- A polgári együttműködés ma nem egy esély, hanem egy létező gyakorlat. 1996-ban alakult meg ez az egyesület. Talán még a fiatalabbak is emlékeznek rá, hogy akkor egy MSZP-SZDSZ koalíció irányította az országot 72 százalékos parlamenti mandátumtöbbséggel, tehát jóval a kétharmad fölötti többséggel. Akkor voltak, akik úgy fogalmaztak, hogy nincs is más alternatíva, csak ez a szociálliberális koalíció, amelyik előbb-utóbb majd aztán kialakítja a maga váltógazdálkodását a politikában. Tehát a baloldali pártpólus lesz az MSZP, az úgymond jobboldali pedig az SZDSZ. Ez a riadalom, ami az akkori politikai helyzetből fakadt, váltotta ki a polgári Magyarország híveiben azt a reakciót, hogy igenis, meg kell mutatni, hogy van egy másik Magyarország, van egy másik Magyarországról szóló vízió. És ahhoz, hogy ez a vízió egyszer valósággá váljon, az kell, hogy azok, akik ebben hisznek, megpróbálják magukat megszervezni, a különböző létező polgári önszerveződéseket pedig összekapcsolni, együttműködésre késztetni. Akkor még úgy fogalmaztunk, hogy pártállásra tekintet nélkül, hiszen megint csak az emlékezetre hagyatkoznék. Akkor ugye nem egy párt vagy nem is két párt, nem egy pártszövetség volt jobboldalon, a polgári oldalon, hanem legalábbis a parlamentben négy együttműködésre is képes, illetve késztetett párt: a Fideszen kívül a KDNP, az MDF és a Kisgazdapárt. Akkor aztán olyan sikeres volt ez az együttműködési kísérlet, hogy nem sokkal rá létrejött ennek egyfajta programatikus vagy ideológiai háttere, a Polgári Magyarországért vitairat, amit már a Fidesz jegyzett. De ezt egyúttal el is tudta fogadtatni azokkal a választói csoportokkal is, amelyek korábban az MDF-et vagy a koalíciós partnereit választották.

- Most a Fidesz-KDNP-nek van, illetve volt nem olyan nagyon rég kétharmados többsége. Zökkenőmentes, olajozott a polgári együttműködés?

- Én azt gondolom, hogy ami a parlamenti frakciószövetséget illeti, ott semmilyen néven nevezhető véleménykülönbség, még ideológiai árnyalatnyi különbségekből fakadó konfliktus sem érzékelhető az elmúlt öt évre visszatekintve. Tehát én azt hiszem, hogy ebben az értelemben a polgári együttműködés tökéletesen működik, illetve megvalósult. Az egy más kérdés, hogy szerintem ettől még az együttműködés mint idea, mint cél, az egy aktuális dolog, hiszen a polgári Magyarország nem a pártokból áll. A polgári Magyarország a polgárokból és a polgárok szerveződéseiből áll, az ő közreműködésük, közéleti aktivitásuk nélkül a politikai pártok sem lehetnek sikeresek.

- A hatalmon lévő politikai pártok és a polgárok együttműködése megfelelősen szoros? Emlékszem a polgári körök idejére, amikor ez ennél szorosabbnak tűnt.

