Valóban sok könyv, forráskritika, forráskiadvány jelent meg az elmúlt tizenöt évben, azonban én nem látom, hogy ebből pontosan lehet tájékozódni. Ha az ember sok művet elolvas, akkor kiderül, hogy még a mai történettudomány álláspontjai is nagyon ellentétesek időnként bizonyos kérdések megítélésében, vagy konzekvensen kerülnek bizonyos problémákat. Tehát Nagy Imre szerepe az valahogy mindig úgy kezdődik, mintha 56. október 24-én lenne csak jelen, és hogy mi volt ott hajnalban vagy mi nem volt, azt mindig kétesen félre kell tenni, nem beszélve arról, hogy a nemrégiben bemutatott Mészáros Márta film is eltünteti, hogy itt van egy előélet is, tehát például Nagy Imre hogyan, mikor volt belügyminiszter, mikor volt begyűjtési miniszter, mikor zárták ki a pártból, hogyan lett miniszterelnök 53-ban stb.

Ezen kívül 1956. november 4-étől szigorúan véve elkezdődik a történettudomány részéről vagy az áltörténet-tudomány részéről egy rendkívül tudatos történethamisítás, s már 1956. decemberében megjelenik az első kötete a Fehér Könyvnek, aminek az 5. kötete aztán 58-ban. Azt, ha az ember elolvassa, döbbenetes. Az öt köteten belül is van olyan hazug ellentmondás, hogy aki mondjuk az első kötetben lát egy fényképet, az a harmadik kötetben megtudja, hogy nem azt ábrázolja az első kötetben. Vagy az első kötetben hazudnak, vagy a harmadikban.

De ebből hála istennek a mai történészgenerációnak már nem kell dolgoznia.

Ebből nem kell dolgoznia, csak van 33 év, ami alatt rendkívül tudatos történethamisítás zajlik, következésképp a történészeknek az is nagy feladatuk volt, hogy csak lehántsanak bizonyos dolgokat. 33 éven keresztül ún. történettudományi munkák bizonyították, hogy a Rádiót megtámadták a fasiszta fegyveres ellenforradalmárok. Én 14 éves voltam és itt voltam a Rádiónál, s az Örs a hegyekben című szovjet filmet láttam nyáron, és abból tanultam meg, hogy ahonnan lőnek, ott van a torkolattűz, és ahová lőnek, ott halnak meg az emberek. Most itt a Rádiónál egyszer csak elkezdtek villogni a Rádió-ablakok, és mi fejveszetten menekültünk kifelé.

Pedig ha önök fasiszták lettek volna, azt nyilván tudta volna.

Azt, hogy fasiszták voltunk, én nem tudom. Természetesen én is üvöltöttem, hogy vesszen Gerő, ruszkik haza, de egy civil és lelkes tömeg volt. Feldühödött már inkább a Gerő Ernő-beszéd után. De gyakorlatilag ténykérdés, hogy eleinte arról szólt a történet, hogy a Rádióból lőttek, mi pedig menekültünk. Magának a történettudománynak is meg kellett birkóznia azzal, hogy rettenetesen torz kép élt évtizedeken keresztül 56-ról. Az irodalom pedig nem írhatott. Becsületes írók torzképet nem írtak. Egyébként született néhány abszolút torz irodalmi mű. Erre ma már nem is emlékeznek. Még az írójuk sem emlékszik lehetőség szerint, ha még él, de igazi, őszinte, jelentős művet írni 56-ról nem lehetett, hiszen az elemi tényeket kellett letagadni. Ha ezeket sem lehet leírni, akkor egy író nem tud mit mondani, mert egyszerűen a saját lelkiismeretével kerül szembe. 1990 után pedig, amikor elvileg kinyílt a retesz, és azt mondták, hogy most már mindent lehet írni 56-ról, akkor pedig már az a fajta élmény, a közvetlen élmény másképp működik, amely egy írót esetleg alkotásra készteti, és az az írógeneráció, amelyik már ezt történeti távlatból akarja irodalmi művé emelni, az pedig e pillanatban sok minden ok miatt szinte egyáltalán nem törődik 56-tal. A közgondolkodásban valójában nem él vagy változatlanul is rendkívül hamisan él 56 mítosza ilyen-olyan értelemben.
Amikor 56 nemzeti egységéről beszélünk, akkor elfelejtjük, hogy nemzeti egység 56 októberében is csak abban volt, hogy mit nem akar ez a nemzet. De hogy mit akar vagy hogyan akarja, abban távolról sem. Nagyon sok forrás nyilvánosságra került, de az emberek nemigen olvassák ezeket, és bizonyos hazugságok mélyen és hosszan élnek a társadalomban. Én még hallottam is 1956. november elsején Kádár János beszédét. 1956. november 1-jén azt mondta, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt "rendületlenül támogatja a kormány azon álláspontját, amely szorgalmazza a szovjet csapatok azonnali kivonását".

Igen, csak akkor az ő pozíciója meglehetősen bizonytalan volt. Nagyon erősek voltak a munkástanácsok, a szovjet tankok még dübörögtek, és Kádár János nem tudhatta, hogy Nagy Imrével mi van.

