Ha visszagondolok az életemre, akkor azt szoktam - csak úgy magamban - megpróbálni rendezni, hogy megtettem-e mindent. Úgy érzem, hogy úgy színész, mint rendező, mint tanár, a tehetségemhez és a lehetőségeimhez képest mindent megtettem. Ebből a szempontból nagyon nagy öröm egy ilyen komoly elismerés, egy ilyen komoly díj, de ugyanilyen fontos számomra az, hogy az utcán, a közértben - tehát nemcsak a színházban, nemcsak amikor valami régi filmemet vetítik -, hanem ha csak úgy, amikor találkozom emberekkel, körülvesz a szeretet, a megbecsülés. Ez nagyon jó érzés. Mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy egy művésznek, sőt, azt mondhatnám, hogy bárkinek az élete a hivatásán, a szakmáján kívül, emberileg hiteles-e, hogy az embersége hitelesíti-e őt.

A mi szakmánkban tulajdonképpen az emberek előtt éltük és éljük az életünket. Ezért is nagyon fontos nekem, hogy nemcsak én örülök a díjnak, hanem rengeteg jelét kapom annak, hogy az emberek mennyire örülnek. Telefonok, utcai megszólítások, sms-ek, táviratok - szóval nagyon nagy öröm.

S.G.: Bár sokat játszik, az utóbbi években úgy tűnik, hogy a hangsúly a színészetről inkább a tanítás, a rendezés felé tolódott. Könyvet ír. Szívesebben foglalkozik ezzel, vagy egyszerűen csak megfontolja, hogy mi az, amit szívesen játszik, amiben boldogan vesz részt?

H.P.: Mind a kettő igaz. Úgy érzem - ha ez nem hangzik túl fellengzősen -, hogy nagyon sok mindent elmondtam a szerepeimben, amit el akartam mondani, és - ha az embernek ennyi élménye, tapasztalata összegyűlik és van arra lehetősége és affinitása, hogy ezt továbbadja - talán a rendezés és a tanítás most közelebb van hozzám. Természetesen, ha nagyon ritkán játszom, akkor is mindig nagyon-nagyon megfontolom, és olyan szerepet vállalok csak el, ami nekem való, és amivel mondani tudok valamit magamról, az emberségről, az emberekről.

Az írás viszont szintén oda tartozik, hogy vannak dolgok - nemcsak magamról, hanem az életemről, a pályatársaimról, a játszótársaimról -, amit esetleg csak én tudok, ezeket én láttam a színpad mélyén várakozva a jelenésekre vagy a próbákon, akár mint rendező, akár mint színész. Úgy érzem, hogy ezt meg kell írnom, hiszen valamilyen módon ezek szinte kikívánkoznak belőlem, tehát ez is nagyon izgat. Az ötödik könyvem a gyerekkoromról szól majd. Egy furcsa időjátékkal a gyerekkoromból látom magamat és a mostani énemből látom a gyerekkoromat.S.G.: Ez új terep, ha jól értem, mert az elmúlt négy könyv, az elsősorban színházi emlékekről, pályatársakról szólt.

H.P.: Igen, igen. Tulajdonképpen az előző könyvemet is - a Kik vagytok, hé! - Huszti Gergely fiam szerkesztette, ő mondta, hogy nagyon izgatná, mi van azokkal a szerepekkel, amiket játszottam, mi történik, hogyha már nem játszom őket, mennyi marad belőlem ezekből a szerepekből, mennyit viszek magammal. Hiszen ugye nemcsak én bújok a szerepek bőrébe, hanem a szerepek is belebújnak az én bőrömbe. Ez egy nagyon érdekes téma volt.

Aztán a fiam unszolt arra, hogy amiről nagyon keveset beszéltem, és őt, mint a fiamat is nagyon érdekli, hogy próbáljak valamit írni a gyerekkoromról, a szüleimről, arról, hogy egyáltalán hogy élt azokban az években egy ilyen kis srác. Úgyhogy elkezdtem írni és kiderült, hogy nagyon sok mindenre emlékszem, és nagyon sok mindent viszek magammal most is a gyerekkoromból: amiket akkor elhatároztam, amiktől féltem, anyámból, apámból, az egész gyerekkoromból. Számomra egy nagyon érdekes időutazás ez az írás.

S.G.: Már szó esett itt a szerepeiről, a Shakespeare-darabok, Shakespeare-szerepek meghatározóak voltak a pályáján. Erről most egy tanulmánya is megjelent egy folyóiratban. Ez valóban ilyen fontos igazodási pont az Ön számára?