- De ez részben csak látszat. Ön úgy fogalmazott, hogy ennél szorosabbnak tűnt akkor az együttműködés, de azért mondom, hogy ez részben csak látszat, merthogy akkor a Fidesz és a KDNP is egy nagyon szűk tagságot magának mondható párt volt. A 2002-es Kossuth téri, nagy emlékezetes tömeggyűlés éppen annak a felismeréseként jött létre, vagy abból az indulatból jött létre, hogy úristen, valamit nagyon elhibáztunk azzal, hogy kívülállónak tekintettük magunkat a politikában vagy a közéleten. Nagyon sok olyan ember, aki azt hitte, az is elég, ha négyévente elmegy egyszer szavazni, rájött, hogy ez nem igaz, az nem biztos, hogy elég ahhoz, hogy az általa sikeresnek vélt kormányzás folytatódhassék. Pláne azok, akik el sem mentek a 2002-es választás első fordulójában, azok pedig rádöbbentek arra, hogy nagyot mulasztottak, nemcsak magukkal szemben, hanem a közösségükkel szemben is. A polgári körök ebből az indulatból jöttek, hogy valamit csináljunk, és próbáljuk meg menteni a menthetőt, illetve visszafordítani a rossz irányba tartó folyamatokat. De aztán egy idő után a polgári körök tagságának egy jelentős része beépült a Fidesz tagságába. Tehát a Fidesz akkor, 2002-ben, mondjuk ez egy jóindulatú becslés, állt 8000 tagból, és mire 2006-ot elértük, addigra már a Fidesz volt nemcsak Magyarország, hanem talán Közép-Európa legerősebb és legnagyobb létszámú pártja a maga 30 és 40 ezer közötti létszámával. Ugyanakkor annyiban mondjuk nem egyértelműen pozitív a kép, hogy miközben a pártpolitikában is aktivitásra hajlandók egy része belépett a pártba, egy másik része nem lépett be ugyan, de valahányszor valamilyen jellegű kampányra hívó szót hall - és itt most nemcsak választási kampányról beszélek, hanem különböző nemzeti konzultációkról szóló vagy aláírás-gyűjtési akciókról szóló felhívást hall -, akkor hajlandó csatlakozni, azonközben a polgári köri aktivitásnak az a része sajnálatos módon elveszett, vagy nagyrészt lecsökkent, ami az ilyen direkt a politikához kapcsolódó közéleten kívüli aktivitás lenne. Erre úgy tűnik, hogy ma egyelőre nincs elég erő, a polgári Magyarországban nincs elég hagyománya ennek, vagy nem tudjuk ezeket a hagyományokat akár csak a két világháború-szintre visszafejleszteni. Azóta pedig jelentős mértékben átalakult az emberek egymás közötti kommunikációja is, tehát lehet, hogy ez sem ennek a folyamatnak kedvez.

- Elnök úr, Ön szerint mi az oka annak, hogy a kétharmaddal megnyert választás és a fölényesen megnyert önkormányzati választás után az utóbbi egy év nem egy nyugodt kormányzásról szól?

- Ezen azóta is nagyon sokat gondolkodtam, és sok minden eszembe jutott. A legnagyobb ívű történelmi párhuzam talán a II. világháborút diadalmasan befejező Nagy-Britanniáig megy vissza, amikor is Sir Winston Churchill azután, hogy Nagy-Britannia valóban a győztesek oldalán diadalt aratott, a szövetségesek oldalán a győztesek közé sorolódott. Néhány hónapra rá elvesztette a választást egy olyan munkáspárti ellenfelével szemben, akiről, hát jószerivel - nem akarom én persze megbántani a brit munkáspárti szavazókat, de - azonkívül, hogy ezen a választáson meg tudta verni Churchillt, azonkívül semmi jót nem lehet elmondani a bizonyos Attlee nevezetű úrról. Ezt most csak azért mondom, azért jutott eszembe, mert önmagában a politikában a teljesítmény vagy egy választás vagy valamilyen küzdelem sikeres megvívása, befejezése egyáltalán nem garancia semmire. Abban a pillanatban, mihelyt egy politikai döntés eredményt ér, célt ér, és adott esetben ennek kedvező következményei vannak a választókra nézve, a választók akár nagyobb csoportjaira nézve is, ha ők nem érzik fenyegetve ezt az elért eredményt, akkor abban a pillanatban ezt természetesnek tekintik. Tehát ez a kiindulópont és előre tekintenek. Aki ezt nem veszi figyelembe, az a politikában szerintem hibát követ el, és szerintem mi azt a hibát követtük el három egymás után megnyert, méghozzá fölényesen megnyert választást követően, hogy nem alkalmazkodtunk ahhoz a helyzethez, hogy most egy másik mérkőzés kezdődik. Tehát nem 2014 tavaszán kezdődött a másik mérkőzés, hanem 2014 őszén, amikor a harmadik választást is fölényesen, talán a várakozásokhoz képest, még a magunk várakozásait is felülmúló módon megnyertük. Utána kellett volna megítélésem szerint a kormánynak, illetve a Fidesznek egy számvetést készíteni arról, hogy a következő három, három és fél évet hogyan, miképpen képzeli el, mit szeretne mondani az embereknek arról, hogy hogyan tervezzük az előttünk álló időszakot, mit szeretnénk elérni és miben kérjük a közreműködésüket. Ehelyett hoztunk néhány olyan döntést, ami hibának bizonyult vagy olyan döntést, amiről tulajdonképpen előre nem is lehetett számítani, hogy akkora ellenérzéseket, ellenreakciókat vált ki, gondolkodok itt az internetadónak nevezett távközlési adó kiterjesztésre. Elkövettünk olyan hibákat, amikben szerintem helytálló és okos döntéseket kommunikáltunk teljesen rosszul, érthetetlenül rosszul. Itt az útdíjra gondolok éppenséggel. Aztán követtünk el olyan hibákat is, vagy olyan ötleteket dobtunk be a kommunikációba - itt meg a kötelező drogtesztre gondolok -, aminek ma sem látom az értelmét és alapját, és remélem, hogy nem is lesz ebből komolyabb vita a továbbiakban.

