Az olasz bajnokságot hosszú évekig a világ legerősebb bajnokságaként tartották számon. A kilencvenes évek második felében a magyar válogatott gerince is ott játszott, s ugyanígy a horvát, a szerb, illetve montenegrói játékosok, tömegével. Nagyon erős bajnokság volt. Most már inkább azt gondolom, hogy az egykori jugoszláv tagállamok közös regionális ligája nagyon erős még.

Délszláv Liga, mondjuk így, egyszerűen.

Korábban Adria Ligának hívták, most Triglav Liga. Ebben a szlovén, horvát, montenegrói és szerb csapatok is részt vesznek. Ez egy bitang erős bajnokság így, de négy nemzetet tömörít, tehát nem nemzeti bajnokság, hanem végül nemzetek közötti. Még akkor is, hogyha nagy hagyományokra tekint különben vissza. És van a magyar bajnokság, ahol az első három csapat tele magyar és külföldi válogatottakkal, nemzetközi szinten is jó eredményeket érnek el. Nálunk a negyediktől lefelé most eléggé kiegyenlítetté vált a mezőny. Ott minden egyes megszerzett pontnak jelentősége lesz majd a végelszámolásnál. Rég volt ez így.

Abban, hogy a magyar liga ennyire megerősödött, hogy sikerült hazahozni a válogatott néhány kulcsjátékosát, közrejátszottak az olasz klubok, például a Pro Recco nehézségei is. De az is, hogy megerősödtek pénzügyileg a magyar élklubok. Az OSC helyzete teljesen új, de talán azt is mondhatjuk, hogy még Szolnokon sem volt évekre visszamenőleg ilyen financiális lehetőség.

Ha a Vasas és több budapesti klub helyzetét nézem, nem rózsásabb a helyzet, mint a korábbi években. Ugyanakkor a nemzetközi összehasonlításban még mindig - azt gondolom -, valamivel jobb a helyzet, mert ne felejtsük el, hogy Magyarországon az egyik legnépszerűbb és talán a legsikeresebb sportág a vízilabda. Éppen ezért a támogatottsága jelentős. Mondjuk azt, hogy ez egy nemzeti sport, míg a konkurenciánál, leszámítva a balkáni országokat, például Olaszországban, vagy Spanyolországban azért más csapatjátékok viszik a prímet. Ezért a nemzetközi helyzetről azt gondolom, hogy amíg ott az anyagi, financiális jelentőségek jelentősen korlátozottak, nálunk talán kevésbé. Ennek következménye, hogy eddig a legjobb magyar játékosokat vitték külföldre, most pedig olyan helyzetbe került néhány egyesület, hogy nemcsak hogy megtartja ezeket a játékosokat, hanem hozzájuk még délszláv kiválóságokat, mondjuk szerb világbajnokokat, montenegrói világbajnoki ezüstérmest tudnak igazolni.

A póló volt az utolsó zászlóshajó a magyar csapatsportokban abból a szempontból, hogy itt szűnt meg utoljára Budapest primátusa. Más sportágakban ez már jóval korábban lezajlott. A póló sokáig tartotta magát. Hiszen a Szolnok volt az utolsó vidéki bajnok még 64-ben az Eger mostani nagy korszaka előtt. A budapesti póló meghatározó szerepének csökkenése a Vasas és a Honvéd visszaesésében is látható. Ez csak pénzkérdés?

