eur:
389.01
usd:
359.45
bux:
66263.18
2024. február 24. szombat Szökőnap
Boy using smartphone on sofa at night
Nyitókép: Isabel Pavia/getty Images

Tari Annamária: a szülő addig óvja a gyerekét az okoseszközöktől, ameddig csak tudja

A legnagyobb feladat az, hogy megmutassuk egy kamasznak, hogy vannak az életnek jó részei, amit kár lenne odadobni – mondta Tari Annamária pszichoanalitikus. Az InfoRádió Aréna című műsorában beszélt az okoseszközök használatának dopamintermelő hatásáról, a gyerekek függőségének feloldási esélyeiről, a családi médiatervezés fontosságáról és arról is, hogy milyen az új típusú szülői hitelesség.

Kollégám azt mondja, ha náluk csend van a gyerekszobában, akkor a gyerekek telefont nyomogatnak. Általános, törvényszerű megállapítás ez, vagy csak náluk van így?

Általános, törvényszerű. Mondhatnám, hogy XXI. századi, mondhatnám, hogy negyedik ipari forradalombeli. Az az igazság, hogyha a két legfiatalabb generációt nézzük, az 1995 utáni Z generációt és a 2005 vagy más felosztásban 2010 után született Alfa generációt, akkor azt látjuk, hogy napi elfoglaltságaikban jelentős részt foglal el az online létezés. Ilyen formában az okostelefon egyszerre egyfajta örömmágnes, másfelől pedig az időtöltésnek, a szórakozásnak egy olyan eszköze, ami azért ragad ott a gyerekeknek nemcsak a kezében, hanem a fejében is, mert olyan módon vannak felépítve az applikációk, hogy az agy állandó dopaminlökethez jut. Ez az örömérzésért felelős hormon. Nagyon nehéz egy random jutalmazási rendszernél nem vágyni egy újabb jó dologra, érdekesre, izgalmasra, klasszra, legyen ez akárcsak egy frissítés, egy komment, egy új poszt, egy szelfi, egy új játék, a játékban egy új szint. Érzelmileg ilyen erős a kapcsolat az eszközzel, ami sokszor 10-13 éves gyerekeknél is lehet napi három-négy-öt óra. Ma már ez úgy tűnik, mintha az élet része lenne. A szülők nagy hányada azt gondolja, hogy így lesz ez a XXI. századi élet, a klinikusok egy része a világban, én is ezek közé tartozom, pedig azt, hogy ebben a mai, túl gyors, érzelmeket nem feldolgozó, könnyű kattintások korában meg kéne próbálni még mindig bizonyos szempontból lassan élni, legalább pár órára vagy hétvégén.

Ha azt mondja, hogy dopamin, akkor ez egy kémiai folyamat?

Egyszerű bennünk zajló folyamat, igen. A legegyszerűbben úgy tudnám ezt érzékeltetni, ha fogunk egy 15 évest, aki nyomkodja éppen a Facebookját, Twitterét, Snapchatjét, Instagramját, TikTokját és betoltjuk egy MR-készülékbe, akkor azt látjuk, hogy az agyának azon területei aktívak, amelyek szenvedélybetegség esetén is. Az örömérzésért felelős agyi terület aktiválódik, dopamin termelődik, és ez a fajta érzelem – pont úgy, mint bármely szenvedélybetegségnél – egy olyan ismétlési vágyat idéz elő, amit nagyon nehéz leküzdeni. Szoktam mondani előadásokon szülőknek, hogy ha egy gyerek nagyon ragaszkodik a telefonjához, családi cirkusz van abból, hogy el kéne tőle venni, mert tolódik az élete az offline-ból az online felé, addiktológiai szempontokat is figyelembe kell venni. Azt nem lehet, hogy az örömérzések legfontosabb eszközét elveszem és azt mondom, hogy ülj le olvasni. Ha elvettem, kell adni valamit, és ennek nyilván elsősorban a szülő megértésének, türelmének, következetességének kell lennie és egy olyan erős motivációnak, amivel megmutatja, hogy az életben vannak még offline örömök, amiket érdemes megismerni. A tanárok és néha a szülők is nagyon érzékelik, hogy a gyerekeknek a világ vagy az élet felé mutatott érdeklődése és kíváncsisága nyilván nem olyan, mint az X generációé, a mai ötvenes generációé, amely offline gyerekkorral rendelkezik. Nagyon sokszor csak néznek ki a fejükből, és az a magyarázat, ami a képi elárasztottsággal indul, hogy soha nem látott mennyiségű impulzust kezelnek ők, illetve azt gondolja mindenki, hogy kezelnek, annak van egy egyenes arányú következménye. A kíváncsiság és az érdeklődés a világ felé, a valódi képek felé, nyilvánvalóan csökkenni fog, mert nincs annyi kapacitása sem az idegrendszernek, sem az érzelmi apparátusnak.

