Nem az. Luther azért választotta ezt a napot, mert tudta, hogy közeleg az ünnep, így sokan lesznek a wittenbergi vártemplom előtti téren. Mai szóval azt mondhatnánk, hogy azt a nyilvánosságot használta ki, amit az ünnepre összesereglett sokaság jelentett. Innen érthető az, hogy a reformáció számára mindig nagyon fontos volt és fontos maradt a nyilvánosság, azaz, hogy a keresztény életet és a kereszténységet meg kell tudni mutatni és meg kell tudni élni nemcsak a templomajtón belül, hanem a azon kívül is.

Azt hiszem, ez nagyon lényeges vonása volt a reformációnak, a magyar reformációnak is. Hiszen amikor az ideérkezik a reformáció, totális zűrzavar van Magyarországon, a mohácsi csatavesztés után az ország szétdarabolódott, az államgépezet széthullott, a miniszterek, államtitkárok ott maradtak a mohácsi csatamezőn. És akkor jön a nagy kérdés: mi lesz velünk. A reformációnak pedig az a válasza, hogy ami történt, nem véletlen, és nem is egyszerűen csak egyfajta sorstragédia. Isten meg akar bennünket próbálni, de ezzel a világnak nincs vége. És elkezdenek iskolákat építeni, gyülekezeteket szervezni; 1526 után csupán tizenkét esztendő telik el, a debreceni református kollégium megnyitásáig. A reformáció olyan tartás és lelkület, amelyik mindig azt akarja megmutatni, hogy lehet újra kezdeni, és lehet újraformálni valamit, ami elromlott, ami nem sikerült.

Nem szeretem, hogyha valaki úgy gondolja: a mi egyházunk története Lutherral kezdődött. Az egyházunk története a kereszténységgel egyidejű, hiszen a kereszténységnek története van, amelyben vannak különböző színek, különböző ágak. Az sem állja meg a helyét, hogy a nagy törést a kereszténységben a reformáció okozta. Aki ezt mondja, az elfeledkezik arról, hogy 1057-től kezdve, amikor a keleti és a nyugati kereszténység elszakad egymástól, gyakorlatilag a mai Magyarország területén is létezett ez a kétfajta kereszténység egymás mellett, a keleti, az ortodox és a nyugati, a római katolikus. Talán ez az oka annak, hogy Magyarországon a reformáció befogadása olyan gyorsan megtörtént, és néhány évtized alatt nagyon nagy hatást gyakorolt a magyar társadalomra.

Október a reformáció hónapja, amelyet rendezvénysorozat kísér. Az idei mottója az volt, "Ébredj, bizonyságtévő lélek". Miért éppen ezt a mondatot választották?

Ez a sor egy nagyon kedves, közismert énekünk kezdősora, ami mindig arra emlékezteti a keresztény embert, protestáns keresztény embert, hogy feladata, küldetése, van ebben a világban, és erre rá kell ébrednie. Azt hiszem, hogy ez a tudatosulás és tudatosítás nagyon fontos vonása a mai életünknek: rá kell ébrednünk arra, milyen feladataink vannak mai magyar reformátusokként. Ez a ráébredés vezetett bennünket oda, hogy 2009. május 22-én összejöhettünk Debrecenben, és kimondhattuk azt, hogy bár minket a történelem szétszakított különböző országokba, mégis együvé tartozunk, egymásért felelősséget hordozva.

Ez amolyan családegyesítés volt?

Igen, ez a református családegyesítés, és azt hiszem, minden dicsekvés nélkül el lehet mondani: nagyon jó érzés volt az, hogy az új magyar parlament első lépései között akadtak ugyanolyan szimbolikus gesztusok is, mint a miénk volt tavaly májusban. A nemzeti együvé tartozás, a kettős állampolgárság lehetőségének megteremtése, vagy éppen az az elgondolás, hogy minden magyarországi iskolás legalább egyszer határon túlra is eljusson az iskolai kirándulások során, olyan gondolatok, amelyeket mi magunk is próbáltuk ébren tartani, és a magunk körében megvalósítani.

