Dániának összesen négy "opt out"-ja van, valamennyit a 90-es évek elején tárgyalták ki az akkori 11 másik tagországgal, miután 1991-ben a dánok többsége ugyancsak népszavazáson elutasította a Maastrichti Szerződés ratifikálását.

Az 1990 végén elfogadott ambiciózus szerződés - amelyik először fektetett le menetrendet és teremtett jogi alapot a leendő közös pénz bevezetéséhez, a bel- és igazságügyi politika fokozatos közösségiesítéséhez és egyfajta közös külpolitika intézményesített formálásához és ennek közös hangon történő képviseletéhez - csaknem zátonyra futott az 1992-es dán elutasítás miatt.

Az ezt követő fájdalmas egyeztetéseknek lett eredménye, hogy Dánia kimaradási lehetőséget kapott a majdani közös pénz, az EU-szintű bel- és igazságügyi együttműködés, a közös biztonság- és védelempolitika, valamint az európai uniós állampolgárság intézménye alól. Ezekkel a kiegészítésekkel a dánok 1993-ban már megszavazták a Maastrichti Szerződést, utat nyitva annak év végi hatályba lépése előtt - emlékeztet a BruxInfo.

A későbbiekben az egymást követő dán kormányok közül több is kísérletet tett a négy "opt out" valamelyikének a megszüntetésére. A leglátványosabb próbálkozás ezek közül a 2000-es népszavazás volt arról, hogy Dánia is - mégis - csatlakozzon a közös pénzhez, az akkor már névvel is rendelkező euróhoz. Az ország makrogazdasági adottságai minden tekintetben megfeleltek volna a csatlakozási (úgynevezett maastrichti) kritériumoknak, a dánok többsége azonban ismét az elutasításra szavazott.

Legközelebb 2007-ben Anders-Fogh Rasmussen, akkori dán kormányfő helyezte kilátásba, hogy ismét belevág az opt out-ok megszüntetésébe, és népszavazást fog kiírni egy, vagy több kimaradási lehetőség feladásáról, (egy időben még egy újabb euró-népszavazás lehetőségét is lebegtették).

Ez volt az év, amikor az immár EU27-ek között megszületett a megállapodás a Lisszaboni Szerződésről, és az EU imázsa feljövőben volt, úgyhogy Rasmussen esélyt érzett egy újabb nekifutáshoz. 2008-ban azonban a Lisszaboni Szerződést leszavazták az írországi népszavazáson, és a dán kormány inkább későbbre halasztotta az ottani voksolást. (Az írek aztán 2009-ben mégis bizalmat szavaztak egy velük kitárgyalt jegyzőkönyvvel kiegészített Szerződésnek. Az írek körében elsősorban az ország katonai semlegességének a megőrzése jelentett a legfontosabb szempontot.)

Ettől kezdődően a dán belpolitikában visszatérő téma volt egy, vagy több kimaradási lehetőség megszüntetése kapcsán újabb népszavazás tervezése. Még 2010 előtt akart ilyen a NATO főtitkári székbe távozott Anders Fogh Rasmussen utóda, Lars Løkke Rasmussen, akit azonban néhány hónappal később Helle Thorning-Schmidt kormánya váltott. Ez utóbbi szintén népszavazást ígért, elsősorban a védelempolitikából és a bel- igazságügyi együttműködésből való kimaradás megszüntetéséről, de végül a kormány mandátuma során soha nem érezték annyira biztosnak a helyzetet, hogy valóban megpróbálkozzanak vele.

A tényleges lépést a Thorning-Schmid idei választási veresége után ismét visszatért Lars Løkke Rasmussen és kormánya tette, igaz, ők már csak egy területről: a bel- és igazságügyről. Az ebből való kimaradás már évek óta frusztrálta az egymást váltó dán kormányokat, amelyek amúgy kivételes jelleggel a Schengen-zónába a nem EU-tag skandináv országokkal együtt mégiscsak visszamanőverezték az országot. Érzékelniük kellett ugyanis, hogy éppen Schengen miatt is egyre több területre kiterjed az EU-tagok közötti bel- és igazságügyi kooperáció és terjed a közösségi szabályozás, amelyekre azonban "kimaradó" országként Dániának semmilyen formális befolyása nincs.

Rasmussen ennek fényében jelentette be az újabb népszavazást, aminek elérkeztekor azonban már javába dúlt Európában a migrációs válság, majd alig három héttel a voksolás előtt beütött a párizsi terrorista merénylet is. Szakértők első véleményei szerint főként ez utóbbi fordította végkép az EU-val való szorosabb együttműködés ellen a dánok többségét, akik végül is a kormány javaslata helyett az erőteljesen euroszkeptikus Dán Néppárt érvelésére hallgattak.