A naplót 24-én kezdtem írni, mert hallottam, hogy a legjobb barátom, Kovács Jancsi is megörökíti az eseményeket, ez motiválta a döntést. A napló azzal kezdődik, hogy elmondom, mit láttam az előző napon, a tüntetést, a jelszavakat skandáló embereket. Mindenütt azt kiabálták az emberek, vesszen Gerő, vesszen Rákosi!

Végigolvasva a naplót nagyon érdekes, hogy épp olyan részletesen ír a mindennapi életről, mint amilyen részletesen beszámol a politikai eseményekről. Mit tudott arról 12 évesen, hogy az 50-es évek mit jelentett a felnőtteknek?

Mindig érdekelt, hogy mi történik körülöttem, de azt nem gondoltam, hogy ez a politika. Csak annyit tettem, hogy az újságokban, a rádióban megjelent híreket megbeszéltem Jancsi barátommal és feljegyeztem a naplómba. Persze ma már furcsának tűnik, hogy egy 12 éves gyerek figyel a hírekre, de akkor ez természetes volt. Emellett ugyanolyan gyerekek voltunk, mint a maiak, fociztunk, kártyáztunk, nevettünk, játszottunk, csak közben megvettük az újságot is. Olvastuk a híreket, hallgattuk a rádiót és megbeszéltünk mindent.

Valószínűleg a politika akkor jobban része volt a hétköznapokban, mint ma. A gyerekek is ezt hallották ki a felnőttek beszélgetéseiből, s amikor elkezdte írni a naplót, már gyűjtötte is az anyagot, a tárgyi emlékeket.

Igen, mindent gyűjtöttünk, ami a forradalommal kapcsolatos volt, töltényhüvelyt, repeszgránát-darabot, ami beesett az udvarra, leszedtük a plakátokat a falakról röplapokat szereztünk. Sajnos ezek már nincsenek meg.

Az egyik bejegyzésben szó van arról, hogy addig akarja írni a naplót, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. Nem így sikerült.

Akkor, 1957 elején úgy tűnt, ez hamar bekövetkezik. Ha a forradalom el is bukott, ha vissza is jöttek az oroszok, de talán békés úton el lehet érni, hogy elhagyják az országot - ebben bíztak az emberek. Az a hír járta akkor, hogy a szovjetek azért vannak Magyarországon, hogy az Ausztriában állomásozó egységeik utánpótlását biztosítsák. Nem tudom, hogy ez igaz volt-e vagy sem, de bíztunk benne, hogy ha már Ausztriából kivonultak, akkor Magyarországon sem maradnak sokáig.

Miért várt ötven évet a napló kiadásával? Csak 2004-ben kereste meg Rainer M. Jánost, az 1956-os Intézet vezetőjét és mutatta meg neki a naplót, hol volt a kézirat ötven évig?

Az íróasztalom egy fiókjában lapult becsomagolva, nem sokszor vettem elő, főként nem a kezdeti időszakban, féltettem nehogy megsemmisüljön a megtorlás időszakában. Kisgyerekként azt gondoltam, hogy amit leírtam, azért nekem kell a felelősséget vállalnom, minden úgy igaz, ahogy leírtam, senkit nem akartam megbántani vele, senkit nem akartam bírálni. Gyerekként nem is tudtam volna állást foglalni, hogy baloldalról vagy jobboldalról polgári vagy szocialista oldalról láttatom-e az eseményeket. A rendszerváltás után vettem elő először, akkor mutattam meg a gyerekeimnek is.

A rendszerváltásig a családja sem tudott a naplóról?

Amikor 1969-ben megházasodtam, megmutattam a felségemnek.

Tudott róla, de nem olvasta?

Nem volt jellemző. Tudtuk, hogy van, létezik, de nincs mit megnézni benne, mert az események a fejünkben voltak. A rendszerváltás után a húgom nagyon szeretett volna a naplóból egy másolatot, akkor adtam neki, aztán kértek mások is, így készült belőle mondjuk tíz fénymásolat. Mindenhonnan rendkívül pozitív visszajelzéseket kaptam, milyen nagyszerű, milyen jó, milyen érdekes, de jó, hogy megírtam - ezt mondogatták az ismerősök. De a napló nem egy alkotás, nekem ez az életem volt, az életem egy darabja, egyszerűen csak feljegyeztem, ami történt.

