A diákok, akik azért vonultak utcára, hogy a 2017-es kormányzóválasztáson nyílt és szabad legyen a jelöltállítás, egyelőre nem érték el céljukat, Kína vezetői egyértelmű jelét adták annak, hogy nem szándékoznak változtatni a kormányzóválasztás jelenleg érvényes törvényi keretein. A Foreign Policy munkatársai ennek apropóján elemzőkkel vitatták meg a hongkongi tüntetések kapcsán felmerült legfontosabb kérdéseket.

Jeremy Wallace, az Ohiói Állami Egyetem kutatója szerint a területfoglalások felszámolása közel sem a tüntetések végét jelzi, a megmozdulások ugyanis nyilvánvalóvá tették mindenki számára, hogy Hongkongban emberek tízezrei hajlandóak kiállni a jelöltállítás szabadságáért. Az amerikai szakértő elmondta, ha szeptember közepén megkérdezték volna, hogy szerinte meddig fognak tartani a tiltakozások, akkor legfeljebb egy-két hetet jósolt volna. A kutató emellett leszögezte: a demonstrációk és azok emléke nagyban meg fogják határozni a különleges igazgatású terület politikai jövőjét.

William Hurst, a chicagói Northwestern Egyetem munkatársa is arra számít, hogy a későbbiekben újabb tüntetéseket fognak szervezni. A demonstrációkra szerinte legkésőbb 2017-ben, a következő kormányzóválasztás idején fog sor kerülni, amennyiben addig nem teszik lehetővé a választási rendszer reformját.

Arra a kérdésre, hogy Peking elérte-e a célját, a megkérdezett szakemberek egyöntetűen nemmel válaszoltak. Hurst szerint a központi kormány rendkívül nehéz helyzetbe került a hongkongi események miatt, a kínai vezetés tagjai azonban úgy gondolhatták, hogy a reformok megakadályozása elkerülhetetlen a stabilitás fenntartása érdekében. Bár a tüntetéseket ezúttal sikerült felszámolni, azok következményei a jövőben még komolyabb fejfájást is okozhatnak Pekingnek.

Mindemellett többen úgy látják, hogy a demonstrálók más taktikát követve jobb eredményeket érhettek volna el. Wallace szerint azonban ez nem igaz, mi több, úgy gondolja, hogy az erőszakosabb fellépés aláásta volna a mozgalom helyi és globális támogatottságát, propagandagyőzelmet jelentett volna Peking számára. Ezzel Jeffrey Wasserstorm, a Kaliforniai Egyetem történelemprofesszora is egyetért, ő sem lát olyan stratégiát, amelyet követve a tüntetők nagyobb eséllyel el tudták volna érni a céljaikat.

Wasserstorm arra számít, hogy a vezetés végül engedményekre fog kényszerülni a jelölőbizottság összeállítását vagy a lehetséges jelöltek számát és személyét tekintve. Elképzelhetőnek tartja például, hogy olyan személyeket is meghívhatnak majd a bizottságba, akik a demokráciapárti csoportok számára is elfogadhatóak.

Wallace szerint amennyiben Peking nem enged, a hongkongi aktivisták az utcai tüntetésekkel párhuzamosan átlátható működésre fogják felszólítani a bizottságot, valamint arra, hogy minden jelölt személyét hagyja jóvá. Bár Peking a jelek szerint kizárta a szabad jelöltállítás lehetőségét, a szakember szerint elképzelhető, hogy végül több mint két jelöltre szavazhatnak majd a hongkongi polgárok, és közülük legalább az egyik olyan lesz, akit a tüntetők is elfogadhatónak tartanak.

A status quo és a tiltakozók követelései között olyan mély a szakadék, hogy bőven van tér a tárgyalásokra. A jelenlegi szabályok szerint egy jelölt indulásáról a bizottság abszolút többséggel dönthet, ezt például le lehetne szorítani egyharmadra vagy kétötödre, de több más kérdésben is lehet közelíteni az álláspontokat.

A megkérdezett elemzők szerint Kínában ezután jobban oda fognak figyelni a hongkongi közvéleményre. A következ években kiderül, hogy mit tanult a kínai vezetés a tüntetésekből, illetve mennyire tud új megközelítéseket alkalmazni Hongkong kezelésében, amelynek Peking széles körű autonómiát ígért, amikor a terület 1997-ben, több mint százötven éves brit gyarmati uralom után visszakerült Kínához.