A hosszas tárgyalásokat követő koalíciós megállapodás értelmében a miniszterelnököt a franciaajkú vallon közösség liberális pártja (MR) adja, de vallon részről nincs is több párt a kormányban. Az MR a holland nyelvű flamand közösség három pártjával - az önállóságpárti Új Flamand Szövetséggel (N-VA), a kereszténydemokratákkal (CD&V) és a liberálisokkal (VLD) lépett koalícióra.

A május 25-i választások után azért okozott nehézséget a kormány megalakítása, mert a választásokat Flandriában toronymagasan az N-VA nyerte. A flamandok Belgium lakosságának mintegy a 60 százalékát alkotják, és az N-VA egyben Belgium legerősebb pártja is lett. Vezetője, Bart De Wever Flandria önállóságának fokozatos megteremtését hirdeti. A belga közélet szereplői sokáig nem tudták eldönteni, hogy kihagyható-e a kormányból - a többiek széles összefogásával - a választásokat megnyerő párt, illetve hogy létezhet-e olyan koalíció, amely képes együttműködni az N-VA-val.

Végül megtalálni vélték ez utóbbi formulát, ami azt jelenti, hogy mindkét népközösség szocialistái, valamint a vallonok kereszténydemokratái is kimaradnak a koalícióból. A szocialisták Flandriában nem túl erősek, Vallóniában viszont domináns szerepet játszanak, és az előző kormányban ők adták a miniszterelnököt is Elio Di Rupo személyében. Az új szövetségi kormányban tehát a flamandok és a jobboldaliak kerültek túlsúlyba, ám elfogadták a vallon liberális vezetést - így remélve biztosítani azt a törékeny egyensúlyt, amelynek megőrzése mellett a remények szerint folytatható a jövőben a belga "államreform".

Annak végállomásáról ma még senki nem tud bizonyosat. Egyelőre az új kormánynak nem az államszerkezettel, flamandok és vallonok együttélésével kapcsolatos elképzelései kerültek a közbeszéd előterébe - ilyen közös elképzeléseket ugyanis még ki sem dolgoztak -, hanem inkább a jobbközép politizálás tipikus elemei: az adócsökkentési elképzelések, valamint a nyugdíjkorhatár 65-ről 67 évre történő felemelésének a terve.