Az időtartamon kívül van valami világos jele annak, hogy kezd kialakulni függőség a gyerekben vagy akár egy felnőttben?

Szerintem a családban is nagyon látszik, a gyere vacsorázni, tedd le a telefont, ne legyen a tányér mellett mondatok esetén. Amikor, mondjuk, egy 8-10-12 éves kiskamasznak az egyik legfőbb szórakozása a telefonja, s alig várja, hogy eljöjjön az az idő, amikor használhatja és akkor kicsit úgy viselkedik, mint egy felnőtt, azt mondva, hogy az jó, hogy ezen a héten pénteken harminc percet játszhatok, de a múlt hétről maradt két percem és akkor ez most harminckét perc lesz, arra kell gondolni, hogy ez nem egy olyan egyszerű érzelmi működés, mint ahogyan az előző generáció szerette a kisvasútját meg a legóját. Ez egy olyan kényszerítő erejű kötődés, amiben ő tényleg úgy viselkedik, hogy átéli ezt, úgy hívják, hogy feneketlen tányér effekt, hogy még többet és még többet szeretnék. Elvonási tünetként is kezelhetjük. Amikor egy szülő azt látja, hogy nehezen veszi rá a gyerekét valamire, ha az leteszi a telefonját, akkor ingerült, irritált, nincs nagyon kedve sem beszélgetni, sem semmi máshoz, ha kifejezetten rosszul van, ha a telefonja töltőre kerül, reggel-este vele van, vele alszik, vele ébred, vele fekszik, és nagyon lecsökken a tényleges verbális kommunikáció a családban, akkor azért el kell gondolkozni, hogy valamit változtatni kell. A szakirodalom külföldön is és itthon is azt ajánlja, hogy egy családnak ma úgy kell viselkednie, mint egy médiacégnek. Médiastratégiát kell alkotni. Le kéne ülni, megbeszélni, hogy jó, akkor apának van egy telefonja, meg még egy céges, meg egy tablet, meg egy laptop, így végig kéne menni, hogy kinek mije van, és a felnőttek mikor használják munkára, mikor játszanak, mikor mit csinálnak és az akárhány éves gyerek is mikor fog játszani hány órában, satöbbi. Ezt, bármilyen vicces, akár ki lehet tenni egy faliújságra a konyhába, kinek mennyi ideje van és hogy az összes többi időt megpróbálják offline együtt tölteni.

Egyfelől azt mondta, hogy akik kívülről nézik, úgy képzelik, hogy a használó kezeli ezeket a képeket. Másfelől azt mondta, hogy nem kezeli, csak mi gondoljuk, hogy kezeli. Mi történik a fejében, amikor ezt a képgörgeteget látja?

Ami történik, azt egyszerűen úgy hívhatnám, hogy telítődés. Senki nem gondolhatja, hogy, mondjuk, napi ötórányi kép megtekintése impulzusmennyiségben nem ró iszonyú megterhelést az ember idegrendszerére. Ekkor két dolog következik. Az egyik egy kognitív művelet. Az embernek az értelmi képességei kezdenek egy kicsit fáradni, ránéz, bambul, két-három részletet megnéz, lapoz tovább. A másik érzelmi, s a telítődés itt érezhető, hogy tulajdonképpen egyre irritáltabban görgeti a képeket. Ennek lesz olyan eredménye, hogy a befogadás, a kép értelmezése elkezd elfogyni. Ez törvényszerű működése az idegrendszernek, mert bármit is gondoljunk az agy alkalmazkodóképességéről, nem végtelenül terhelhető. Amikor valaki képeket pörget, és ma már szinte az egész online kommunikáció, különösen a fiatalabb generációkban a képekkel való kommunikálást jelenti, akkor a vizuális üzeneten túl, kevéssé lehet abból kiszedni valamilyen érzelmit. Ebből következik majd az, amitől tartanak a kutatók, hogy ez hatással lesz az emberi, társas kapcsolatokban működtetett érzelmekre, hatással lehet az empátiára, hatással lehet arra, ami nagyon fontos, hogy mást érzékelek egy kétdimenziós képen és mást egy személyközi helyzetben. Itt van úgynevezett interszubjektív tér, valamennyire levesszük egymás érzelmeit és igényeit. Nyilván képben ez nem is történhet meg, de ha még a képből is annyi van, hogy az idegrendszer és az érzelmi apparátus kapacitása képtelen ezt feldolgozni, akkor ez az egész bedugul. Látszik, amikor egy gyerek pörgeti, de már tulajdonképpen nem is élvezi, csak pörgeti.