- Van ezeknek a kommunikációs dobásoknak felelőse?

- Hát általában a problémák, a hibák ott szoktak bekövetkezni, amikor mindenki a másikra néz, hogy akkor most ezt ki rontotta el? Most szerintem ez a helyzet alakult ki. Igazándiból a nagy hiba ott gyökerezik vagy a hiba ott rejlik, hogy nincs igazán szerintem jól működő struktúrája a kormányzati és pártkommunikációnak. Szerintem nem működik jól mindaz, aminek pedig legalább olyan jelentősége van a következő választás megnyerése szempontjából, mint magának a kormányzás minőségének. Ráadásul egyszer már a Fidesz ezt a hibát elkövette, hogy ezt nem vette tudomásul. 2002-ben is jól kormányoztunk, az emberek többsége szerint is jól kormányoztunk, nemcsak a magunk értékítélete szerint, mégis képesek voltunk elveszteni egy választást. Most ezt azért 2018-ig remélem, hogy még kijavítjuk, tehát mindazt, amit eddig hibaként a magunk fejére olvashatunk. Akkor azért 2018-ban nemcsak azt mondhatjuk el, hogy jól kormányoztunk, hanem azt is, hogy mindent megtettünk annak érdekében, hogy a politika klasszikus törvényeit betartsuk, vagyis, hogy cselekedj jót, és beszélj róla.

- Konkrét személyeknek, a miniszterelnöknek és Simicska Lajosnak, illetve az ő kettejük viszonyának mennyi szerepe volt ebben az elmúlt egy évben Ön szerint?

- Már most a Fidesz népszerűségvesztésére gondol? Az elmúlt egy évre vonatkozóan?

- A Fidesz népszerűségvesztésére.

- Nem tartom ezt döntő, vagy akár csak túlsúlyos mozzanatnak. Egy fontos mozzanatnak igen. Tehát azért nem a kettejük közötti szakítással kezdődött ez az egész folyamat, hanem, ugye, ahogy mondtuk, az internetről szóló, teljesen fals, félrecsúszott vitával. Az egy más kérdés, hogy ennek azért voltak előjelei, mármint ennek az elhidegülésnek vagy kapcsolatromlásnak, hiszen lehetett tudni, hogy azokat az intézkedéseket, amelyeket a kormány hozott a földalapú támogatások újraosztása tekintetében vagy éppenséggel a reklámadó tekintetében, azokat Simicska Lajos és érdekcsoportja nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Voltak még egyéb konfliktusok, például építőipari cégeket ért kartellgyanú kapcsán, meg az elvárt brüsszeli változtatások kapcsán, amelyek sérthettek, sértettek is anyagi érdekeltségeket. Simicska Lajosét meg másokét is. De én 1988 óta vagyok a Fideszben, sokakkal egyezően, és 1990 óta vagyok parlamenti képviselő. Itt már kevesen vagyunk, hál' isten, vagy sajnos, ez nézőpont kérdése, hogy hogyan fogalmazzunk, akik '90 óta vannak jelen a parlamenti munkában is. Én egy dolgot el tudok mondani a Fideszről, és ezt jó, ha mindenki el is hiszi nekem, hogy ezt a pártot már jó néhányan próbálták meg megvásárolni, kivásárolni, ha úgy tetszik, a vezetőit megzsarolni, korrumpálni, fenyegetni, befolyást szerezni a Fideszen belül különböző ágenseken keresztül. Ez senkinek sem sikerült 25 éven keresztül '90 óta számítva, és a következő 25 évben sem fog sikerülni, ha ez a párt egyáltalán létezni fog, és ha már mi személyesen nem is leszünk ennek a pártnak az aktív tagjai között, de az a szellemiség tud érvényesülni, amit mi képviselünk.