H.P.: Egy varázsló a William Shakespeare nevű fantasztikus ember, aki ugye Petőfi Sándor szerint a teremtés fele. Én is valami ilyesmit érzek, és pályám igazi nagy ajándékának azokat a nagy főszerepeket tartom, amiket tőle kaptam, a Hamletet, a Jagót, a Lear királyt, az Armadót, a Böffen Tóbiást, a Markancos hölgy Petruchióját, a Demetriust, ezek kétségtelenül a legnagyobb boldogságot jelentették számomra, még akkor is, hogyha megjártam velük a mennyországot és a poklok poklát.

William Shakespeare rengeteget tud rólunk, ami néha egész zavarba ejtő volt, mintha ismerne mindannyiunkat. Amikor ezeket a darabokat próbáltuk, és éveken át játszottam, valóban a hatása alá kerültem. Ezek a szerepek a bőrömbe bújtak, az évek múlásával rájöttem, hogy olyan sokat tud, olyan nagy titkokat, amiket néha nem is olyan könnyű elviselni. Talán ezért van az, hogy mind a mai napig - és azt hiszem, hogy ez így lesz az elkövetkezendő évszázadokban is -, minden színház számára szerte a világon a legnagyobb izgalom mindig az, amikor egy Shakespeare-művet elővesznek. Azért írok róla most is, és azért nem tudok betelni vele, mert olyan módon felforgatta és kiforgatta az életemet, és olyan erős tartást adott, amit egy óriási ajándékának érzem a sorsnak.S.G.: Ezek a szerepek döntően az Ádám Ottó-féle Madách színházban találták meg. Negyven évet töltött ott. Érez néha nosztalgiát a régi Madách iránt?

H.P.: Nem, nosztalgiát nem érzek, hiszen ugye közben egy vadonatúj épület lett ott, amelynek csak a neve Madách színház, semmit nem vitt tovább az Ádám Ottó-i hagyományokból, amelyek az én hagyományaim is. Tehát én inkább néha, ha beszélgetek fiatalokkal - mint most is magával például -, akkor egy kis keserűséget érzek csak, hogy egyre kevesebb olyan színházat látok, amelyben a tanítványaim játszanak.

Ugye, mi negyven évről beszélünk. Hát ez rengeteg, elképesztő kimondani is. A színház mindig az értékeket kereste, játszott modernet, amerikaiakat, drámákat, néha vígjátékokat, de egy költői realizmus uralkodott, amelyet a közönség fantasztikusan szeretett. Akikkel beszélgetek, azok is hiányolják, hogy nincs igazán olyan hely, ahova az ember olyan biztonsággal megy el, hogy "ma este itt megint kapok valamit". "Ma este ebből a színházból talán egy kicsit másképp fogok kijönni, mint ahogy bementem", mert ez volt az egész működésünknek a célja, minden napunknak, minden bemutatónknak. Ha sikerült, ha kevésbé sikerült, akkor is. Azt mondanom sem kell, hogy ilyen fajta színházra, amelyhez igazodni lehet, amelyből erkölcsi erőt lehet meríteni, manapság lenne a legnagyobb szükség.

S.G.: Õsszel ismét rendez. Decemberben mutatják be a József Attila Színházban Görgey Gábor darabját, A komámasszony, hol a stukkert. Nem először rendezi ezt a darabot. Mi az, amitől ez a mai napig izgalmas? Ugye itt több évtizedes műről van szó.

H.P.: Hát igen, ez egy olyan különleges történet, amelyet valójában itthon is rendeztem, talán háromszor, Amerikában kétszer. És ez az érdekes, hogy Amerikában, amerikai színészekkel egyszer Tennessee-ben, egyszer pedig Las Vegasban. Így kimondva elég hihetetlen, hogy Las Vegasban egy magyar drámát adnak elő, amelyik öt tipikusan magyar karakterről szól. Az izgat tulajdonképpen ma is ebben, hogy mit mond ma a nézőknek ez a történet, ez az öt karakter, ez a magyar történet. A másik, ami általában izgatott, akárhányszor rendeztem ezt a darabot, hogy nagyon sokban függ attól, hogy kik játsszák. Különlegesen tipikus magyar karakterekről van szó: egy öreg arisztokratáról, egy parasztról, egy fiatal, lázongó értelmiségiről, egy bunkóról és stb. Egy külön játék, hogy azokból a színészekből, akik először találkoznak ezekkel a szerepekkel, azokból mit hoz ki, és ők mit hoznak ki ezekből a szerepekből.

Ez természetesen talán egy kicsit összefügg a színész-pedagógussal is bennem, mert mindig ez izgatott - akár rendezőként, akár tanárként, és a legfiatalabbaknál is -, hogy mennyit tudok kihozni abból a tehetségből, ami részben a fiatal tanítványaimban, részben a színész játszótársaimban van, csak nem merik, nem akarják megmutatni.