Az 1054-es nagy egyházszakadás (skizma) előzményei évszázadokra nyúlnak vissza. A kereszténységet a Római Birodalomban államvallássá tevő Nagy Konstantin császár 330-ban az általa alapított Bizáncba (a későbbi Konstantinápoly, jelenlegi Isztambul) helyezte át székhelyét. A birodalom 395-ben véglegesen kettészakadt, 476-ban pedig a népvándorlás nyomása alatt megszűnt a nyugat-római császárság. A városiasodott, hellenisztikus hagyományú, idővel teljesen görög nyelvűvé vált Bizáncban, ahol a világi hatalom befolyása igen erős volt az egyházra, ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyházat öt patriarchátus (Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem) irányítsa, hogy ezek pátriárkái rangban egyenlők, és egyházkormányzati téren egyik sem avatkozhat bele a másik ügyeibe. Nyugaton ellenben Róma püspöke Szent Péter utódaként már a 4. században kinyilatkoztatta főségét a többi püspökkel szemben, és miután a Nyugat-Római Birodalom romjain születő új államok uralkodói rá voltak szorulva az egyház támogatására, ezt sikerült is elismertetni és centralizált egyházszervezetet kiépíteni.

A keresztény Kelet és Nyugat a következő századokban eltérő módon fejlődött. Az érintkezés egyre nehezebbé és ritkábbá vált, nőttek a különbségek a liturgiában (például az áldozás gyakorlatában, az igehirdetés nyelvében) és az egyház szervezetében. Másként alakult a szerzetesség intézménye, a cölibátus engedélyezése, illetve tiltása. Mindez tükröződött a hitvitákban is, így például a képrombolás kérdésében és az úgynevezett filioque (és a Fiútól) vitában. Ez utóbbiban a nyugatiak ma is azt az álláspontot vallják, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, a keletiek szerint viszont az Atyától, a Fiú által.

Az ellentétek a 9. századtól egyre jobban kiéleződtek: Bizáncban nyílt támadásként értelmezték, hogy III. Leó pápa császárrá koronázta a frank Nagy Károlyt, majd a század közepén a nyugati és keleti egyház vetélkedni kezdett a Dél-Itáliában, a Balkánon és a Közép-Európában létrejövő új államok fölötti befolyás megszerzéséért.

A szakítás "főpróbája" 867-ben játszódott le, amikor I. (Szent) Miklós pápa érvénytelennek nyilvánította Ignatiosz konstantinápolyi pátriárka letételét (elmozdítását) és utóda, Photiosz megválasztását, mert az Róma megkérdezése és beleegyezése nélkül történt. Photiosz válaszában azt követelte, hogy Róma mondjon le elsőbbségi igényéről. A az egyre jobban elfajuló vita végén a bizánci zsinat kiközösítette (exkommunikálta) a pápát. A kiközösítést 880-ban visszavonták ugyan, de a viszony igen feszült maradt.

1053-ban minden addiginál élesebb vita bontakozott ki, miután a Dél-Itáliában a normannok ellen harcoló bizánci és pápai seregek vereséget szenvedtek. A kezdetben levelek útján zajló polémiában a felek kölcsönösen egymást vádolták a kudarc miatt, felhánytorgatták az évszázadok óta meglévő teológiai és liturgiai különbségeket, végül Kerulláriosz konstantinápolyi pátriárka bezáratta városában a latin szertartású templomokat. IX. Leó pápa 1054 márciusában legátusokat küldött a helyzet rendezésére, de a küldetés kudarcba fulladt. A konstantinápolyi pátriárka és a pápai delegációt vezető, igen kevés diplomáciai érzékkel megáldott Umberto di Silva Candida bíboros elzárkózott a kompromisszum elől, és durván sértegették egymást.

A helyzet annyira elfajult, hogy a bíboros 1054. július 16-án a szombati liturgia alatt felhelyezte Konstantinápoly főtemploma, a Hagia Sophia oltárára a pátriárkát kiközösítő bullát. (Eljárásának jogossága vitatható volt, mert megbízatása csak tárgyalásra szólt, és mert IX. Leó pápa három hónappal korábban meghalt, bár ezt Umberto nem tudhatta.) Válaszul Kerulláriosz zsinatot hívott össze, amely július 24-én ünnepélyesen exkommunikálta a pápai küldöttség vezetőjét, tagjait és támogatóit, azaz a pápát is. Akkor még senki sem volt tisztában a helyzet súlyosságával, azzal, hogy az egyház évszázadok félreértései, vádaskodásai miatt kettészakad.

Bizánc és Róma a keresztes hadjáratok megindulásakor, a 11. század végén még együttműködött, de az elfoglalt területek feletti vita, majd Konstantinápoly elfoglalása és kirablása az 1204. évi negyedik keresztes hadjáratban véglegessé tette a szakadást. Az 1274. évi lyoni és az 1439. évi firenzei zsinaton szóba került, hogy a törököktől fenyegetett görögkeleti egyház csatlakozzon Rómához, ám az végül "inkább választotta a szultán turbánját, mint a pápa tiaráját".

A viszony csak a 20. század második felében kezdett javulni. VI. Pál pápa és Athénagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964-ben találkozott egymással, és a következő évben kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést.

A világ 15 önálló ortodox egyháza a konstantinápolyi ökumenikus ortodox pátriárkát tekinti "elsőnek az egyenlők" között. A keleti rítusú kereszténységen belül az orosz egyháznak van meghatározó súlya, amely 165 milliót képvisel a világon élő 250 millió ortodox hívő közül. A nyugati és a keleti egyházak között az egyik legfontosabb vitás kérdés a pápaság felsőbbségének elismerése. Az ortodox egyházak felett nincs főhatalom, úgynevezett autokefál egyházak, azaz egymástól függetlenek, egyenrangúak és egyenjogúak. Közös ügyeikben csak együttes zsinat dönthet, de erre 1054 óta nem volt példa.