- Olyan nagy médiabefolyás sem gyakorolhat hatást a Fideszre, mint amilyen Simicska Lajosnak jelenleg is van?

- Hát ha ezt úgy negatív behatásként érti, vagyis, hogy ő a politikai ellenfeleink közé lépett, és ezzel nyilvánvalóan az erőviszonyokat rontotta a mi szempontunkból, akkor ez eddig is megvolt. Hiszen azért emlékeztetnék megint csak mindenkit, így Önt is arra, hogy 1992 és '94 között, '92-ig a balliberális sajtó által fölemelt, népszerűségi csúcsokra röpített Fidesz egy pillanat alatt a mélybe zuhant csak azért, mert nem volt hajlandó az akkori baloldali blokkba beszállni, a Demokratikus Chartának nevezett MDF-ellenes összefogásba. Tehát az, hogy a politikai ellenfeleink, ha nem tudnak ránk jobbító szándékkal úgymond, idézőjelbe téve kellő hatást kifejteni, akkor megpróbálnak bennünket eltávolítani az útból, eddig is létező valóság volt, tehát eddig is megpróbálkoztak ezzel többen. Ez sem sikerült. A lényeg azonban az, amit ebből szerettem volna kihozni, hogy mi azt tesszük, amit mondunk, és azt szeretnénk, hogyha az emberek azt látnák, hogy az ő érdekeikben vállalunk konfliktusokat, nem ellenükre, legyen szó az IMF-ről, az Európai Bizottságról, legyen szó a bankokról vagy legyen szó akár olyan oligarchákról, akiket tegnap még úgymond a baloldali sajtó előszeretettel a mi köreinkbe sorolt.

- Okkal vagy ok nélkül sorolt oda?

- Én azt gondolom, hogy ok nélkül, tehát a Fidesz szerveződése minden ellenkező beállítás ellenére sosem volt oligarchikus, és nem is gondoljuk azt, hogy az ország jövője szempontjából ennek helye lenne. Most van egy szélsőséges példa tőlünk néhány száz kilométerre keletre, Ukrajna. Ukrajna válsága nem azzal kezdődött, hogy a kormányzat botor módon a nép akarata ellenére úgymond visszavonta az Európai Unióval megkötendő társulási megállapodásra való hajlandóságát, tehát gyakorlatilag megszakította a tárgyalásokat, hanem Ukrajna válsága megalakulásának a pillanatától kezdve folyamatos, mert nincs egy olyan politikai hagyománya annak az országnak, nincs egy olyan politikai elitje, egy olyan szellemi elitje, amelyik képes lenne megakadályozni azt, hogy egyfajta oligarchikus szerveződés legyen a meghatározó a demokratikus struktúrákkal szemben. Magyarországnak hál' istennek vannak mind ezeréves állami hagyományai, mind pedig polgári politikai kultúráját létrehozó hagyományai. Mi ezeket a hagyományokat szeretnénk erősíteni azokkal szemben, amelyek Magyarországon is a történelem különböző időszakaiban - itt a '90 előtti időszakra gondolok - ezzel ellentétesek voltak. Tehát mi nem gondoljuk azt, hogy az helyes, ha azok, akiknek nincsen formális felhatalmazásuk a politikai döntésekre, ellenben hatalmuk van, mert például pénzemberek, nagy vagyonoknak az urai, vagy éppenséggel a médiában kulcspozíciót töltenek be, azok a politikát megpróbálják illegitim módon befolyásolni a maguk személyes érdekei szerint. Mi ez ellen voltunk az elmúlt 25 évben is és a következő időszakban is ez ellen szeretnénk tenni.

- Elnök úr, van-e valamilyen alapja azoknak a nézeteknek, illetve reménykedéseknek, hogy a Fideszen belül nagyon komoly generációs ellentétek vannak, viták, a kormányzaton belül pedig különálló hatalmi centrumok, amelyek rivalizálnak egymással keményen?