Az egység akkor is megmutatkozik, amikor bajba jutott embereken, katasztrófa sújtotta vidékeken kell segíteni, ott lenni az imádságunkkal, az adományunkkal. Megható és megrendítő érzés volt hallani, hogy Kárpátalján az ottani reformátusok gyűjtenek nekünk, amikor az árvíz Borsodban nagy pusztítást végzett. Ilyen volt az is, hogy a Felvidékről a református lelkészek segítettek nekünk a gáton, pedig ők is ugyanolyan bajban voltak, ám náluk hamarabb leszaladt az ár. Ez a közösségteremtés, amire a ráébresztő felhívás is utal, nagyon fontos feladata a mai magyar reformátusságnak, és hisszük, hogy ezt valóban tudjuk úgy tenni, hogy azon a lélek áldása megnyugszik.

Ez egyesülés nemcsak a magyar közösségeknél történt meg: idén nyáron világméretben is szorosabbra fonták a kötelékeket, hiszen egy világszervezetbe tömörültek a református egyházak...

Így van, júniusban, Grand Rapidsben, az Egyesült Államokban tartotta nagygyűlését két református világszervezet, amely immár eggyé vált. Ez azt jelenti, hogy egy szervezetben vannak együtt a világ református egyházai, és szeretnék valóban azt a fajta közösséget még jobban megélni, ami azokban az időkben, amikor még a közlekedés és egyéb lehetőség egyáltalán nem voltak olyan fejlettek, mint ma, sokkal jobban megvolt az egyházban. Mire gondolok? Amikor a XVII-XVIII. században egy-egy református egyház fontos gyűlést, zsinatot hívott össze, akkor az természetes volt, hogy meghívták a többi református egyház képviselőit is. A holland református egyház életében az egyik leghíresebb ilyen zsinat volt a dordrechti, amelyre meghívták a magyar református egyház képviselőjét is. És ezek nem csupán udvariassági látogatások voltak, hanem annak a tudatosítása, hogy bár különböző körülmények között élünk, de mégis egy családban.

És ez történt Grand Rapidsben is. Az ottani gyűlés után nem sokkal volt alkalmam látogatást tenni a dél-koreai reformátusoknál, ahol egészen hihetetlenül pezsgő, és az egész társadalmat meghatározó és átjáró református világot ismerhet meg az ember. Ott ezelőtt jó száz évvel szinte egyáltalán nem ismerték a kereszténységet, és most a társadalomnak nagyjából ötven százaléka egy nagyon tudatos keresztény közösség. Ez számunkra nagyon sok segítséget, bátorítást ad, őket pedig az érdekli, hogy vajon milyen lesz az, amikor már egy, az európaihoz hasonló, fél évezredes tradíció náluk él majd.

Grand Rapidsre visszatérve: nagyon örültünk annak, hogy a magyar református delegáció ott egységesen tudott fellépni. Ebben talán a legérdekesebb az, hogy a felvidéki református egyház képviselője, egy szlovák ajkú atyánkfia, két kézzel szavazott mellettünk, amikor arról volt szó, hogy a református egyházak világközössége tűzze napirendre és ítélje el a szlovákiai nyelvtörvényt. Õ is érezte, hogy ez nem magyar ügy, hanem olyan igazságtalanság, ami ellen nekünk, reformátusoknak közösen kell felemelni a szavunkat.

A teljes adást ide kattintva hallgathatja meg.Az Európai Egyházak Konferenciája és az Egyházak Világtanácsa november közepén konferenciát rendez Budapesten "Szegénység, jólét, ökológia Európában" címmel. A napirenden olyan témakörök szerepelnek mint a pénzügyi gazdasági válság hatásai, a környezettudatosság és a klímaváltozás, tehát csupa olyan kérdés, amelyekben az egyházak jellemzően nem szokták hallatni a hangjukat.

