Családjának és kiadójának (Faber & Faber) közleménye szerint a költő rövid betegség után egy dublini kórházban hunyt el. 2006-ban szenvedett agyi-érkatasztrófát, amelyből az elmúlt hét év során épült fel.

Heaney 1939. április 13-án született az észak-írországi Castledawsonban egy kilencgyermekes katolikus család legidősebb gyermekeként. Földműves és marhakereskedő apja csendes ember volt, anyjából viszont áradt a szó. Ahogy később Heaney megjegyezte, e kettősségből, egyikük hallgatagságából és a másik bőbeszédűségéből támadt lírájának forrása: az örökös vitatkozás önmagával.

Az Észak-Írország második legnagyobb városának számító Londonderry katolikus internátusában végezte tanulmányait. Itt kóstolt bele először az ír stílusú igazságtalanságba és kettőségbe. 1957-től a belfasti Queen's Egyetem hallgatója volt, diplomájának megszerzése után tanár lett, majd 1966-ban óraadóként visszatért az egyetemre. 1965-ben jelent meg első kötete, de igazán ismertté következő, Death of a Naturalist (Egy természettudós halála) című kötetével vált, amelyért Eric Gregory-díjat kapott.

Ebben az időben csatlakozott az Északi Iskola elnevezésű ír érzelmű csoportosuláshoz is. Költészetét erőteljesen meghatározták a szülőföldjén feszülő ellentétek, a katolikusok és protestánsok gyakorta erőszakba torkolló szembenállása, az állandó robbanással fenyegető, elő-elő törő elfojtott indulatok.

1972-ben, a véres vasárnap után feleségével és gyerekeivel el is költözött északról és Wicklow megyében telepedett le, ahol írásaiból élt. Ebben az évben jelentette meg a Wintering Out című kötetét, amelyben csupán közvetett utalásokat tett az északot sújtó társadalmi feszültségre. 1975-ben született egyik legjelentősebb kötete, a North (Észak), amelyben a keserű tapasztalatait és az erőszak légkörét megragadó tömör, feszes formájú versei kaptak helyet.

Ugyanebben az évben Dublinba költözött, tanárképzőben tanított 1982-ig, ekkor meghívást kapott a Harvard Egyetemre, amelyet örömmel fogadott el, hiszen a szerződés szerint ideje nagy részét továbbra is hazájában tölthette. 1989-től öt éven keresztül Oxfordban is tartott poétikai stúdiumokat.

A nyolcvanas évek versesköteteire az egyéni létélményeinek, gyermek- és ifjúkorának emlékeit megörökítő meditatív jellegű líra jellemző, az édesanyjának emléket állító The Haw Lantern (Az ólomszínű lámpás) című kötetében nagy szerepet szán az úgynevezett példabeszéd-verseknek is. Kiemelkedő munkája a középkori ír nyelvből angolra fordított Sweney Astray (Tévelygő Sweney) című elbeszélő költemény, valamint az óangol hőseposz, a Beowulf fordítása, amelyért megkapta az Ír Költészeti Díjat.

Írt esszét Wordsworth és Yeats költészetéről, a nyolcvanas évek végétől a költészet társadalmi rendeltetésének kérdései foglalkoztatták, ennek elemzését nyújtják a The Government of the Tongue (A nyelv uralma) és a The redress of Poetry (A költészet helyreállítása) című kötetének darabjai. Írt drámát is, Szophoklész Philoktétészének átdolgozásából született meg a The Cure at Troy (Trójai gyógykezelés) című darabja.

Heaney igazi ritkaságnak számított a költők között: a kritikusok éljenezték, miközben munkái a bestsellerek között sorakoztak. Egyszer több mint három órájába telt, hogy végigsétáljon Dublin fő utcáján, mert az aláírás-kérők valósággal megrohamozták. 1995-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint a Svéd Akadémia a díjjal Heaney művészetének "a mindennapok csodáit és a velünk élő múltat felmagasztaló lírai szépségét és erkölcsi mélységét jutalmazta". William Butler Yeats és Samuel Beckett mellett ő volt a harmadik ír, aki átvehette az elismerést.

A visszahúzódó és finom modorú Heaney gyűlölte a médiafelhajtást és a kiadók általi hírveréseket, még azután is, hogy Írország egyik leghíresebb alakjává vált. A temetéséről egyelőre nem közöltek részleteket.