Megfordítanám a dolgot. Az utánpótlás-nevelés továbbra is Budapest központú. Meg lehet nézni: az utánpótlás korosztályokban a legjobb csapatok Budapestről kerülnek ki, mint ahogy a korosztályos válogatottak többsége is Budapestről való. Egész egyszerűen azért, mert itt foglalkoznak régebb óta a minőségi utánpótlás-neveléssel. S itt vannak azok az edzők is, akiknek a tudása úgymond aranyat ér. Hozzáteszem: a korábbi években a budapesti csapatok mellett mindig volt egy tehetős szponzor, vagy akár több is. Multicégek, komoly anyagi lehetőségekkel bíró cégek. Ezek most tűnnek el vagy hátrálnak ki, vidékre tevődik át a hangsúly. Ott egyébként jellemző módon az önkormányzat, a városvezetés teljes mellszélességgel kiáll a klubok mellett. Illetőleg nemcsak a nagyok, hanem a kisebb helyi érdekeltségű cégek segítségével úgymond összekalapozzák azt az összeget, ami lehet, hogy kevesebb, mint amit korábban a budapesti klubok költöttek, de amivel most a vidéki klubok lehetősége összességében jobb. Immár nemcsak kezd vidékre áttevődni a hangsúly, ez már valójában meg is történt. Ahogyan korábban kosárlabdában, kézilabdában, vagy részben labdarúgásban is. Nálunk is az első osztályban lassan már több vidéki csapat lesz, mint budapesti. És az utánpótlás-nevelésben is tesznek lépéseket, tehát több vidéki bázis is úgymond felnőtt a fővárosi elitképzőkhöz.

Mit tud a Vasas azért tenni, hogy egy budapesti gyerek a oda menjen vízipólózni? Nyilván gazdag a kínálat: van az Újpest, a Ferencváros, a BVSC, a KSI, most már gondolom, van OSC, s persze a Vasas.

Ez elég összetett kérdés. A válasz attól függ, hogy hány éves gyerekről beszélünk. Ma jellemzően tízéves korban kezdenek el vízilabdázni a gyerekek. Előtte, mondjuk, úsznak, vagy egyéb sportot űznek. Tízéves korban egyébként elég is elkezdeni pólózni. Ilyen korban nagyon sokat számít az, hogy milyen messze található például az uszoda a lakóhelytől vagy az iskolától.

Valójában a szülőnek kell vinni a gyereket.

Körülbelül tizennégy éves kortól már mozognak-utaznak egyedül, de azalatt nemigen. S nem mindegy, hogy a szülőnek, mondjuk, át kell menni a város egyik végéből a másikba, akár a délutáni ötórás dugóban. Ezért a választásnak megvannak a célszerűségi okai is. A kérdésre konkrét választ adva, a Vasas utánpótlásában nevelkedő gyerekek jelentős része a II. vagy a III. kerületben lakik. A Császár-Komjádi uszoda egyébként a II. és a III. kerület határán található. Értelemszerű, hogy a mi vonzáskörzetünk ott van, míg a Ferencvárosé a IX. és X. kerületben, s még sorolhatnám. Ez az egyik szempont. A másik pedig az, hogy milyen alternatívát, milyen szakmai alternatívát tudunk adni. Például, hogy milyen edzők dolgoznak abban az egyesületben, és milyen eredményeket tudnak fölvonultatni. Nem problémaként, de mindenféleképpen elgondolkodtató jelenségként említeném meg azt, hogy már a szülők számára is egyre fontosabb, hogy a gyereke megnyerje a serdülő vagy az ifibajnokságot. Ez korábban nem bírt ilyen jelentőséggel, inkább úgy voltak vele, hogy az a fontos, hogy legyen belőle később első osztályú játékos. Most már a szülők nagyon sokat megtesznek azért, hogy 14 évesen a gyerek a korosztály legjobbja legyen. Hozzáteszem, hogy ez dicséretes, mert kell eredménycentrikus képzés.Több sportágban is vitakérdés, hogy eredménycentrikusnak kell-e lenni 14 évessel, vagy sem. Magyarul az eredmény számít-e?

Nem, a Vasasban azt kimondtuk, nálunk az a cél, hogy a saját utánpótlásból minél több első osztályú játékost tudjunk beépíteni OB I-es csapatunkba, a Vasas-Plakettbe. A saját utánpótlásunkból.

Akkor erre a kérdésre az a válasz, hogy a Vasasnál a képzés a fontos, nem az azonnali eredmény?

