A folyamat a május 7-én tartott parlamenti választásokkal kezdődött. Gyakorlatilag senki - még a közvélemény-kutatók többsége sem - számított ugyanis arra, hogy a Konzervatív Párt, amely 2010 óta a Liberális Demokratákkal koalícióban kormányzott, ezúttal abszolút többséget szerez az alsóházban, és ennek alapján önállóan alakíthat kormányt.

Ilyen váratlan választási eredmény legutóbb csaknem negyedszázada, 1992-ben született: az akkori választások előtt John Major konzervatív kormányát már mindenki temette, a választások másnapján azonban Major ismét abszolút többség birtokában hajtathatott a londoni Buckingham-palotába, hogy újabb kormányalakítási megbízást kapjon II. Erzsébet királynőtől.

Az idei választások másik legnagyobb meglepetése a legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt 1987 óta nem tapasztalt súlyosságú veresége, illetve a Liberális Demokraták gyakorlatilag teljes megsemmisülése volt.

A közvélemény-kutatások e két fejleményt sem jelezték előre; a felmérések még a választás hetében is gyakorlatilag holtversenyt valószínűsítettek a konzervatívok és a Labour között, és azt, hogy a toryk ismét csak a liberálisokkal koalícióban tudnak kormányt alakítani.

A brit közvélemény-kutató szakma azóta is vizsgálja, hogy miként lehetett ennyire elmérni a választások eredményét.

Földrengésszerű fejlemény volt májusi a választások egyetlen olyan eredménye is, amelyet a közvélemény-kutatók sikeresen megjósoltak: a Skócia függetlenségére törekvő Skót Nemzeti Párt (SNP), amelynek a londoni alsóházban addig hat képviselője volt, a Skóciának járó 59 mandátumból 56-ot megszerzett.

A drámai kimenetelű idei parlamenti választások után azonnal elkezdődött elemzői körökben annak latolgatása, hogy a 2020 májusában esedékes következő választások idején az Egyesült Királyság az Európai Unió, Skócia pedig az Egyesült Királyság tagja lesz-e még.

David Cameron konzervatív párti miniszterelnök három éve meghirdetett terve alapján ugyanis a brit kormány 2017 végéig népszavazást tervez Nagy-Britannia EU-tagságáról. London a referendum előtt újra akarja tárgyalni az EU-hoz fűződő viszonyrendszerét Brüsszellel, és szándékai szerint a tárgyalások egyik központi eleme az unión belüli szabad munkaerőmozgás újraszabályozása lenne, akár az EU-szerződések módosítása árán is.

A folyamat hivatalosan már a múlt hónapban elkezdődött, amikor Cameron postázta pontokba szedett reformköveteléseit Brüsszelnek és az EU-társállamok fővárosainak. Az eredeti szándék az volt, hogy az idei utolsó, minap tartott brüsszeli EU-csúcson megszülethet valamilyen rögzített egyezség legalább azokról a pontokról, amelyekben London és a többi uniós tagország konszenzusra tud jutni, de a Downing Street már hetekkel korábban elismerte, hogy erre most nincs esély; nem is jött lére megállapodás. A következő kijelölt dátum a februári EU-csúcs.

Cameron a mostani évzáró csúcsértekezleten egyenes utalást tett arra, hogy ha februárban sikerül egyezségre jutni, a brit EU-tagságról szóló népszavazást már 2016-ban meg lehetne tartani.

A brit EU-népszavazásnak ugyanakkor van egy potenciálisan ugyanilyen horderejű járulékos következménye: ha ugyanis az EU-referendumon a britek többsége a kilépésre voksol, abban az esetben gyakorlatilag teljesen bizonyosra vehető, hogy újból napirendre kerül a skót függetlenségi népszavazás, és a skót választók ezúttal nagy valószínűséggel meg is szavaznák Skócia elszakadását. Az újabb függetlenségi népszavazás lehetőségére Nicola Sturgeon skót miniszterelnök, az SNP vezetője is tett már utalást a brit EU-népszavazással összefüggésben. Többször hangoztatott álláspontja szerint ha a skótok többsége a brit EU-népszavazáson az EU-tagság mellett voksol - ahogy azt minden közvélemény-kutatás valószínűsíti -, miközben az Egyesült Királyság összlakosságának többsége a kilépésre szavaz, akkor elkerülhetetlenné válhat az újabb referendum kiírása a skót függetlenségről.

Skóciában tavaly szeptemberben tartottak népszavazást a függetlenné válásról. A referendumon az elszakadást ellenző erők győztek 55,3 százalékos szavazataránnyal.

A májusi választások ugyancsak földindulásszerű következménye a Munkáspárt éles irányváltása. A súlyos választási vereség után lemondott a párt addigi vezetője és miniszterelnök-jelöltje, a 45 éves Ed Miliband, akinek helyére a szavazásra jogosult csaknem félmillió tag és pártoló egy igazi politikai veteránt választott a 66 éves Jeremy Corbyn személyében.

A Munkáspártban a politikai időszámítást tekintve is nemzedékváltás történt, hiszen azok a célkitűzések, amelyek Corbyn politikai alapállását sarkalatosan meghatározzák, az 1970-es, 1980-as évek Munkáspártjának hagyományos "szocialista" éráját idézik vissza.

Corbyn politikai programjának fajsúlyos elemei között szerepel például a korábbi konzervatív kormányok idején privatizált nagy infrastrukturális hálózatok, köztük a brit vasút visszaállamosítása.

Az újraállamosítási program az egyik legfontosabb olyan tényező, amellyel kiteljesedik a Labour eddigi legsikeresebb vezetője, Tony Blair által két évtizede meghirdetett "Új Munkáspárt" - egyebek mellett éppen az államosítás kötelmét elvető - ideológiájának Ed Miliband által már elkezdett leépítése.