Vészhelyzetben még mindig vonakodik defibrillátorért nyúlni az ember, illetve megkeresni, használni.

Hogy mi okozza az alapvető félelmet az emberekben, arról Márkus Dávid mentőorvos az InfoRádióban azt mondta: valószínűleg leginkább az ismeretek hiánya, ha a rosszullét esetén az ott lévő személyek nem eléggé tájékozottak abban, hogy milyen lehetőségeik vannak, milyen dolgokat alkalmazhatnak biztonságosan, legyen az akár újraélesztés vagy ennek bármilyen eszközzel történő kiegészítése.

„Mind azzal, hogy mellkaskompressziót végzünk egy olyan embernél, aki nem reagál, illetve nincsen normális légzése, mind azzal, hogy ezt kiegészítjük olyan eszközzel, amelyet laikusok számára találtak ki, például egy ilyen automata, félautomata defibrillátorral, azzal ártani nem tudunk, csak jót tenni” – tette világossá.

Persze mindig

felmerülhet a segítő szándékú emberekben, hogy nem ártanak-e azzal, ha tesznek valamit, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nem,

mert ahogy egy félautomata defibrillátor működik, az annak az elve, hogy először ez a készülék elemzi a szívritmust, elemzi azt, hogy milyen elektromos tevékenysége van.

„Ez azt jelenti, hogy ha én most például magamra raknék egy ilyen készüléket, és elkezdeném nyomogatni a sokkolás gombot, akkor csak az történne, hogy a készülék hangosan azt mondaná, hogy »a sokk nem javasolt«. Tehát gyakorlatilag nem tudok sokkot leadni egy olyan személynek, akinek erre nincsen valóban nagy szüksége, csak akkor, ha ez tényleg életmentő tud lenni” – rögzítette.

Tehát, ha felhelyezzük egy betegre a defibrillátort, akkor azt, hogy valóban szükség van-e sokkra, nem a kezelő, nem az ott lévő laikus fogja eldönteni, hanem a készülék maga, és ezáltal teljesen biztonságos.

Hasonlóan van ez egyébként az újraélesztéssel is: ha valakin azt észleljük, hogy nincs normális légzése, illetve nem reagál, még ha egy kicsit bizonytalanok is vagyunk is abban, hogy tényleg újraélesztésre van-e szükség, és a légzésvizsgálat után ezt még mindig nem tudtuk eldönteni, abban az esetben inkább az újraélesztés megkezdése javasolt.

„És természetesen, ha közben észlelnénk, hogy visszatért a normális légzése a betegnek, akkor függesszük fel az újraélesztést, értékeljük újra a képet, de

minden bizonytalan helyzetben mindig az a jobb döntés, ha inkább az újraélesztés mellett döntünk”

– tette világossá Márkus Dávid.

Szerinte azért ne féljünk, mert ha a félelem miatt nem merünk megkezdeni egy újraélesztést, nem tudunk vagy nem akarunk alkalmazni egy defibrillátort, akkor sok esetben sajnos a mentők kiérkezésekkor már lehet, hogy késő lesz; ha valakinek leáll a keringése, akkor abban a pillanatban elkezd ketyegni az óra, az agyunk sem kap oxigént, illetve a létfontosságú szerveink sem lesznek vérrel ellátva, ilyenkor néhány perc áll arra rendelkezésre, hogy a lehető legkevesebb károsodással újra vissza lehessen hozni ezt az embert az életbe.

„Hogy ez valóban megtörténhessen, az abban az optimális helyzetben a leglehetségesebb, ha az ember mellett ott lévő laikusok rögtön meg merik kezdeni az újraélesztést, ezáltal rögtön kívülről pótolják a betegnek a keringését, szívműködését, és így vagy a mentők kiérkezése előtt – például egy félautomata defibrillátor használatával – lehetőség lesz arra, hogy visszahozzuk ismét a saját spontán keringését, vagy pedig a mentők, amikor kiérkeznek, nekik sokkal nagyobb esélyük lesz arra, hogy a betegen egy sikeres újraélesztést hajtsanak végre” – mondta még Márkus Dávid mentőorvos

De miként legyen az ember magabiztos, rutinos egy ilyen helyzetben? Erről az a véleménye, hogy a sikerélményt a legjobb védett környezetben megszerezni.

„Az oktatásaink során rendszeresen arra törekszünk, hogy pozitív visszajelzésekkel lássuk el a nálunk tanulókat, ezáltal védett, tantermi körülmények között megbizonyosodhatnak arról, hogy amit ők csinálnak, az tényleg jó, mert egyébként egy végtelenül egyszerű mozdulatsorról van szó, akár az újraélesztésről legyen szó, akár mondjuk egy légútidegen test ellátásáról. Ha belegondolunk, gyakorlatilag a cipőnket bonyolultabb bekötni, mint egy újraélesztést elvégezni. Ha ezt egy védett környezetben megtapasztalja valaki, hogy ez neki tényleg megy, akkor utána valószínűleg sokkal nagyobb eséllyel fog tudni tényleg odalépni.”

Kiemelte még, hogy nemcsak a konkrét technika begyakorlása lényeges, hanem az is, hogy koncentráljunk arra, hogy ilyenkor mi játszódik le egy emberben, milyen pszichés faktorok játszanak szerepet; az ő összes képzésük ezzel kezdődik, hogy a tévhiteket átbeszélik, a vészhelyzetben a fejekben lejátszódó mindenféle gondolatot átbeszélik, hogy mi az, ami ilyenkor visszatartana attól, hogy oda merjünk lépni egy ilyen helyzetbe, hiszen ez rendkívül diszkomfortos tud lenni egy olyan embernek, akinek nem ez a foglalkozása.

„Ahhoz szoktam néha hasonlítani,

mintha egy nem énekes embert fölkérnék arra, hogy most akkor itt 20 ember előtt gyere ki és énekeljél el egy dalt.

Hát ezt az ember nem szeretné, a legtöbben nem szeretnek szerepelni, főleg nem olyan dologban, amiben nincsen napi rutinjuk. Viszont ha megértik azt, hogy egy ilyen helyzetben lehet, hogy hasonló lelki folyamatok játszódnak le bennük, akkor azt már előre el tudják dönteni, hogy egy ilyen helyzetben ezen túl kell, hogy lépjenek, mert egy ember életéről van szó. Izgulni lehet, félni lehet, teljesen normális, de nem akkor vagyunk bátrak, ha nem félünk, hanem akkor, ha ezen a félelmen túl tudunk lépni, és a félelmünk ellenére odalépünk ahhoz az emberhez, akinek mi tudjuk megmenteni az életét” – részletezte a mentőorvos.

Persze szerinte sem lehet teljes mértékben felkészülni, mert nem fogjuk tudni, hogy pontosan milyen a helyzet, de a felkészüléssel hozzá tudunk adni ahhoz, hogy legalább esélyünk legyen segíteni. Sok olyan helyzettel is találkoznak most már a sürgősségi betegellátásban, hogy többen mernek elkezdeni egy újraélesztést, elsősegélyt nyújtani a mentők kiérkezése előtt, és ez egyébként nagyon jó, mert a mentők kiérkezve sokkal nagyobb eséllyel tudnak segíteni.

A cikk Rozgonyi Ádám interjúja alapján készült.