Így van, nálunk a képzés a fontos, mindamellett pedig az, hogy embereket is nevelünk, nemcsak sportolókat. Tudjanak olyan értékeket kapni, amiket később - ki előbb, ki utóbb, de kilépve a civil életbe - magukkal tudnak vinni, és meg tudják állni a helyüket abban az iszonyatos versenyben, amit, mondjuk az uszodában már gyerekkoruk óta megtapasztaltak.

A mostani Vasas-keret egy fiatal gárda. Gondolom, hogy sokan tanulnak is még a csapatból. De meg lehet ma élni, mondjuk egy Vasas-szintű, tehát egy az OB 1 középmezőnyébe tartozó csapat játékosának a pólóból?

Válaszolok a kérdésre, csak az előző gondolatot befejezném.

Bocsánat.

Nálunk az a cél, hogy minél több OB I-es játékost neveljünk, de a cél elérésében eszköz, hogy a játékosok gyerekkoruktól hozzászokjanak ahhoz, hogy bárkivel állnak szemben, bárki jön velük szembe a mérkőzésen, jó eséllyel azt a találkozót megnyerjék. Az eredményesség az eszköz a cél elérésében, és ezért mondom azt, hogy fontos, hogy 18 éves korára tudjon mindent a gyerek a vízilabdáról. Ez alapvető, s nyilván a Vasas név kötelez arra, hogy minden szinten lehetőleg jól szerepeljünk. Nem elvárás a bajnoki győzelem, de az igen, hogy a gyerekek és az edzők, akik itt dolgoznak ebben a klubban, mindent megtegyenek a győzelem érdekében. És akkor visszatérek az előző kérdésre. Valóban sok a fiatal. A csapatnak, amelynek én vagyok a kapitánya, a csapatnak a fele nincs még húszéves. Miivel a vízilabda egy értelmiségi sportág, ők kivétel nélkül felsőoktatási intézményben tanulnak. Össze lehet egyeztetni a kettőt. Az én példám is ezt mutatja, hiszen a vízilabda mellett jogi diplomát és két főiskolai diplomát is beszereztem. Nyilván nehéz és sok lemondással jár, de a kettő kiegészíti egymást. A személyes tapasztalatom is azt mutatja, hogy ha nemcsak a testem, hanem az elmém is folyamatos gyakorlásnak, pallérozásnak van kitéve, az a hétvégi mérkőzéseken sokkal kreatívabb gondolkozást és játékot produkál, mintha csak a vízilabdára beállva és semmi mással nem foglalkozna az ember. Tényleg igaz az a mondás, hogy ép testben ép lélek.

Tulajdonképpen már régen eszembe juthatott volna a kérdés, de bevallom az ön által használt "értelmiségi" jelzőről ugrott be , hogy a magyar vízilabdára évtizedek óta jellemző a rendkívül sok a diplomás, a válogatott játékosok jelentős többsége is egyetemet végzett. De ez vajon európai trend is? A külföldi csapatokban is sok a diplomás?

Nem. Ez, azt gondolom, egy hungarikum. A vízilabdázó közösségben, ha nem is nézik le, vagy nézik ki, időnként kapja a célzó és bántó megjegyzéseket az, akinek nincsenek komoly céljai a tanulásban. Ezzel is segítve vagy terelve őt egy irányba. Azt látni kell, hogy a vízilabdából, noha mondjuk a legjobb játékosok meg tudnak élni belőle, de nagyon arra alapozni nem lehet, hogy majd itt a sportpályafutásom alatt megteremtem a későbbi egzisztenciám. Legalábbis azoknak nem, akik nem tartoznak a legjobb, mondjuk húsz-harminc játékos közé. A többieknek igenis vagy egy üzleti vállalkozást el kell kezdeni, vagy valami diplomát, vagy egy szakmát kell szerezni, amivel aztán később tudnak foglalkozni. Meg kell, hogy teremtsék ezt, mert kinek mikor, de általában olyan 30-35 éves korban eljön a befejezés pillanata, és sokan jártak úgy, hogy addigi kiváló, ünnepelt sportolóként hirtelen nem tudtak mit kezdeni az életükkel.