- Hát miután némelyünk, némely Fidesz-tag és kormányzati tisztségviselő nem szerencsés nyilatkozata is elindította ezeket a feltételezéseket, illetve táplálta ezeket a reményeket az ellenzék oldalán, nem biztos, hogy el fogják nekem hinni azok, akik hallják meg látják ezt az interjút. De én azt gondolom, hogy nincsen néven nevezhető belső törésvonal sem a Fideszben, sem a kormányban. A látszat mégis nemcsak azért az ellenkezője, mint amire utaltam itt a nyilatkozatok kapcsán, hanem azért is, mondjuk, legyen szó a kormányzatról, mert miután az ellenzék olyan gyenge, amilyen, olyan szervezetlen, amilyen és olyan kormányképtelen, amilyen, ezért értelemszerűen minden, egyébként korábban figyelemre sem méltatott vita, konfliktus fölnagyítódik a sajtó tálalásában. És ebbe most semmi rosszhiszeműséget nem akarok belemagyarázni. Egyszerűen a kommunikáció, a sajtó logikája ilyen. Hát ha nem számít, hogy az ellenzék mit mond, akkor az viszont sokkal inkább számít ezzel összevetve, hogy van-e véleménykülönbség X vagy Y miniszter között. Márpedig véleménykülönbségek minden demokráciában általában szoktak lenni, még a kormányon belül is, ha másért nem, akkor azért, mert ugyanazon nagyságú központi kormányzati forrás elosztása tekintetében egymásnak versenytársai. Tehát ha az egyik minisztérium többet kap az állami költségvetésből, akkor értelemszerűen a többi kevesebbet kell, hogy kapjon. Tehát ilyen értelemben mindig is van egyfajta rivalizálás. De az nagy különbség, hogy ez csak erről szól-e, és szerintem ma a Fidesz kormányzatán belül nincsen ennél súlyosabb véleménykülönbség, vagy pedig arról szól, hogy egyébként X vagy Y kormánytag egyik vagy másik párthoz tartozóan másképp látja a kormányzat célkitűzéseit vagy más kormányzati filozófia szerint képzeli el a működést. Mondjuk az MSZP-SZDSZ kormányzás sikertelenségének egyik oka éppen ez volt, hogy alapvető véleménykülönbség volt a kormányon belül, miközben egyébként más tekintetben - a polgári Magyarország tagadásában, ha úgy tetszik -, azonos platformon voltak. Ami meg a generációs különbségeket illeti, ott én egy kicsit meghökkentő dolgot fogok mondani, nem először egyébként már az interjúim során. Én keveslem azokat a generációs konfliktusokat, amik a Fideszben vannak. Miért keveslem? Azért, mert ez azt jelenti, hogy nincsenek ilyen konfliktusok szerintem, a látszattal ellentétben nincs igazi egészséges konkurenciaharc a Fideszen belül, tehát nincs igazi verseny. Ez pedig azért van, mert a fiatalokat az elmúlt 25 évben, a hozzánk képest fiatalokat - most az elég borzasztóan hangzik, hogy a mai fiatal demokraták egyik képviselője mondja ezt, legalábbis számomra elég rosszul hangzik, amit mondok -, de hogy az elmúlt 25 évben nem sikerült a hozzánk képest fiatalabbakban fölkelteni a közélet és a politika iránti érdeklődést olyan mértékben, hogy a bőség zavarával kellene küszködjünk, amikor egy-egy önkormányzati helyre, parlamenti képviselői mandátumra a fiatalabbak körében keresünk alkalmas jelöltet. Vagy akár mondhatnám ugyanezt a kormányzati munkáról is, bár, teszem hozzá, azért elég sok fiatal került be az elmúlt időszakban, években a különböző minisztériumok apparátusába. Hogy ők akarnak-e tartósan ott maradni, vagy éppenséggel egy kirándulásnak, egyfajta dobbantónak tekintik a majdani privát karrierjük tekintetében a kormányzati munkát, az már egy más kérdés. Tehát maradva a politikánál meg a Fidesznél, én jobban örülnék vagy örültem volna, hogyha a Fidelitasban vagy az ifjúsági tagozatban a mostanihoz képest jóval több fiatal, aktív, agilis, de ugyanakkor azért az értékrendhez hű fiatal tűnik fel, aki helyet követel magának.

- Ez a másik kérdés, a következő kérdés. Ön személyesen elégedett az Önök után következő generációk politikához való hozzáállásában azzal az erkölcsiséggel, amivel politizálni illik?