Én november 1-jéről beszélek, amikor a szovjet tankok nem dübörögtek, mert Budapestről kivonultak, a Magyar Szocialista Munkáspárt meg újjáalakult. Kádár János Nagy Imre kormányának államminisztere volt, legfeljebb november 1-én Nagy Imre sem tudta, hogy az a Kádár János, aki most arról beszél a rádióban, hogy egyetért vele a szovjet csapatok kivonásában, az három nappal korábban elment Andropov szovjet nagykövethez, és kérte, hogy a szovjet csapatok jöjjenek Magyarországra. Ez 92-ig nem volt köztudott, hogy Kádár kérte Andropovot, még több szovjet katona jöjjön Magyarországra. November 1-én egyetértett azzal, hogy vonuljanak ki, november 4-én pedig egyetértett azzal, hogy őt ideküldték a szovjetek.

Miért nem kerültek elő az ezeket az összefüggéseket megmutató irodalmi művek, amelyekhez személyesen, érzelmileg is lehetne kötődni és abból valamiféle identitást meríteni? Volt egy mítosz, hogy majd a fiókokból előkerülnek ezek a művek.

1949-ben, a fordulat évében az országban talán éppen a mérhetetlen terror miatt valami rettenetes irracionális remény élt, hogy ez nem tarthat sokáig. És ez a remény olyan erős volt, hogy bátorságot adott. 1956. október 23-án abban valóban egységes volt az ország, hogy azt, ami volt, a Rákosi-korszakot nem akarja. November 4-én viszont azért volt és töredezett darabokra ez az egység, mert a szovjet katonai bevonulással kiderült, hogy innentől kezdve ez a végső állapot. Hogy ez meddig tart, 150 évig vagy 33 évig, akkor nem lehetett tudni, de például az én generációmban és a nálam idősebb egyetemi kollégák, a későbbiek is, meg akkori írók a hatvanas évek elején, meg filmrendezők, egyebek, mind azt élték meg, hogy lázadhatnak, de a lázadás csak az adott, engedélyezett keretek között történhet meg, mert pillanatnyi és minimális esélye sincs ennek az országnak a szovjet megszállás alól való fölszabadulásra. Gyakorlatilag szovjet gyarmat volt Magyarország. Jobb állapotban voltunk mondjuk 68-ban vagy 75-ben, mint 52-ben, de szovjet gyarmat voltunk, és ezt mindenki tudta. Egy gyarmaton élni, önállótlanul élni, akkor az írók sem tudják a szabadságot étélni, hogy megírhassák a közvetlen történelmi eseményről a véleményüket.

Az is csak egy mítosz volt, hogy a fióknak dolgoznak?

Ezek a mítoszok általában mindig politikai típusú mítoszok. A nagy irodalmi művek nem politikai tartalmak. Nem arról híresek a nagy regények, hogy egy politikai bátorság vezeti őket, hanem attól, hogy valamilyen korszakot a maga teljességében dolgoz föl. Hogy lehetett volna 56-ot feldolgozni úgy, ha nem lehetett leírni azt, hogy Kádár János hazaáruló? 56 óta az én generációm számtalan tagja úgy gondolja, hogy Kádár János hazaáruló volt. Egy egyszerű szovjet ügynök, aki tudomásul vette, hogy az életben maradása érdekében neki ez a dolga. Annyira, hogy egész életében hazudott. Még 88-ban az amerikai CBC Televízió készített vele egy interjút. Úgy volt, hogy leadja a Magyar Televízió, de végül is ez nem került sorra, de 88-ban, amikor konkrétan fölteszik neki a kérdést, hogy Kádár úr, ön 1956. november 1-je és 4-e között hol volt, Kádár háromszor kőkeményen visszaválaszol: Szolnokon és Budapesten. Majd 92-ben volt egy rövid idő, amikor a szovjet levéltárak fölszabadultak, akkor egyszer csak kiderül, hogy már november 1-én repül Moszkva felé, és november 2-án Hruscsov megmondja neki, hogy Kádár elvtárs, vagy maga lesz Magyarország miniszterelnöke és a párt első titkára, vagy a Münnich elvtárs. Kádár abban dönthetett, hogy fölvállalja-e, hogy ő árulja el Magyarországot az oroszoknak, vagy azt vállalja föl, hogy Münnich fogja elárulni, és akkor őt elküldik Szibériába, mert nyilvánvaló, hogy akkor nem küldik vissza Magyarországra. Tehát Kádár János megmentette az életét, és kialakított egy mítoszt, hogy ő Magyarországot mentette meg. Nem, Magyarországot elárulta, az életét megmentette. De mindenki sejtette, hogy ezek a mi lehetőségeink. Ezen belül irodalmi mű, amely ezt megírja, de nem írhatja meg, hanem megkerüli, s mégis őszinte, nem születhet meg. Remekművek születtek, csak nem 56 politikai tartalmát boncolva. Elég Pilinszky János vagy Nagy László verseit elolvasni, elég néhány olyan irodalmi művet, amelyben ott van látensen, akár Mándy Iván, akár Fejes Endre jut így hirtelen eszembe, ahol ott van 56, de természetesen nem a politikai tisztázás igényével.