A borvidékeinkre jellemző több tucat szőlőfajta szinte ellehetetleníti az egységes kommunikációt. A felvásárolt szőlő alacsony ára sem a minőséget szorgalmazza, hiszen sok gazdát arra ösztönöz, hogy ne maga termelje meg a szőlőjét - olvasható Hernyák Tamás írásában.

A fiatal etyeki borász szerint az egyre fontosabbnak bizonyuló termékmarketing újonnan használt eszközei (például a közösségi site-ok elterjedése) sem mindig az abszolút minőség iránt elkötelezettek malmára hajtja a vizet.

Embert próbálóak a bortermelést kísérő adminisztrációs terhek, a folyamatos, logikátlan hivatali intézkedések, szabályozások is. A jövő generációjának - ha a birtoképítéssel már nem is - ezekkel a gondokkal hatványozottan szembe kell néznie. Nem lehet megoldás a megalkuvás. Ha szeretnénk, hogy az egyetemes és vele együtt a magyar borkultúra hosszú évekre fennmaradjon, ha szeretnénk, hogy unokáink is ugyanilyen elszántsággal és örömmel művelhessék a magyar szőlőt, akkor tennünk kell érte, és kiállni az igazunkért, még akkor is, ha valami hatalom, érdekkör, szabályrendszer ellen kell hallatni a hangunkat.

A finomhangolás korszakába léptünk. Le kell tisztulnia a borvidéki stílusoknak. Nem hirdethetjük, hogy egy-egy borvidékre húsz fajta a jellemző, illetve hogy az a húsz fajta ott a legideálisabb. Ha nincs párhuzam az adott borvidéken található pincék között, azzal megtévesztjük a fogyasztót. Kérdéseket, nem pedig válaszokat adunk a szájába. Tanítani kell a fogyasztót, nem pedig hagyni hogy a tömeg befolyásolja a boraink stílusát. Ez egy nehezebb, rögösebb út. Fel kell készülnünk rá, hogy rövidtávon inkább csak a hátrányait érezzük majd, de aki elkötelezett a szakma iránt, az tudja, hogy nem elég években gondolkodni. Évtizedekben, generációkban szabad csak tervezni. Az elmúlt húsz év sikerei is csak így visszatekintve tűnnek olyan nagynak.

Jó látni, hogy elindult egy ilyen irányú gondolkodás, sőt sok helyen már a velejáró munka is elkezdődött. Létrejöttek kiemelt borvidéki fajták. Lassan összekapcsoljuk az Olaszrizlinget a Balatonnal, az Ezerjót Mórral, a Kadarkát Szekszárddal, a Furmintot Tokajjal vagy a Kékfrankost Sopronnal, és még sorolhatnám. Szeretném, ha idővel elfogadott lenne, hogy Etyeket a pezsgő mellett a Sauvignon blanc és a Pinot noir hazájaként ismerje mindenki idehaza. Aztán amikor népszerűvé és evidenssé válnak ezek a fajták belföldön, jöhet a külföldi "hódítás" is.

Külföldre vinni vagy itthon kóstoltatni?

Addig nehéz arról beszélni, milyen a magyar bor megítélése külföldön. A külhoni borvidékeket járva, borászokkal, szakírókkal beszédbe elegyedve sokszor csak Tokaj neve hangzik el. Nincs a tokajin kívül szélesebb körben ismert magyar bor. Még a bikavér sem ismert külföldön. Hatalmas energiákat és talán pénzeket is mozgatunk, hogy megnyerjünk egy-két export piacot a magyar bornak. Mégsincs akkora respektje mint azt idehaza elvárnánk.

Úgy gondolom, nem a leghasznosabban költik el a bormarketingre rendelkezésre álló összegeket. A multi-borászatok persze rá vannak szorulva az export piacokra. A saját érdekük, hogy lobbizzanak ezekért a külföldi megjelenésekért. Így viszont csak a legegyszerűbb borok juthatnak el legtöbbször ezekre a fórumokra. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy külföldön szinte csak az alsó polcon találkozhatunk magyar borokkal. Véleményem szerint egy sokkal potensebb marketingstratégiára lenne szükség, méghozzá a belföldi értékesítés népszerűsítésére. Hogy minél több magyar fogyasszon jó hazai bort, és ne preferálja a külföldit, pláne ne az újvilágit.

Az elmúlt évek turisztikai fellendülését látva úgy vélem, idehaza kell megkóstoltatni a külföldiekkel a magyar csúcsborokat. Ezt valószínűleg nem kell magyaráznom: a legtöbb magas minőségű borunk nem készül akkora mennyiségben, hogy kielégíthessen bármilyen export piacot. Ahhoz viszont van elég finom borunk, hogy idehaza ellássuk vele az az iránt hűen elkötelezett fogyasztót.