Ez felnőttnél is látszik, pörgetem, egy idő után belefáradok, elunom, de amikor letettem és kicsit pihentem, akkor megint visszatérek hozzá. De miért térek hozzá vissza újból és újból?

Azért megy mindenki vissza, mert mégiscsak átélte a dopamin örömét.

És ha egyszer átéltem, biztos lesz még egyszer?

Nem. Az eszköz közel van, nagyon könnyű a hozzáférés. Amit átélhetünk, azt úgy hívjuk, hogy azonnali érzelmi szükségletkielégítés, még a felnőttek is örülnek ennek. Ez az okostelefon és az applikációk gyorsasága, közölnek valamilyen utasítást és az másodpercek töredéke alatt ez teljesül. Ez az életben nem szokott feltétlenül így lenni. Az ember az azonnali érzelmi szükségletkielégítés lehetőségét utoljára csecsemőkorban kapja meg, amikor bepisil és az anyukája jön bepelenkázni, a reakcióidő nő a fejlődéssel, a személyiségfejlődéssel. Amikor felnőttként pörgetjük a telefont, átéljük a könnyű hozzáférést, az azonnali érzelmi szükségletkielégítés lehetőségét, az érzelmi válaszok azonnaliságát, azt, hogy én azt csinálok, amit akarok, átélek egy nárcisztikus pozíciót, kielégítem egy csomó érzelmi, olyan típusú szükségletemet, amelyben a rivalizációtól a folyamatos monitorozáson, összemérésen keresztül nagyon sok minden van. A felnőttek nyilván nagyon szeretik magukat azzal áltatni, hogy híreket olvasnak, mert muszáj látni, hogy mi van a világban, ugyanez 15 évesen úgy néz ki, hogy hova mennek a többiek este. Ez a FOMO, a Fear of Missing Out, ez a félelem, hogy miből maradok ki. Mind elhittük, ha nem tudjuk meg nagyjából azonos időben, hogy mi történik a világban, akkor leszázalékolt állapotba kerülünk, miközben valójában semmit nem kezdünk az elolvasott információval. Ebben az értelemben ez a sok apró funkció előállít egy olyan kényszeres működést, hogy meg kell néznem, történt-e valami. Ez azért van, mert ennek a hozzányúlásnak a vágya, az impulzus utáni vágy egy érdekes működésen alapul. Fognak egy csomó egeret, kiteszik hat órán keresztül fény- és hangingernek, nagyon erősnek, pont mint egy videójátékban vagy egy klipben vagy bármiben, amit telefonon nézünk. Az egerek pár másodperc után megszokják ezt az állapotot, és ott poroszkálnak az alomban. Hat óra múlva kikapcsolják ezt a két ingert, és az egerek elkezdenek megzavarodni, föl-alá rohangálnak, a szerzett figyelemhiányos zavar tüneteit mutatják. Irritáltak, ingerlékenyek, zavarodottak lesznek. Amikor impulzuselárasztottság állapotában vagyunk, akkor ezt így tűrjük, meg is szoktuk, a dopamin miatt még akarjuk is, és amikor letesszük a telefont, akkor jön egy fura nyugtalanság. És paradox módon mindenki azzal oldja fel a nyugtalanságát, amely előidézte azt.

Miért tűnik úgy, hogy a képpörgetésre egy gyerek vagy akár egy felnőtt is hosszabb ideig feszültebben, koncentráltabban tud figyelni, mint bármi másra?

Ennek a fajta egyfókuszú figyelemnek nagyon megtévesztő a jelenléte is, meg főleg a terjedelme, hogy valójában ez meddig használható figyelem. A játékoknál van egy érdekes helyzet: miután a játékok nagyon részletgazdagok és mindenki csak lokálisan egy részletre fókuszál, például megoldja a feladatot, lődöz, rejtett tárgyakat keres, annak a túlzó alkalmazása eléri, hogy a gyerekek jobban tudnak működni vagy jobban látják a részleteket az életben is. Ezeket ábrákkal szokták kipróbálni, hogy részletet vagy egészet lát. Aki rendesen, valamilyen offline játékkal játszott, az észreveszi a nagy képet, vagyis képes globális gondolkodásra. Az tehát, hogy a gyerekek látszólag elmélyülten figyelnek egy kicsi részletre, valójában azzal a veszéllyel jár, hogy nehezebben tanulják majd meg a globális látásmódot. Nem árt, ha egy gyerek, mialatt, mondjuk, kognitív képességei fejlődnek, nem úgy nő fel, hogy a világot összefüggéstelen részek halmazának látja, hanem tényleg összeáll neki egy képbe. Amikor fókuszálnak a gyerekek egy képernyőre és ott az apró részleteken látszólag elmolyolnak, akkor az történik, hogy amit ők ott csiszolnak valójában, az egy technikai tudás, hogy mit, hogyan kell csinálni.

