Az 1983-ban született énekes útja egy székely faluból, Gyergyóremetéről vezetett Csíkszeredán, majd a nagyváradi Zeneakadémián keresztül Budapestre, ahonnan hamarosan a világ is kitárult előtte. Tavaly ért véget ötéves státusza a Bajor Állami Operaház társulatánál, amelyet vezető bariton szólistaként hagyott ott a szabadúszó életformáért. Jelenleg budapesti "bázisról" járja a világot, és felkérésekből nincs hiány: mint mondja, 2018-ig tele van a naptárja.

"Elérkezett egy pont, amikor kicsit vissza kellett vennem a tempóból. Volt olyan hetem, hogy négy különböző darabban léptem fel négy városban" - mesélte az MTI-nek adott interjúban.

A Royal Opera House-ban sem most debütál, 2008-ban lépett itt először színpadra Don Giovanni Masettójaként. A mostani évadban Donizetti Szerelmi bájitalának Belcore őrmestereként hallhatja a közönség november 18-tól, majd egyik kedvenc szerepét, a Bohémélet Marcellóját alakítja Londonban.

"A Covent Garden, miként a Zürichi Operaház is, felveszi a versenyt minőségben a tengerentúli Metropolitannel. Úgy gondolom, hogy az opera műfajában a vezető szerepet még mindig Európa játssza, az itteni rendezések a legizgalmasabbak, az itteni közönség a legkifinomultabb" - magyarázta az énekes.

Mint mondja, egy átélt kényszerleszállás miatt máig tart a repüléstől, és ha lehet, vasúttal, autóval utazik. Ennek ellenére a következő évadban végre New Yorkban is bemutatkozik, ahol két szerepben, a Bohémélet Marcellójaként és a Don Pasquale Malatesta doktoraként is a Metropolitan közönsége elé lép.

A kérdésre, hogyan nyíltak meg előtte a nagy operaszínpadok, egy cardiffi énekverseny különdíja és Kovalik Balázs rendező baráti buzdítása - pontosabban "kényszerítése" - mellett a hitet nevezte meg válaszként. "Van egy erős szövetségesem, úgy hívom, Szűzanya, Jóisten, belső jóságunk. Erre a szövetségesre igyekszem hallgatni, és ezzel a támogatással tudok keményen dolgozni, áldozatokat hozni, a nehézségeket megedződésként fogadni. Ha az ember így él, megnyílnak a kapuk" - vallotta.

A kapuk megnyílását mindenesetre nem árt, ha "földi támogatók" is segítik. Az operaénekes éppen ezért egy szervezet létrehozásán dolgozik, amely fiatal hazai tehetségeket karolna fel és támogatna karrierjük kezdeti szakaszán - és nem csak énekeseket. "Az énekesek mellett hangszeres zenészekre, színészekre is kiterjedne ez az ösztöndíj-rendszer, sőt lényegében bárkire, akinek előremutató, értékteremtő, a nemzetet gazdagító ötlete van" - magyarázta.

Molnár Levente kifejtette véleményét két, az operajátszás kapcsán gyakran feltett kérdésről, az énekesek színészi játékáról és a kortárs rendezésekről is.

"Az énekes versus színész kérdésről azt gondolom, hogy egy operaénekesnek jó színésznek is kell lennie. Ezt az itthoni kritikusok gyakran félreértik, és 'túljátszással' vádolnak meg, pedig a hangsúlyos színészi játék a nyugati színpadokon természetes elvárás. Az újító, sőt akár radikális rendezéseknek pedig teljes mértékben megvan a helyük, de csak akkor, ha nem öncélúak, hanem átgondoltak és mélyen megragadják a mű lényegét. Néhány éve például Stuttgartban énekeltem Amfortas szerepét a botrányrendezőnek kikiáltott spanyol Calixto Bieito által színre vitt Parsifalban: óriási élmény, mély katarzis volt számomra" - idézte fel.

Molnár Levente szerint a fiatalabb korosztályt is többek között ilyen kortárs rendezésekkel lehet becsábítani az operaházakba. "Azt tapasztalom, hogy óriási értéket és kreativitást hordoznak a mai gyerekek Magyarországon, csak meg kell tudni szólítani őket, és izgalmas, nívós alternatívát kell nyújtani számukra a tévéből ömlő butító, olcsó tömegkultúrával szemben" - hangoztatta.