Önök annak idején a Rökk Szilárd (ma Somogyi Béla) utca 10-ben laktak. Milyen volt ez a ház? Mennyire volt közel a forradalom különböző eseményeihez?

Átlagos belső józsefvárosi bérház volt, inkább a szerényebb vagy szegényebb házak közül való, kétemeletes, körgangos, amelyben a középpolgárság alsó rétege élt. Az utcai fronton voltak összkomfortos lakások, de az udvari lakásokban még WC sem volt.

Mit gondoltak a ház lakói az eseményekről? A naplóból az derül ki, hogy egységes volt az események megítélése.

Úgy érzem, hogy a lakóközösség teljesen egységes volt. Nehéz ezt persze utólag értékelni, de gyerekként így érzékeltem. Biztosan voltak különbségek, mert éltek a házban szegényebb, gazdagabb emberek, feltörekvők és lecsúszottak, de akkor, ott mindenki ugyanazt érezte, gondolta. Később lehet, hogy változott a véleményük, de 1956-57-ben úgy fogalmaztak az emberek, hogy de jó, végre felszabadulunk, végre nyugalom lesz, végre kimennek az oroszok, végre vége lesz ennek az egész Rákosi-rendszernek. Mindenki nagy-nagy változást várt, s úgy vélték, hogy ez jó irányú változás lesz. És amikor a forradalmat leverték, és újra bejöttek az oroszok, azt mindenki nehezményezte, elítélte.

Mi az, amit azokból a napokból a legemlékezetesebbnek tart?

November 4-én, amikor újra ránk törtek az oroszok, akkor nem otthon aludtam, hanem az egyik nagynénémnél, a Wesselényi utcában, de mindenféleképpen haza kellett jutnom. És akkor a saját szememmel láttam, ahogyan az emberek a Rákóczi úton felszedik a kockaköveket és lezárják az utcákat, hogy a tankok útját állják. Ez volt a legdöbbenetesebb élmény, végig ropogtak a fegyverek, de nem tudtam, hogy honnan, hova lőnek, csak azt tudtam, hogy valahogy haza kell jutnom. A forradalom idején ez volt a legfélelmetesebb, hogy állandóan hallottuk a hangokat, de nem tudtuk, ki lő kire.

Pedig a félelem nem jön át a napló sorain, nem ír arról, hogy féltek.

Be voltunk zárva a házakba, hiszen kijárási tilalom volt. Nappal, amikor élelmiszerért mentünk, általában csend volt, ráadásul nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel-nappal harcoltak. Nem féltünk, talán csak akkor, november 4-én.

A napló két, jól elkülöníthető részből áll, az egyik október 23-ától november 21-22-ig tartó időszakról szól, a második rész, aminek azt a címet adta, hogy Magyarország a forradalom után, 1957. március 15-éig rögzíti az eseményeket. Hogyan emlékezik vissza, reménykedtek még abban, hogy az orosz csapatok távoznak az országból, bíztak abban, hogy ha a forradalom el is bukott, az életük jobbra fordul?

Ebben az időszakban még reménykedtünk, mindenki bízott benne, hogy az amerikai csapatok felszabadítják az országot és kizavarják az oroszokat. A magyar társadalom nem akart még belenyugodni abba, hogy a forradalom elbukott, minden alkalmat kihasználtak az emberek arra, hogy kinyilvánítsák, nem értenek egyet a restaurációval. Ennek az egyik legemlékezetesebb példája november 23-a volt, az egy hónapos évforduló, amikor néma tüntetést, sztrájkot tartott a lakosság. Nem tudom, hogyan terjedt el, de mindenki tudta, hogy kettő és három között nem lehet kimenni az utcára, mert aki kimegy, Kádárra szavaz. Az utcán egy lélek sem volt.

A naplóban ez úgy jelenik meg, hogy önök gyerekként nem az utcán hócsatáztak, hanem bent az udvaron. Tudták 12 évesen is, hogy mit jelent mindez?