Van ugyan rá példa, de nem mondható gyakorlatnak, hogy, magyar vízilabdázók például az Egyesült Államokba járnának egyetemre. Más sportágakban ez viszonylag gyakoribb. A magyar póló erejére utal, hogy azok a játékosok, akik magas szinten sportolnak, inkább itthon maradnak és itthon végeznek egyetemet, vagy valami más oka van?

Van rá példa, sőt egyre több fiatalnak nyújt ez alternatívát. Sajnos, ők nem tudják, vagy sokan nem tudják, hogy egy amerikai diploma, mondjuk, nem ér föl egy a Pázmányon, az ELTE-n vagy akár a szegedi egyetemen megszerzett diplomával. Sokan el vannak ájulva az amerikai képzéstől, de szerintem a magyar, függetlenül attól, hogy nálunk is lenne min változtatni, még mindig nívósabb, mint egy amerikai - de ez az én privát véleményem csak. Vannak, akik az amerikai főiskolát választják és az ösztöndíjat. Egyébként hozzáteszem, ez egy jó gondolat, mert megtanulnak egy nyelvet, emellett az amerikai bajnokságban, ami egy egyetemi bajnokság, egy a magyar utánpótlásban nevelkedett játékos mindig megállja a helyét, sőt a jobbak közé tartozik. S azért nem kevés pénzbe kerül egy ilyen diploma, tehát, döntő érv tud lenni, hogy esetleg finanszírozza a tanulmányokat az ottani egyetem azért, mert valaki ott játszik. De ezt általában azok a fiatalok választják, akik kiöregednek az utánpótlásból, és nem kapnak biztos helyet OB I-es csapatban. Én azt látom, hogy az OB I-nek még mindig komoly rangja van, és aki teheti, az inkább perspektivikusan abban gondolkozik, hogy ő majd felnőtt csapatban, első osztályú csapatban tudjon játszani. Akiknek ez nem sikerül, vagy akik látják, hogy ez nem fog sikerülni, azok mennek inkább Amerikába. De van példa arra is, hogy egy olyan játékos, aki a magyar mezőnyben nemhogy a válogatottba, hanem még egy OB I-es csapatba sem nagyon tudott kerülni utánpótláskorú játékosként, az az amerikai egyetemi bajnokságról visszatérve itt megállja a helyét, sőt, még a válogatottban is helyet tud kapni.Volt - amikor ön fiatal játékos volt a Vasasban - olyan, mondjuk így, apafigura, mint amilyen most ön a játékosoknak?

A Vasas, mióta az eszemet tudom, meghatározója a magyar pólóelitnek. Mindig sok jó játékos játszott ott, akik között voltak idősebb, rutinosabb rókák. Különösen Földi László irányítása alatt vált jellemzővé, hogy mindig volt egy vezérbika, aki irányította ezt a csapatot belülről és ellátta a csapatkapitányi pozíciókat. Ahogyan ezt korábban a testvérem töltötte be. Most ezt a stafétabotot átvettem tőle. Megtisztelő feladat, de elég felelősségteljes is, különösen azért, mert korábban, csapatkapitányként, mondhatom azt, hogy könnyebb dolgom volt. Hiszen olyan játékosok vettek körül, akik már vagy kész, vagy félkész játékosok voltak. Nekik elég volt, mondjuk csak egyszer elmondani, hogy mi lenne az elképzelés, hogy az adott ellenféllel szemben milyen taktikát kéne játszani. Õk ezt megértették és megcsinálták. A mostani csapattagok többsége nemrég még az utánpótlás korosztályokban játszott. Õk még nincsenek azon a szinten, hogy ezt elsőre meg tudják csinálni, éppen ezért a vezető edzőnek is, és nekem is több energiámat fölemészti azt, hogy elérjük, hogy automatizmussá váljon egy bizonyos taktikai variáció.