Mit csináljunk a digitális tananyagokkal? Ez akkor most egy jó, vagy rossz irány? Vagy jól kell csinálni, és akkor jó irány lesz?

A legtöbb kutató a világon azt mondja, hogy a hibrid munkamód a jó. Legyen digitális metódus, legyen prezentáció, de ne feledjük, hogy egyébként a diákok szokták szeretni a frontális előadást, akkor figyelnek, meg emberibb az egész. Nem elhanyagolható a tanár személye, aki ha hiteles, akkor a tanulásnak a szeretetét is közvetíti. A digitális tanulásnál szükség van egy dologra, amiben a gyerekek általában nem állnak túl jól, és ezt úgy hívjuk, hogy önszabályozás. Miközben az információs kor sokat tesz azért, hogy az akaraterő, az erőfeszítés a dopaminlöketek miatt ne legyen nagyon vonzó állapot, azonközben bevezetni egy olyan tanulási munkamódot, amire pont önszabályozó tanulással kéne elkezdeni felkészülni, majd aztán művelni. Szerintem ez megint egy olyan paradoxon, amiben valójában lehetetlent kívánunk a gyerekektől, akiknek egyébként a kutatások alapján az okos eszközeiken inkább a szórakozás a fő cél és legfeljebb az információszerzés, de nem annyira a tanulás. Alapvetően szerintem a nulladik pontnak még mindig annak kellene lennie, hogy legyen meg a tanulásnak, meg a gondolkodásnak az öröme, hogy nagyon jó rájönni valamire.

Mi a gondolkodás öröme? Amikor azt mondja az ember, hogy ezt nem is gondoltam volna, tényleg van, amikor felkapcsolódik a villany a fejében? Ezt hogyan lehet elmagyarázni valakinek, aki nem élte még át?

Ezt mind átéljük óvodában, mondjuk, amikor megértjük, hogy a kakaó azért nem ömlött ki a földre, mert beleöntöttük a bögrébe. Ezek az apró tanulások elvezetnek ahhoz, hogy később, ha az ember iskolába jár, vagy munkahelyre megy, a felfedezés és a megértés öröme a kicsi hétköznapi tevékenységektől kezdve a másodfokú egyenletig meglegyen. Ehhez nyilván kell az, hogy az ember élvezze a megértést. Nagyon sok olyan helyzet van az életben, amikor a kicsi örömöktől el tudunk jutni a nagyobbakig, és ennek mentén egy szülő el tudja magyarázni, hogy miért nagyon jó az, ha többször nekiállunk valaminek. A digitális metódus és az okostelefon-használat felvet egy olyan kérdést, és látszik ez néha kutatásokban, hogy a gyerekek nagyon törekednek a prerfekcionizmusra. Muszáj mindent azonnal jól csinálni. Ehhez hozzá lehet tenni azt, ami a közösségi médiafelületeken van, ez egy online csoportelvárás, ezt úgy hívjuk, hogy happiness effect. Tök jól kell kinézni, okosnak kell lenni, ha az ember dolgozik, szexi munkája kell, hogy legyen. Ha csak 13 éves, akkor meg gyönyörű kell, hogy legyen. Ugye ez a happiness effect. Ez a kettő együtt eléri, hogy a gyerekek is, kiskamasz kortól fölfelé egy állandóan felfokozott érzelmi állapotban vannak, mert mindig nyújtani kell valamit, ami egyébként lehetséges, hogy nem is valódi. Ehhez vegyük hozzá, hogy a szülők, némiképp még mindig múlt századi módon, mit szeretnének látni. Mindig minden szülő szeretné azt látni, hogy a gyereke boldog, okos, jól tanul, de azért szófogadó, magatartása rendben van.

Meg még vagány, azt is szeretné látni.

