azt mondja: megütöttél, a következőben pedig azt: nem is találkoztunk, iszonyú gyorsan és váratlanul vált az agy, nem lehet követni sem, ez a környezetnek nagyon nehéz. A dührohamig el tud menni a beteg, ha valami ellentmondást tapasztal" - mondta Lukáts Andor.