Igen, ez azért lehet így, mert nem elég jó a kommunikációnk. A készülő konferencia szervezői talán nem véletlenül választották Budapestet a tanácskozása színhelyéül. Ez egy kicsit már előrejelzés, hiszen a soros EU-elnökség jövő januártól Magyarországot illeti. Azok a témák pedig, amelyek a rendezvényen napirendre kerülnek, a teológiai egyházi gondolkodásban régóta megvannak, de talán a pénzügyi válság és az ökológiai katasztrófák ráirányítják a figyelmet arra, hogy a keresztény emberek mit tudnak tenni ezek ellen.

Ha az Isten teremtett világának mondjuk azt a világot, amelyet mások természetnek hívnak, akkor bizony azt is látni kell, hogy nem lehet és nem szabad mindent megtenni a természettel; az egy végzetes, öngyilkos módszer az ember számára, ha azt hiszi, hogy mindent megtehet, ha azt hiszi, hogy ő a világ ura, akinek egyetlen szavára minden megváltozik. A keresztény hit azt mondja, hogy az ember elsődleges feladata a természettel szemben az, hogy együttműködjön vele, mert része annak. A másik pedig, hogy őrizze és művelje. Namost, az ökológiai katasztrófák nem természeti csapások, azokban bizony ott van az emberi felelősség meg az emberi felelőtlenség.

A klímaváltozás szintén napirenden van. Grand Rapidsben lehet találkozni olyan református egyház képviselőivel, aki a Csendes-óceán valamelyik kis szigetén él, amelyik a mostani számítások szerint ötven év múlva nem lesz, mert annyit emelkedik a tenger szintje. Azt megint csak érezzük a saját bőrünkön, hogy mit jelent, amikor nincs átmenet az évszakok között. Ezek azok a dolgok, amelyekre nyilvánvalóan kell egyházi válaszokat is adni, és ezzel hozzájárulni ahhoz, hogy az európai felelős politikusok és gazdasági vezetők ezt a szót hallják. Magyar református egyházként nekünk is van felelősségünk abban, hogyan fog alakulni Magyarország uniós elnöksége, ezért sok gondolattal, elképzeléssel kerestük meg a kormány képviselőit, akik nyitottan fogadták a kezdeményezést. Emellett az Európai Egyházak Konferenciájának brüsszeli irodájával is folyamatosan egyeztettünk. Tudjuk, hogy Magyarországról negatív kép alakult ki sok nyugat-európai országban, politikusokban, gazdasági vezetőkben. Szeretnénk ezen a képen változtatni.

Vannak olyan közös pontok is, amelyek önmaguktól adódnak, 2011 például az önkéntesség éve. Az önkéntesség egy olyan fogalom és gyakorlat, amelyik nélkül az egyház és a gyülekezet nem létezne. Régóta sikeresen szervezünk egy európai programot fiatalok számára - ez az úgynevezett önkéntes diakóniai év - amelynek keretében a magyarországi jelentkezők Angliában, egy idősek otthonában dolgozhatnak, nyelvet tanulhatnak, és hozzánk is jönnek külföldiek. Az uniós elnökségnek ugyancsak központi eleme lesz a Duna-régió stratégiája. Úgy gondolom, itt is vannak lehetőségeink felmutatni a Kárpát-medencének azt a sajátosságát, amelyben egyrészt egyfajta közös nemzeti egységet jelent, függetlenül a határoktól, másrészt  többféle kultúra és nyelv együttélését - ezt pedig nem lehet a régi sablonokkal és a lejárt kategóriákkal beskatulyázni.

A konferencia és az ahhoz kapcsolódó programok jó lehetőséget kínálnak, hogy tényleg azt tegyük, amit szívesen teszünk, és amivel úgy gondoljuk, hogy hozzá tudunk járulni egy olyan időszakhoz, amelyikre aztán azt lehet mondani: ezt az elnökséget nemcsak a magyar politikai elit gondolta magáénak, hanem egy sokkal szélesebb közösség.

