Az iratok között van többek között Vina Velásquez argentin örökösnő mintegy húsz levele és képeslapja, hét távirata és több fényképe, akihez az 1921-ben 48 éves korában meghalt Carusót gyengéd szálak fűzték. A románc annak idején felkerült az újságok címoldalára is.

Vina Velásquez túlfűtött hangú, néha zaklatott kézírású levelei egy részét olaszul, másokat spanyolul, franciául, ismét másokat pedig mindhárom nyelven egyszerre írta.

A The Washington Times 1912. július 28-i cikke szerint Vina Velásquez "inkább robosztus alkatú, sajátos spanyol szépség volt, vidám, de nem különleges". A leírást a Christie,s által megvételre kínált fényképek is igazolják. A cikk párizsi keltezésű, és a szerelmesek eljegyzéséről számol be. Az esküvőre azonban egyáltalán nem került sor.

"Tudjuk, hogy életének ebben a szakaszában Caruso állandóan eljegyezte magát egyesekkel, vagy olyan helyzetbe került velük, hogy azt hitték, eljegyezte őket, de nem jutott el a házasságig" - magyarázta Thomas Venning, a Christie,s könyv és kézirat főosztályának egyik vezetője.

Kétszer is beperelték az eljegyzés felbontása miatt. Az egyik ilyen per aktája is szerepel az árverésen.

Egy másik sorozat levél arról a kapcsolatáról számol be, amelyet 1897-től folytatott Ada Giachetti operaénekesnővel, aki elhagyta miatta a férjét és négy gyermeket szült neki, majd a sofőrjükkel távozott.

A kapcsolatuk elejéről származó egyik levél szerint az akkor 24 éves művészt jobban foglalkoztatta az énekesnő, mintsem a milánói debütálásával kapcsolatos hírek. "Érzem, hogy megőrülök, nem bírok magammal... Már két napja, hogy nem kaptam levelet tőled. Micsoda kín"- írta.

Milánó győztesként fogadja, s megírhatja kedvesének: "Győzelem! A közönség hétszer hívott ki bennünket vastapssal... Biztosítva van a jövőm".

Caruso nem vette el sem Ada Giachettit, sem az énekesnő Rina húgát, akivel később négy évig élt együtt. 1918-ben az amerikai Dorothy Park Benjamin lett a felesége, akitől egy lánya született.

A levelekből az is kiderül, mennyire igénybe vette fizikailag is a fellépés. 1900-ben írta: "A közönség öt percig tapsolt ráadást követelve, de makacsul elutasítottam. Összeroskadtam, négyen emeltek fel, olyan fáradt voltam".

Egy 1904-ben Londonban írt levelében a lámpalázát is bevallja: "Minden előadás előtt olyan ideges vagyok, hogy szinte mindenkivel utálatosan viselkedem..."

Levéltárát röviddel a halála után Caruso egyik bostoni barátjára, Antonino Perronére hagyta, később kerültek a jelenlegi tulajdonos kezébe, akinek a személyazonosságát nem hozták nyilvánosságra.