Igen, azt hiszem, igen. És képzelje el a teljesen üres utcákat, kongott az utca, mintha kihalt volna a város. Döbbenetes volt.

Arról is ír a naplóban, hogy hogyan zajlott a csendes ellenállás, leírja, hogy mit hallott a felnőttektől. Ennek egész változatos formái alakultak ki.

Igen, a munkahelyeken például sztrájkoltak, nem így hívták, de lényegében az volt. A naplóban is írom, hogy bementek az üzembe az emberek, és ott karbantartást végeztek, így mondták viccesen. És hát mit jelentett ez? Azt, hogy karba tett kézzel ültek. A gyerekek ugyanúgy megpróbáltak ellenszegülni az új rendszernek és Kádáréknak. Például tankönyveket égettek, ha jól emlékszem a Kálvária téren, egy csomóba dobálták a tankönyveket, és azt skandálták, hogy "Míg az orosz itt lapul, magyar gyerek nem tanul!"

Említ egy másik évfordulót is, a január 23-ait, akkor mi történt?

Egy iskolai élményt vettem át Kovács Jancsi naplójából, én nem voltam ott, az az ő osztályában történt. A gyerekek gyertyákkal díszítették a táblát, arra tettek fel kisebb-nagyobb gyertyákat, a táblára felírták, hogy dicsőség az 1956-os forradalom mártírjainak és csendben várták a tanárt.

Felmerült önben gyerekként, hogy baj is lehet abból, hogy naplót ír, hogy pontosan feljegyzi ki, mit mond?

Kezdetben nem jutott eszembe, később már igen, mert elég sokan kezdték mondani, hogy nem szabadna naplót írni, baj lehet belőle. De én folytattam, nem akartam befejezni, pláne nem megsemmisíteni.

Többször is utalt a barátjára, Kovács Jánosra, aki szintén naplót vezetett. A most megjelent kötet nem egy, hanem tulajdonképpen két napló, hiszen ketten együtt kezdték el írni. Mi a másik füzet története?

A másik napló története kicsit kalandosabb volt, mint az enyémé. Kovács Jancsival, akit már említettem, szoros barátságban voltunk, együtt határoztuk el, hogy naplót írunk, feljegyzéseket készítünk az eseményekről. Később lazábbá vált a kapcsolatunk, elköltöztünk a józsefvárosi házból, 1969-ben én Tatára kerültem, így évente csak egyszer-egyszer futottunk össze. Már a rendszerváltozás után történt, hogy kerestem őt és nem találtam a régi házban, kiderült, hogy egy szociális otthonban él, a szülei meghaltak, s ő maga soha nem alapított családot. Szerencsére megtaláltam őt, de a naplójáról semmit sem tudott, pedig akkor már Rainer M. Jánossal azt terveztük, hogy Két napló címen filmet is készítünk az anyagból. Aztán valaki mégis megtalálta a naplót az Ecserin, s kiderült, hogy gyönyörű szép, tele van rajzokkal, beragasztásokkal. A Kieselbach Stúdió ki is adta, de nem tudták ki a szerzője, később derült ki, hogy nem lehet más, mint Kovács János barátom. Így most a két napló története ismét találkozott.

Hogyan írták a naplót?

Úgy írtuk, hogy egyikünk átment a másikhoz, leültünk egy asztalnál, és mindketten írtuk, rajzoltuk a magunk naplóját, de ha megtetszett egy részlet, amit a másikunk szebben kidolgozott, akkor azt átvettük egymástól. Hogy mennyire érdekes, azt a hócsatáról szóló jelent is bizonyítja, pontról pontra ugyanazt a képet rajzoltuk meg. Furcsa ez, hiszen a napló a legszemélyesebb műfaj, mégis mi ezt közösen írtuk.

Részt vesz egy dokumentumfilm forgatásán is, amely a két napló történetét dolgozza fel. Talált még ismerősöket a régi házban?

Nem találtam ismerősöket, meghaltak, elköltöztek a régi családok. De az nagy öröm, és köszönet érte Kieselbach Tamásnak, hogy kiadta a másik naplót is, mert gyötrő érzés volt, hogy az én füzetem megjelenik és Jancsié nem, pedig az ugyanolyan jó. Nagy szerencse, hogy megtalálták.