Visszatérve még a pénzügyi-gazdasági válsághoz, amely bő két esztendővel ezelőtt robbant ki. Ön szerint mi e két év legfőbb tanulsága?

Amikor a válság nálunk is elkezdte éreztetni a hatását, akkor azt mondtam: ennek talán lehet olyan hatása is, mint amikor otthon télen gyerekkorunkban, a nagy parókián csak egyetlen szobát tudtunk fűteni, így mindenki ott gyűlt össze. Az volt a kérdés, közelebb tud-e húzni minket egymáshoz az, ha hirtelen sokan kerülnek bajba, mert nem tudták fizetni a hitelüket, és elárverezik a fejük felül a házat. Hogy az emberek vajon jobban meg tudnak-e nyílni a mások szenvedése láttán. A tények talán azt mutatják, hogy az emberek a kevesebből is többet tudnának adni. Mintha kezdene kialakulni egy adakozási kultúra, és egyre többen vannak olyanok, akik azt vallják, hogy a magánérdek nem írhat felül közösségi érdeket; attól, hogy én másokon próbálok segíteni, egy kicsit én is más emberré leszek.

Érezhetően több lett a feladat az egyházban a szeretetszolgálatnál?

Sokkal több. Olyan dolgokkal is foglalkoznunk kell, amelyekről nem is álmodtuk. Megint fontossá vált a tűzifa kérdése. A múlt karácsony előtt meghirdettünk egy akciót, összeállítottunk egy kis csomagot, volt benne liszt, olaj, alapvető élelmiszerek, és azon döbbentem meg, hogy nem elsősorban a leszakadt rétegekből való emberek jöttek érte, hanem a középrétegből. Sokan csúsztak le és kerültek olyan helyzetbe, hogy még próbálják tartani magukat, de azért már eljönnek az adományért. Ilyen értelemben ezen a télen vagy az elkövetkezendő időszakban sem lesz kevesebb a teendőnk.Ha már tanulságokról beszélgetünk, akkor talán elmondhatjuk, hogy az a fajta fogyasztói magatartás, amit az elmúlt néhány évben magunk is próbáltunk eltanulni a világ nálunk szerencsésebb és gazdagabb régióitól, kapott egy jókora pofont. És nagy kérdés, hogy mi jön most ezután, átrendeződhetnek-e az értékek, átalakulhat-e a szemlélet és módosulhatnak-e a fontossági sorrendek.

Szinte teljesen bizonyos vagyok benne, hogy igen. Meg kell változni, mert ez a fogyasztói magatartás valóban kapott egy pofont, de sok minden más is kapott itt nagy pofonokat, amiről azt kiabálták, hogy mindig így lesz. Amikor a német kancellár kijelenti, hogy Németországban csődöt mondott a multikulturális társadalom modellje, akkor arra sokan felkapják a fejüket. Korábban tabunak gondolt dolgokról egyszeriben kiderül, hogy nem működhetnek úgy, ahogy azt elméletben kigondolták. A fenntartható fejlődés és az ehhez hasonló a divatos kifejezések, ugyancsak óriási pofont kaptak - szerintem jogosan.

Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak bizonyos határok?

Tudomásul kell venni, hogy vannak határok, és hogy az a fajta életszemlélet, amely egyfajta - a szó jó értelmében vett - puritánságot, visszafogottságot jelent, vissza fog térni. Éppen mostanában olvastam egy nagyon érdekes statisztikát, amely azt mutatja, hogy a csak gazdaság- és nyereségorientált, fogyasztóközpontú gondolkodásnak egész egyszerűen nincs igaza. A kutatás kimutatta azt, hogy az Egyesült Államokban hány ezer dollárt költenek egy újszülött gondozására, és mennyivel kisebb ez az összeg Görögországban. Kiderült belőle ugyanakkor az is, hogy az Egyesült Államokban nagyobb a csecsemőhalandóság, mint Görögországban. Hogy miben mérjük az életet? Abban, hogy mennyit tudunk egy területre fordítani? Az nem fogja megadni az igazi fokmérőjét annak, hogyan érzi magát egy társadalom. Azt hiszem, igenis, át fognak rendeződni azok a dolgok, amelyek az élet értelmét adják, és biztos, hogy a szellemi, lelki, spirituális értékek sokkal inkább előtérbe kerülnek majd. A kérdés, hogy mi, akik ezekben hiszünk, ezeket valljuk, mennyire tudjuk vonzóvá tenni azok számára, akiket szeretnénk erre az útra hívni.