Igen, vagány is legyen, nyilvánvalóan, mert az embernek a gyereke fémjelzi önnön szülői tevékenységét. A szülő, aki azt szeretné látni, hogy minden jól megy és a gyerek, aki ott van happiness effectben és ott van az érzékelt perfekcionista elvárásokban, egyszer csak nehéz helyzetbe kerül. A nehéz helyzet a következő. A Z és az Alfa generációt már mindenképpen nevezhetjük applikációgenerációnak. Bármelyikünk telefonja tele van applikációval, és bármelyiket is nézzük, mindegyiknek van egy közös tulajdonsága: valahol van egy iksz, a log out lehetősége, a kilépés. Ez tulajdonképpen lélektanilag nem jelent mást, minthogy én akkor lépek ki, amikor akarok, tehát megtehetem, hogy csak azt az érzelmet élem át, amit akarok. Gondoljunk bele abba, hogy 13 és 25 éves kora között egy ember napi 3-4-5 órát tölt olyan érzelmi munkamódban, hogy belép, nem tetszik, kilép. Megszokássá válik és minimum annyit elintéz, hogy fura lesz, hogy az offline életben olyan dolgokat is át kell élnie, amit az ember nem szeretne. És nem arról van szó, hogy kimondásra kerül, hogy én nem szeretnék bocsánatot kérni vagy nem szeretem a kudarcot, mert nyilván egyikünk sem szereti. Sok minden visz oda, hogy az, ami az élethez kell és a tanulás öröméhez is kell majd, hogy vannak nehézségek, vannak kudarcok, hogy fel kell tudni állni féltérdről is, hogy erőfeszítéseket kell tenni, hogy nem baj az, ha hibáztam, ha még egyszer nekiállok, hogy ezeknek a megtanulása, a szeretete nem egy rettenetes állapot. Nagyon sok pszichológus szerzőként le szokta írni, hogy az emberi örömökhöz a szomorúság is hozzátartozik, és én is mondhatnám pszichoanalitikusként, hogy a negatív érzelmek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint a pozitívak és hogy nagyon nehéz a negatív érzelmeket úgy bevinni az élet terébe, hogy a gyerekek ne meneküljenek tőle. Miközben az a paradoxon, hogy az online térben meg az online bulin a zaklatás meg az elérhető tartalmaknak a válogatatlansága, valójában egy csomó agresszív impulzust is jelent. Nagyon sok rossz érzést átélnek az online térben, amihez képest az offline nem lenne talán olyan rettenetes, de ez a kettő végképp kioltja egymást. S akkor látjuk, hogy a szülő perfekcionizmusa, a happiness effect, az applikációkban begyakorolt én ezt nem akarom átélni érzés elvezet oda, hogy egy gyerek leáll, és azt mondja, hogy akkor inkább ezt nem csinálja.

Jó, de azt kéne elmagyaráznom a gyereknek, hogy a biciklizésben a hegymenet is jó, sőt, az a legjobb benne, nemcsak a lefelé csapatás. Ezt őrült nehéz elmagyarázni még felnőttnek is.

Én inkább azzal kezdeném, hogy a biciklizésben az az alap, ha leestem, visszaszállok. Nem a hegymenettel kell kezdeni. Mindig a nulladik vagy a mínusz egyedik lépcsőnél kell kezdeni. A hegymenet egy X generációs példa. Egy pici nehézséggel kell kezdeni. Szerintem az történt az utóbbi 15 évben, hogy az okostelefon meglepetésszerűen nem az lett, amit ígértek. Arról volt szó, hogy ez egy szuper eszköz. Ehhez képest a kétezres évek elején megjelenő közösségi médiának köszönhetően most ott tartunk, hogy ez egy szuper élettér. Én nagyon tudnék örülni annak, ha ez visszakerülne oda, ahova való, eszköz lenne egy csomó jó funkcióval.

De akkor uralmat kellene fölötte gyakorolni. Felnőttnek is nehéz, gyereknek meg különösen nehéz. Hogy magyarázza el egy felnőtt, mint otthoni véleményvezér, hogy lehet az eszköz fölött uralmat gyakorolni, amikor a gyerek gyorsabban konfigurál?

Például megnézheti vele a The Social Dilemma című filmet a Netflixen, aztán beszélgethet vele erről nagyon sokat.

Tizenhárom év fölött, nyilván.

Egy 12 éves is már megérti. Ha kisebb a gyerek, még remélhetőleg működik egy olyan szeretetteljes szülői kapcsolat, amelyben a gyerek elhiszi anyának meg apának, hogy ez azért nem túl jó, ehhez kell az, hogy anya és apa ezt hitelesen mondja, és ne azt gondolja magában, hogy tulajdonképpen most miért csinálom ezt, lett volna még egy szabad két órám, ha ő nyomkodja a játékát. Nyilván az elvárás a szülők felé, hogy oldják meg a helyzetet, legyenek nagyon következetesek, próbálják meg a gyereket áttolni egy olyan világba, amit ők is szívesen elhagynak időnként, nagyon nehéz feladatot ró. De a huszonévesek jelenlegi érzelmi állapotán látszik, negyven és ötven százalék közötti százalékuk érzi magát nagyon rosszul, depressziósnak, látja kilátástalannak, perspektíva nélkülinek az életét. Nem akarok nagyon szomorú dolgokat mondani, de ez a fajta érzelmi kifáradás és kognitív kifáradás elvezet ahhoz, hogy utána az élet dolgainak nagyon nehéz nekiállni, az további nehézségekkel is tud párosulni. Nekem az onkológia a másik szakterületem, furcsa a kiégést meg a kifáradást hallgatni, ami régen csak egészségügyi diagnózis volt, valószínű, a kiégésnek, kifáradásnak ma egy huszonéves életében a munkahelyen talán komoly oka, hogy ilyen mennyiségű impulzuselárasztottság mellett valójában egy csomó érzelemmel együtt a monotóniatűrés is felülíródik.

