Ezekben a napokban gyakoriak az ilyen megemlékezések - Kína határain kívül. Pekingben viszont a hatalmas Tienanmen teret ezúttal is szigorúan őrzik a karhatalmi erők. A weben pedig, amelyet ma már Kínában használnak a legtöbben, a hatóságok kettőzött éberséggel szűrik ki a két évtizeddel ezelőtti eseményekre utaló kifejezéseket. Ami világszerte vezető téma a napokban, az - ha az előző évek gyakorlata mérvadó - ezúttal sem nyer nyilvános említést a határokon belül.

A The New York Times számolt be arról, hogy április 30-án a híres Pekingi Egyetem 32 630 diákja kapott a mobiljára SMS-üzenetet, amely arra figyelmeztette a címzettet, hogy az Ifjúság Napján, május 4-én "a bonyolult helyzetre való tekintettel vigyázzon szavaira és viselkedésére".

1919. május 4-én diáktüntetés volt a kínai fővárosban a nyugati imperialisták diktátumai és az azokat tehetetlenül eltűrő akkori kínai kormány ellen. 1989-ben, az évfordulón ismét diákok gyülekeztek Peking központjában, demokráciát sürgetve - egy hónappal később ez vezetett a hadsereg beavatkozásához.

Ha viszont valaki most mozgósítana az egyetemen egy demokráciát követelő tüntetésre, "az emberek azt gondolnák, hogy elment az esze" - idézte egy végzős történelem szakos szavait az amerikai lap. "Mindenki tudja, hol húzódik a határ. Lehet beszélni az 1989-es eseményekről, lehet gondolkodni róluk, de nem lehet olyasmit tenni, aminek bármiféle nyilvános hatása lenne."

A mai diákok általában olyan régmúlt történelmi pillanatnak tekintik 1989-et, amely túl végletes és megrázó ahhoz, hogy megismétlődhessen. Tudják, hogy a kormányzat elvárja tőlük: foglalkozzanak a könyvekkel, és ne menjenek az utcára. Hszia Je-liang, az egyetem egyik tanára megjegyezte, hogy noha sok diák elvben híve a demokráciának, nem akarja kockáztatni érte a jövőjét: nagyon nagy részük egyáltalán nem érdeklődik a politika iránt, csak a saját karrierjével törődik.

Ma a kommunista hatalmat bíráló diákok közül is sokan büszkék az ország gyors fejlődésére és gazdasági sikereire, amelyek alapján a kormányzat a nemzeti büszkeségre is apellál (például az olimpia megrendezésével). A fiatalok azt is tudják, hogy a kemény versenyben csak akkor állhatnak helyt, ha magas szintű tudással vértezik fel magukat. Kína az utóbbi két évtizedben évi 8-10 százalékkal növelte GDP-jét. Ez sok szektorban látványosan megmutatkozik, de különösen a városokban és természetesen az egyetemeken - az 1989-es demokrácia-mozgalom fő színhelyein - érezhető.

Az ország ma nyitottabb a világra, csökkent a bezártság érzése. 2004 óta folyamatosan nő a külföldön tanuló kínai diákok száma, tavaly számuk megközelítette a 180 ezret - közölte nemrég az oktatási minisztérium, hozzátéve, hogy 90 százalékuk maga - illetve a családja segítségével - finanszírozza tanulmányait. A diploma megszerzése után Kínába tavaly majdnem 70 ezer diák tért vissza külföldről: ez 55 százalékkal volt több, mint 2007-ben. Kína gyors - bár súlyos problémáktól korántsem mentes - fejlődésének nyilván jelentős szerepe volt ebben.

A recesszió ugyanakkor Kínát is súlyosan érinti. Mivel ma kilencszer annyian részesülnek felsőfokú képzésben, mint két évtizede, óriási a verseny az állásokért. Tavaly a végzősök csaknem negyedrésze nem kapott állást szakmájában - ismerte el a hivatalos Új Kína hírügynökség, jelezve a vezetés aggodalmát. 1989 óta a hatalom jól tudja, hogy a fiatalságot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Különböző programokkal (átképzéssel, vidéki állásvállalásra biztatással) keres megoldást, másrészt a párt nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy erősítse pozícióit az ifjabb nemzedék soraiban. 2007-ben a hallgatóknak már 8 százaléka volt párttag (1989-ben ez az arány még az 1 százalékot sem érte el). Karrierépítés vagy éppen a reformok belülről való előmozdítása: a motiváció eszközei változatosak.

De nemcsak a diákság, az egész társadalom átalakult a szocialista homlokzat mögött végbement piacgazdasági, kapitalista változásokkal. Peter Foster, a The Daily Telegraph tudósítója arra mutatott rá elemzésében, hogy az egypárti vezetés burka alatt különböző társadalmi érdekcsoportok működnek, a realitás bonyolultabb, mint kívülről látható. A The New York Times megjegyezte, hogy a hatalom, miközben a többpártrendszert alkalmatlannak nyilvánítja Kína számára, maga is bizonyos demokratizálást szorgalmaz, a konzultáció, a nyilvános ellenőrzés módszereivel, azt ígérve, hogy az ország gazdagodásával a demokrácia is szélesedik majd.

Húsz évvel ezelőtt nem létezett a szűrhető, ám nehezen ellenőrizhető internet, amely a kommunikáció és véleménynyilvánítás korábban elképzelhetetlen lehetőségeit nyitja meg. Az intézmények rugalmasabbak, a korszerűbb és gyorsabb infrastruktúra a közlekedés és a mozgás nagyobb szabadságát kínálja.

A vezetés pedig tudatában van annak, hogy 1989 emlékét csak akkor tarthatja távol nemcsak a Tienanmen tértől, hanem a társadalom élő erőitől is, ha meg tudja őrizni a fejlődés magas ütemét, és biztosítja az ehhez szükséges struktúrákat. Elvégre nem véletlen, hogy ugyanaz a Teng Hsziao-ping, aki 1989-ben meghozta a döntést a demokrácia-mozgalom letöréséről, azaz az egypártrendszer megőrzéséről, Tienanmen után nem a dogmatikus kommunizmushoz tért vissza, hanem kiadta a Gazdagodjatok! jelszót.