Ha már az egyházak társadalmi szerepvállalásáról beszélünk, térjünk ki arra, hogy október közepén ön találkozott Orbán Viktor miniszterelnökkel. Azért is hozom ezt szóba, mert az elmúlt években nemigen voltak ilyen jellegű találkozók egyházi vezetők és a kormányfő között. Miről tárgyaltak?

Nagyon fontosnak tartottam a találkozót, hiszen ez volt az első hivatalos megbeszélés az új kormány és az új miniszterelnök hivatalba lépése után. Lényeges, hogy jól értsük egymást: a mindenkori államnak, kormánynak és az egyházaknak ismerniük kell egymás elképzeléseit és terveit, azért, hogy ahol értékazonosság van, ott képesek legyenek együttműködni.

Több kérdésről beszélgettünk Orbán Viktorral, anélkül, hogy elmerültünk volna a részletekben. Az egyik a már említett EU-elnökség idején az egyházunk szerepvállalása, amivel kapcsolatban a miniszterelnök úr nagyon fogékony és nyitott volt. Egy másik terület a roma társadalom körében végzet egyházi szolgálat. Tudjuk és látjuk, hogy európai szintű jelenségről van szó, és nincsenek könnyű megoldások, de biztos, hogy e területen tudunk majd együtt munkálkodni. Szóba került az is, hogy milyen módon történnek majd az egyeztetések a kormány és az egyházak között. Az elmúlt időszakban, azt hiszem, jogosan vetettük fel, hogy hiányzik az együttműködés: nélkülünk döntöttek rólunk, a fejünk felett hoztak törvényeket, amelyeket aztán be sem tartottak. Ez volt az alapvető kifogásunk az előző kormánnyal szemben.

Az egyházak, illetve az egyházi iskolák támogatása terén voltak konfliktusok...

Pontosan. Az ügyben aztán az Alkotmánybíróság meg az Állami számvevőszéknekünk adott igazat. Ígéretünk van arra, hogy az elmaradásnak egy részét idén megkapják az egyházak, az iskolafenntartó egyházak. Persze tekintettel vagyunk arra, hogy az ország nehéz gazdasági helyzetben van, így nem vertük az asztalt. Az lenne a fontos - és erről is beszéltünk a miniszterelnök úrral -, hogy kiegyensúlyozott legyen az állam és az egyház kapcsolata. Nekünk is megvan a saját intézményrendszerünk az oktatásban, az egészségügy és a határon túli ügyek területén, így ahol lehet, és ahol kell, tudjuk erősíteni azokat a jó kezdeményezéseket.

A jövő évi költségvetés most formálódik, és csupán annyit lehet róla tudni, hogy a kormány tartani kívánja a hiánycélt, tehát pénz továbbra is csak szűkösen áll majd rendelkezésre. Mit várnak, mit remélnek a következő évtől?

A következő év gazdaságilag nem lesz egyszerű, ezt tudjuk anélkül is, hogy ismernénk a költségvetés részleteit. Azt sem tudjuk pontosan még, hogy milyen változást hoz majd az egyházfinanszírozás tekintetében az - egyébként általunk helyeselt - egykulcsos adórendszer bevezetése. A nehézségek ellenére mi az elmúlt években sem adtunk fel, nem zártunk be intézményt, nem eresztettünk szélnek senkit. Most azt várjuk és azt reméljük, hogy lélegzetvételhez jutunk. Azt szeretnénk, hogy ami a törvények szerint jogosan jár, megkapjuk,  így nyugodtan végezhessük a munkánkat.