Csökken a monotónia tűrése?

Persze, tök unalmasnak látszik egy csomó munkafeladat.

Már ami nem online.

Az offline, igen.

A családi médiaterv ott kezdődik, hogy sem apa, sem anya nem válaszol este tízkor munkahelyi e-mailre? Úgy tesz, mintha az nem is létezne?

Ez a legnehezebb, hogy a szülőnek is át kéne állnia egy olyan életre, hogy, mondjuk, este fél nyolc után nem vesz elő ilyen készüléket, és hétvégén is megpróbálják azt, hogy nincs e-mail. Az átlagember meg tudja tenni, hogy hétvégén hétvégét tart. Csak ki kell bírni azt az első két alkalmat, amikor nagyon fura.

De az biztos, hogy nem maradunk le semmiről? Órákon keresztül tudnám mondani, hogy miért kell állandóan a telefont rezgőre állítani a zsebemben. Sőt, azt is tudom mondani, hogy miért jó, hogy a gyereknél állandóan van telefon, például állandóan el tudom érni.

Ez döntés kérdése, pontosabban attitűd kérdése. Szerintem a kimaradás érzése nagyjából húszéves kor fölött azért túlélhető. Attól, hogy a barátaim elmentek a koncertre, én meg nem mentem el, azért ne zuhanjon össze a személyiségem. Ezt egy felnőtt meg tudja mutatni a gyerekének. Azért azt ne felejtsük el, hogy a szülői minta mennyire fontos, látja a gyerek, hogy a szülei miképpen reagálnak az életre, az ő saját dolgukra. Ez nyilván pofonegyszerű, de ha egy szülő nem szereti a saját életét, hülyének tartja a főnökét, utálja a munkáját, akkor nagyon nehéz tőle azt hallani, hogy fiam, tanulj rendesen. Ez így nem megy, mert az előző, az információs kor előtti korszakban ott maradt a poroszos tekintélytisztelet, ide már nem jött át, már nem az van, hogy amit a szülők mondanak, azt végighallgatom és tisztelettel elfogadom, hanem énnekem más az életem meg a véleményem. Ma egy digitális generációs gyerek simán lát, beszél, visszabeszél és olyan szavakat használ, amivel véleményez.

Ki a digitalizációs kor gyerekének a tekintély?

Rossz esetben egy influenszer, jó esetben még mindig a szülők vagy valamilyen rokon vagy valamilyen élő ember. Mondjuk, nem Roxy, akinek ötvenmillió követője van, pedig nem is ember, hanem egy olyan felnőtt, akinek van humora, jó fej, úgy áll az élethez, hogy érti a fejlődést, nem elutasítja az információs kort, hanem ismeri, de fenntartja a határokat, amivel beengedi azt az életébe. A hitelesség annyiban könnyebb, mint az információs kor előtt, hogy a poroszos tekintélytisztelet nem engedte meg, emlékezzünk vissza egyetemi professzorokra, sok közülük inkább elharapta volna a nyelvét, minthogy valamiről bevallja, hogy nem tudja. Ma akár tanárként, akár tekintélyi pozícióból is azt lehet valamire mondani, hogy ezt nem tudom, de, mondjuk, utánanézek. Ez egy úgynevezett új típusú hitelesség. Ez sokkal közelebb hozza akár a szülőt és gyereket. Lejön a szülő az idealisztikus piedesztálról, de lehet, hogy sokkal jobban el is fogadja a gyereke azt, amit mond. Ki kell csiszolni ezt a fajta kapcsolatot. Ehhez nyilván az kell, hogy egy szülő döntsön. Mindig ezzel szoktam kezdeni az előadásaimat is, hogy itt ülünk, 2023 van, információs kor, egy szülőnek döntenie kell, hogy szerinte vannak-e veszélyek vagy nincsenek. Ha vannak, akkor arra figyeljen, ha szerinte nincsenek, hát akkor hajrá, akkor viszont vegye észre később, ha mégiscsak változtatni kéne. Nagyon sokszor látom, hogy a szülők megijednek, félnek.