Értékrend-váltásnak kellett önmagán belül ahhoz lezajlania, hogy elfogadja, hogy noha egy olyan csapatban játszott korábban, amelyik az európai elithez tartozott, most pedig olyanban, amelyik fele-fele arányban nyeri és veszti a meccseket az OB I-ben.

Hát az biztos, hogy voltam már motiváltabb életem során.

E tekintetben.

E tekintetben, igen, és nehezen élem meg azt, hogy korábban az volt a kérdés, hogy egyes csapatokat hány góllal fogunk megverni, most meg az, hogy egyáltalán megverjük-e. Valóban nagyot változott a világ. Egyszerűen meg kell érteni, hogy most a lehetőségek korlátozottabbak, szerényebbek, és most más célokért küzdünk és küzdök én is. Persze élek-halok én is a sikerért, mindent megteszek a csapatom győzelméért, hiszen az okoz nekem örömet. De amennyi kudarcot okoz az, hogy többször kapunk ki, mint amennyit én, mondjuk az elmúlt években megszoktam, annyi örömöt ad, hogy emellett nekem más feladataim is vannak a klubban. Szakmai igazgatóhelyettesként a hat utánpótláscsapatnak a menedzselésével foglalkozom. Ez több mint száz vízilabdázni tanulót jelent, akiket személyesen is ismerek, és sokakkal napi kapcsolatban is állok, egyéni képzést adok, gondoskodom róluk. Legfőképp azt a tudást szeretném átadni nekik, amit én megszereztem itthon és külföldön kiváló edzőimtől. Ez egy olyan szerepkör, ami valahol kárpótol azért, amit most játékosként már ezzel a csapattal nem tudok elérni.

Huszonnégy órás elfoglaltság ez?

Sokszor igen. Párom szokta mondani, hogy azt már megszokta, hogy este 9-re érek haza az edzésről, de amióta utánpótlás-vezető vagyok, azóta gyakoribb a 10 utáni érkezés, és sokszor a mindennapjaim is úgy telnek el, hogy délelőtt edzem, délután telefonálok, e-maileket írok, kapcsolattartás, ügyintézés, és akkor délután vagy megint edzem, vagy edzést tartok. Aztán utána edzői megbeszélések. Sok ez, de...

... de ez az élete.

Szeretnék inkább kizárólag a szakmával foglalkozni. Most belecsöppentem egy olyan világba, ami kicsit még nekem is új. A rendszert szeretném az én elképzeléseimnek megfelelően átformálni, és ez sok időbe, sok energiába kerül. De mindig azzal biztatom magam, hogy na, ez majd be fog állni, és akkor majd kicsit önműködővé is fog válni. Sok teher így leesik majd a vállamról, és akkor többet tudok azzal foglalkozni, ami egyébként, amikor ezt a megtisztelő felkérést kaptam, leginkább vonzott. Vagyis hogy direktben, személyesen tudom a tudást átadni a gyerekeknek. Be is megyek velük a vízbe adott esetben. Ez vonz leginkább, nyilván nem pedig az, hogy különböző formanyomtatványokat töltök ki és edzőtábort szervezek.

4

Ez korábban félelmem volt, de lekopogom, szerencsére nem sűrűn fordult elő. Általában az edzőkhöz fordulnak az elégedetlen szülők, vagy inkább azt mondom, hogy az olyan szülők, akik szeretnének választ kapni a fölmerülő kérdésekre. Ez egy örök dilemma, összesen 14 sapka van, és hiába szeretnénk, mondjuk az adott korosztályban, ahol vannak 20-22-en is, mindegyikőjüknek lehetőséget nyújtani, tényleg csak 14 sapka van. Ezért értelemszerűen kimaradnak jó páran. Ebből azért, s nemcsak nálunk, hanem mindenhol, adódhatnak konfliktusok.

A jogi diplomát tudja hasznosítani a munkájában?

