Molnár Sándor bányász (1933–1958) – Székesfehérvár, 1958. március 6.

Portré

Molnár Sándor 1933-ban szegényparaszti családban született Pusztaegresen, apját nem ismerte, az édesanyja családi nevén anyakönyvezték. Négy elemi és két középiskolai osztályt végzett. Egy ideig az Aszódi Javítóintézetben nevelkedett, majd később ugyanitt kertészként dolgozott, utána bányásznak tanult. 1951 és 1954 között Székesfehérváron, az Épületszerelő Vállalatnál, később a pusztavámi és a balinkai bányákban kapott munkát. 1953-ban közokirat-hamisítás vádjával fél év, a következő évben izgatás címén két és fél év börtönre ítélték. Kétszer nősült, első házasságából két gyermeke született. Második feleségével az ellene folyó büntetőeljárás idején, külön engedéllyel házasodtak össze; az asszony Kádár Jánosnál is próbált közbenjárni férjéért.

A forradalmi eseményekbe 1956. október 24-én kapcsolódott be. Székesfehérváron részt vett a színház előtti tüntetésen, két nappal később pedig azok között volt, akik a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték a börtönnél. November 4-én csatlakozott az Ősz utcai felkelőkhöz. A csoport vezetői későbbi pertársai, Marton István rendőr alhadnagy, majd annak távozása után Babolcsai István voltak. A vádpontok szerint a Mancz utcai gimnáziumban magukhoz vették a diákszázad fegyvereit, délután megszállták a vadásztölténygyárat, másnap az öreg-hegyi rádióadót. Röviddel a rádióállomás elfoglalása után bekerítettek két járőröző szovjet katonát, és az ítélet indoklása szerint „mint parancsnokhelyettes, ő is részt vett a csoport többi tagjaival együtt a 2 szovjet katonára való tüzelésben”, akiknek azonban sikerült elmenekülniük. A mintegy 35-40 fős egység még aznap feloszlott, tagjai közül többen Nyugatra menekültek. Molnár hazament, s bányászként dolgozott az őrizetbe vételéig, 1957. június 19-ig.

Molnár Sándort – a Marton István és társai elleni per harmadrendű vádlottjaként – 1957. december 5-én népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételre hivatkozva a Budapesti Katonai Bíróság Kiss István Gábor hadbíró őrnagy vezette tanácsa tíz év börtönre ítélte. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Szimler János alezredes vezette különtanácsa 1958. március 3-án ítéletét halálbüntetésre súlyosította, mivel cselekményét nem szervezkedésben való részvételnek, hanem szervezkedés vezetésének minősítette, hiába tagadta Molnár mindvégig, hogy Babolcsai helyettese lett volna. Mivel részt vett a szovjet járőrök elleni támadásban, a katonai felsőbíróság kétrendbeli gyilkossági kísérletben is bűnösnek találta.

Molnár Sándort és a vele együtt halálra ítélt Babolcsai Istvánt 1958. március 6-án a Budapesti Országos Börtön udvarán végezték ki.

Források és irodalom

• Marton István és társai pere. HM HIM Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. 703/1957
• Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ÁBTL 3. 1. 9. V-150368
• 1956 Kézikönyve III. Megtorlás és emlékezés. A kézikönyv főszerkesztője Hegedűs B. András, a kötetet szerkesztette Kende Péter. 1956-os Intézet. Budapest, 1996.
• Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotóival. Rubicon-Ház, Budapest, 2006.

A kivégzése napján megjelenő Népszabadság híreiből – 1958. március 6., csütörtök

Dr. Münnich Ferenc elvtárs beszéde

(..) Erről különben azóta már meggyőződhetett barát és ellenség egyaránt. Egyébként megnyugtathatom az ország dolgozóit — mondotta ezután —, hogy kormányunk politikájában, elvi irányvonalában semmiféle kanyar, jobbra- vagy balrafordulás nincs és ezután sem lesz. (..)

(..) A takarékosságról szóltam az előbb, s hadd hívjam fel nyomatékosan a figyelmet arra, hogy sokkal, de sokkal jobban kell vigyázni, a dolgozó tömegeknek és a kormánynak egyaránt mindannyiunknak sokkal jobban kell vigyáznunk a nép vagyonára. (..)

Az Arcok 1956-ból sorozat korábbi cikkei itt olvashatók.