Nem értik, nem látják, néha nem lehet tudni, hogy mi történik. Azt látja az ember, nemcsak én, hanem nagyon sokan mások, hogy a gyerek minthogyha bezárkózott volna egy saját világba.

Mert bezárkózik, igen.

És nem tudják, hogy hol van, nem tudják, hogy merre jár a gyerek. Próbálnak mindenféle védelmi programot telepíteni.

Igen, de millió szakirodalom van már 8-10 éve a könyvesboltban, tessék bemenni, tessék elkezdeni megtanulni ezt, megérteni. Tessék eljárni előadásokra, ahol a lélektanát ennek megértik. A gyerek tényleg bezárkózik egyfajta buborékba. Egyébként a szülője is bezárul. Amikor a Facebookját pörgeti, ő is benne van a maga kis narcisztikus buborékjában és amikor a híreket nézi, amit a többiek küldenek nekik, akkor pedig az úgynevezett filterbuborékban. Az más, hogy a felnőtt, ha kijön belőle, még rá tud találni a saját offline életének remélhetőleg nem a maradékaira, hanem azokra a részeire, amiket még mindig szeret. A legnagyobb feladat az, hogy megmutassuk egy kiskamasznak és kamasznak, hogy vannak az életnek jó részei, amit kár lenne odadobni.

Hogyan lehet megcsinálni bonyolult családösszetételek esetén működő médiaterveket? Van-e valamilyen modell? Mondjuk, a hároméves gyerek lehetőleg nulla percet mobilozzon, a hatéves gyerek már huszonkettőt mobilozhat, a tizenkét éves már negyvenegyet? Ahány család, annyiféleképpen kell megtervezni?

Szerintem, egy olyan családban, ahol hároméves meg tizenhat éves is van, nyilván eltérő módon kell megbeszélni, megértetve a háromévessel, hogy neki nincs ugyanaz, mint a tizenhatnak. Ügyesen kell ezt megoldani, hogy a tizenhat éves ne a hároméves előtt nyomkodja. De nagyon sok szakirodalom van. Kétéves kor alatt egyáltalán nem ajánlanak a gyerekneurológusok érintőképernyőt, mert annak akárcsak a napi tízperces használata megváltoztatja az agy fehérállományának a fejlődését. Három- és négyéves korra nagyon jó lenne odafigyelni, mert bizonyos kutatási adatokban, több ezres mintáknál, az derül ki, hogy nagyjából 50-61 százalékuk napi okostelefon-használó, sőt 37 százalékuk okostelefon-tulajdonos is. Annak, aki telefont vesz az óvodáskorú gyerekének, nehéz azt mondani, hogy ezt nem kellett volna. De én szívesen mondom ezt előadásokon, hogy nagyon nem kellett volna, merthogy három-négy-öt éves kor alatt a gyereknek a személyközi helyzetekre, a környezetének a valódi explorációjára, a beszélgetések megtanulására, a többiekkel való játszásra, szabályok elsajátítására van szüksége. Egy csomó olyanra, ami csak face to face működik. Ami a 6 és 10 éves kor közötti működést illeti, indul 20 perctől, mondjuk 30-40 percig egy nap. De 10-12 éves kornál például közösségimédia-használatban, a kislányoknál különösen, az amerikai és angol szakirodalom azt mondja, hogy nagyon kell figyelni egy szülőnek, mert a közösségi média állandó folyamatos rivalizálásra buzdít, nézegetik egymást, s ez nagyon korán indít étkezési zavarokat, mert egy kislány személyisége nem bírja el ezt a mennyiségű rivalizációt. Így azt mondhatnám, hogy 10 és 12 éves kor között minél kevesebb közösségi média és lehetőleg nem túl sok játék. Maximum háromnegyed óra naponta.

Különbséget kell tenni az okos eszközön nézett régi típusú offline tartalom, mondjuk egy mesefilm, meg a beavatkozást igénylő, piszkálós dolgok között?

Igen.

És amit most mondott, az inkább a piszkálós dolgokra vonatkozik?

Inkább azt mondanám, hogy a közösségi média alatt applikációkra gondolok, mint a gyerekek által nem annyira használt Facebook, illetve a Snapchat, az Instagram, a TikTok. Különösen a TikTok most az egyik legveszélyesebbnek tartott közösségi médiafelület, a challenge-ek és a személyre szabott tanuló algoritmusok miatt. A közösségi médiára is másképp kell figyelni, a játékokra is másképp kell figyelni, meg arra is, hogy, mondjuk, öt-hat éves kor alatt a gyerek lehetőleg ne egy okostelefonnyi képernyőn nézze a mesét.