Némileg hasznosult abban a tekintetben, hogy az elképzeléseimet igyekszem papírra vetni, a megállapodásaimat pedig szerződéses formában leírni és megkötni a többi sportegyesülettel. Például az együttműködéseket. Már tettem újításokat, amikhez jól jött az, hogy a jog világában, ha nem is azt mondom, hogy profi vagyok, ez távol áll tőlem, de azért semmiképpen sem ismeretlen terület ez a számomra.

Befejezésül beszéljünk egy kicsit a válogatottról, illetőleg az olimpiáról! Azt nyilván mindenki evidenciának veszi, hogy a válogatott ki fog jutni a riói játékokra. Hozhat-e különlegességet a helyszín abban az értelemben, hogy nem feltétlenül ugyanolyan eredmény születik, mint Európában születne?

Ha jól értem a kérdést, arra irányul, hogy lesznek-e meglepetéscsapatok?

Tulajdonképpen igen, bár azért a vízilabdában nem nagyon gondolnám, hogy előugrik a semmiből egy csapat. Lehet, hogy esetleg egy európai csapatra másképp hat majd a környezet, mint egy másikra?

Sok idő is van még addig. De meggyőződésem, hogy az első, hátha nem is a nyolcban, de a négy között már nem lesznek meglepetések. Hallom, hogy például a brazilok nagyon sokat fektetnek abba, hogy jó csapatuk legyen, nagyon készülnek. Most a legújabb, hogy az említett délszláv ligába be is fogják majd nevezni a válogatottjukat. Több kiváló, szerb meg amerikai játékost honosítottak is, de úgy gondolom, hogy azért ez legfeljebb arra lesz elég, hogy, mondjuk megszorongassanak valakit, vagy egy-egy meglepetést okozzanak, de semmiképpen sem nevezném favoritnak őket. Továbbra is azt várom, hogy a szerb, a horvát, a montenegrói, és a magyar csapat az esélyes. Esetleg az olaszokat venném még ide

Aki olimpiai bajnok akar lenni, annak mindenkit meg kell vernie. De nem az jó nekünk, ha a szerbekkel esetleg egy csoportba kerülünk, mert akkor a következő lépésnél nem lehet találkozni velük.

Ez kétségtelen. De erre azt mondom, hogy mi azért megyünk ki mindig, hogy megnyerjük az adott világeseményt. Az olimpia egyébként ebben a sportágban a csúcs, amit el lehet érni, úgyhogy valószínűnek tartom, hogy a szerbeket előbb-utóbb el kell takarítanunk az útból, hogy elérjük ezt a kitűzött célt. Hát lehet, hogy már a nyolc között kell, hogy erre sor kerüljön, de nincsen jelentősége. A legszebb az lenne, ha egyszer a döntőben vágnánk vissza, mert már nagyon sokan mondják, hogy így szerbfóbiája van a magyar vízilabdázóknak. Tény és való, hogy nehéz ellenük játszani, és az utóbbi időkben több negatív, mint pozitív tapasztalattal értek véget ezek a találkozók. Erre egy komoly cáfolat lenne egy győzelem. De hát addig még azért, ahogy szokták mondani, sok víz lefolyik a Dunán.

Az egyébként, hogy most sok szerb válogatott játékos játszik nálunk - emberi számítás szerint olyanok is, akik az olimpián is ott lesznek -, az jó lehet, vagy rossz? Mert ők ugyanúgy megismerik a magyarokat, mint fordítva.

Az Európa bajnoki tapasztalat alapján rosszul jöttünk ki ebből. De hát a sport ilyen, hogy egyszer neked, egyszer nekem. Mi legalább annyira meg tudjuk ismerni az ő játékukat, mint ők a miénket. Kiváló játékosokról van szó, konkrétan 3-4 személyt említhethetünk, de azért a csapat még jó pár más játékosból is áll. Persze nyilván az ő teljesítményük is döntően befolyásolja majd a csapatuk eredményességét.