- Nem szeretnék öreg frontharcos színeiben vagy képében tetszelegni, mert nyilvánvalóan az idősebbek mindig másképp látják a fiatalokat, mint a fiatalok önmagukat, vagy az idősebbek annak idején saját magukat, amikor ők voltak ilyen fiatalok. És ez szerintem természetes is, és nem biztos, hogy egyik vagy másik oldalnak van igaza, hanem valahol bizonyára az igazság mindig félúton van. A fiatalokkal van mindig egy baj, de ez minden fiatal generációval, meg mindenhol a világon, Amerikától Európán át Ázsiáig, így van. Mindaddig, amíg a fiatalok el nem érnek a családalapítás küszöbére vagy azon túl nem lépnek, nem születik meg az első gyermekük és nem kényszerülnek átérezni azt a felelősséget, hogy ezt a kis istenadta porontyot el kell tartani, tehát haza kell menni, haza kell vinni azt a pénzt, amiből aztán a feleségem meg tudja venni a másnapi élelemre valót, meg ki kell fizetni a villanyszámlát, addig bizonyos értelemben felelőtlenül élnek, tehát addig semmi sem számít, a saját sorsuk sem számít. Tehát a politika iránt nem nagyon fordítanak különösebb figyelmet. Ahogy nem véletlen, ahogy a korfában fölfelé megyünk, egyre nagyobb lesz az aktivitás. Tehát a legaktívabbak azok az idősebb generációba tartozó emberek, akik pontosan tudják, hogy az ő szavazatukon nagyon sok múlik. Ez az egyik probléma, de ezen nem nagyon lehet segíteni, legfeljebb egy hosszú, kitartó demokratikus neveléssel, és ennek azért a parlament teret ad. Ezt hadd jelentsem ki büszkén, hogy az Országgyűlésben számos olyan program van - nem én indítottam ezt el, vagy nem kizárólag az én érdemem ez, hanem már az elődeim is ebben jeleskedtek -, hogy a fiatalok lássák, itt mi zajlik, megtanulják, megtapasztalják, kézzelfogható közelségbe kerül az Országgyűlés működése számukra. Adott esetben szerepjátékokon keresztül el is játszhatják, hogy mi lenne, ha ők lennének döntéshozatali pozícióban, és így tovább. A másik probléma, amire tulajdonképpen a kérdése vonatkozott, hogy van-e erkölcsi értelemben felfogásbeli különbség a generációk között. Miközben már az ókori rómaiak óta azt gondolta megint csak az idősebb generáció, hogy az erkölcsök a fiatalabbakon keresztül satnyulnak és szétmállanak, azonközben inkább én úgy fogalmaznék, hogy ha van is ilyen felfogásbeli különbség, ez abból fakad, hogy nekünk a történelem megadta azt a felemelő és nagyon felelősségteljes, de tulajdonképpen egyszeri és megismételhetetlen, legalábbis remélem, hogy többé nem megismételhető lehetőséget, hogy valami nagy történelmi fordulópont alakítói, szereplői lehessünk. Tehát mi nem képviselőnek készültünk 1988-ban sem, hanem egy történelmi szituációban az adott helyzetben döntöttünk, vállaltunk valamit. És aztán úgy alakult menet közben, hogy parlamenti képviselők lettünk '90-ben 22-en, '91-ben csak 20-an, aztán '98-ban már a legerősebb kormányzópárt tudott lenni a Fidesz. De így itt ragadtunk, ha úgy tetszik, leszámítva jó néhányunkat, akik persze nem, hanem más pályát választottak maguknak. A ma fiatalnak mondható generációk ellenben már ezt egyfajta tudatosan választott karrierpályának is tekinthetik, tehát készülhetnek a közéleti szerepre, akár fiatal diplomásként vagy egyetemistaként. Igen, én, mondjuk jogász vagy közgazdász diplomával mehetnék ide, vállalatok irányába, mehetnék amoda, tudományos kutatás vagy az elmélet irányába, vagy éppenséggel vállalhatok ezzel a szaktudással, ezzel a diplomával egy közéleti pályát is, és arra megpróbálhatok készülni. Egy idő után muszáj ezt is főhivatásszerűen vállalni, nem lehet műkedvelő módon parlamenti képviselő valaki, hanem akkor rá kell tennie az életét. Van, aki ezt szeretné csinálni, de ő már nem egy romantikus küzdelem győzteseként kerül az Országgyűlés falai közé az országgyűlési padsorokba, mint mi, 1990-ben, hanem egy szisztematikus, ha úgy tetszik, hideg fejjel való fölkészülés sikeres befejezéseként.

- Hírek következnek, utána innen folytatjuk. Kövér László, az Országgyűlés és a Fidesz országos választmányának elnöke az Aréna vendége. A beszélgetést felvételről hallják.