Van arra kutatás, kísérlet vagy bármi, hogy mi történik azzal a gyerekkel a Földön, aki okoseszköz nélkül fejlődik? Lehetnek olyan közösségek, ahol még nincs internet, esetleg vallási vagy valamilyen szabály tiltja?

Van erre egy jó példa. Bizonyos felmérésekben arra a kérdésre, mi volt az év legnagyobb élménye, a gyerekek a háromhetes cserkésztábort mondják, mert ott beszedik a telefont és három hétig nem lehet hozzányúlni, és a gyerekek a második naptól kezdve kezdenek megérkezni az életbe, meghallják az erdőt, rájönnek, hogy tök jó együtt játszani, beszélgetni, meg dolgokat csinálni, felszabadultakká válnak. Vannak családok, ilyeneket is láttam már, számosat, ahol nincs okoseszköz-használat, egyébként nem néznek ki Neander-völgyinek, teljesen normálisak, egyszerűen azt mondják, hogy nem használunk érintőképernyőt. Szörnyen hangzik, de gombos telefonja van mindenkinek.

De azon nem működik a banki applikáció meg egy csomó olyasmi, ami rettentő módon megkönnyíti az ember életét.

Én tudom mit jelent a XXI. század, de ettől függetlenül, ha valaki úgy dönt, hogy az életének az érzelmi részét megpróbálja így megóvni, akkor meg tudja tenni, de ehhez tennie kell. Tarthat egy okos eszközt, mert nem bír bemenni soha többet a bankjába, és akkor ezt így oldja meg. Ezt nagy gépen is meg lehet oldani, egy laptoppal az asztalon, tehát nem muszáj bügyürkézni a telefonján. Mindig mindenre van kibúvó, de vegyük észre, hogy ez olyan, mint amikor az embernek epehólyaggyulladása van, és azt mondja a belgyógyász, hogy sajnos most nem lehet töltött káposztát enni két hétig, és akkor én megkérdezem, hogy de azért pacalt lehet? Nyilván nem. Ebben az értelemben a szabályaink, amiket meghozunk, az az életünk vagy a gyerekeink érzelmi apparátusa érdekében születnek. Ha kifogáskereső üzemmódba váltunk és azt mondjuk, hogy nem lehet így élni, akkor mindenkinek lelke rajta, induljon el azon az úton, ahol az okos eszközök szegélyezik az utat. De ha klinikusokra hallgat világszerte, akkor megteheti, hogy addig óvja a gyerekét, ameddig csak tudja.

Meg lehet óvni a gyereket? Nincs nagyobb veszélye a végleges megóvásnak? Mi történik, ha a korcsoportjában mindenki más okoseszközhasználó és ő egyedül nem lesz az?

A szülőknek azt szoktam mondani, hogy aki attól fél, hogy ettől kirekesztődik a gyereke, az keressen koalíciós partnert.

Egy másik családot, két másik családot, hármat?

A gyerek osztálybeli barátainak a szüleivel fogjon össze. Amin meg szokott bukni, az az, hogy a szülők azt mondják, hogy muszáj tudnom, mi van vele. Erre én viccesen azt szoktam felelni, hogy szakirodalmi adatokkal lehet alátámasztani, hogy generációk nőttek föl úgy, hogy nem volt rajtuk digitális póráz, de a szülőkön múlik, hogy összefognak-e, a szülőkön múlik, hogy döntenek-e és amellett kitartanak-e. Vannak nagyon harcias szülők, és nagyon meghozza az árát.

Tehát érdemes belevágni?

Ha valakinek a gyereke 16-17 éves korát úgy éri el, hogy több időt töltött könyvolvasással, mint az érintőképernyő nyomkodásával, akkor az a szülő egy sokkal jobb helyzetben lévő, lassú gondolkodásra, az összefüggések átlátására, globális értelmezésre képes gyereket indít el a felnőttkorba, ami, szerintem, elég fontos.

De ahhoz példamutatás kell. A szülőnek onnantól kezdve úgy kell viselkednie. Nincs e-mail éjszaka.

Ha úgy érzi, hogy nem teheti meg, hogy nem dolgozik, akkor ne dolgozzon a gyereke orra előtt, de próbálja meg úgy szervezni a saját életét, hogy az működjön. Szerintem az élet egy csomó szabályát mi róttuk önmagunkra, mi hittük el, hogy ezt így kell csinálni. Mi hisszük el, hogy az okos eszköz az azonnali hozzáféréssel tulajdonképp azt jelenti, hogy nekem szombaton este 7-kor is válaszolnom kell egy felkérésre. Nem kell. Emlékszik, volt régen ilyen, hogy hétvége. Na, ezt kéne visszahozni.

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.02.26. hétfő, 18:00
Csizmadia Ervin
a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×