Öt nappal ezelőttig vártam arra, hogy meg tudjam végre nézni annak a negyeddöntőnek a felvételét - nyilatkozza Varga Dániel a vlv.hu kérdésére. Ott volt végig a pendrive az ágyam mellett és több mint négy héten keresztül nem volt lelkierőm hozzá. Most megnéztem, mert szerettem volna "kívülről" is látni, nem csak a belső emlékeimre hagyatkozni. Azt gondolom, hogy amit átéltem és amit láttam a felvételen, egy szóval írható le: nem voltunk önazonosak. Azon a meccsen a játékunk képe olyan volt, mint a megelőző négy évben egyszer sem.

- Ez ijesztő lehetett...

- Ijesztő volt, igen. A harmadik negyed elején, közepén ültem a többiekkel a kispadon, amikor kaptuk azt a hülye gólt, Paskovics ott maradt két méteren, tök üresen, ilyen gólt az elmúlt négy évben egyszer sem kaptunk! Egymásra néztünk, hogy mi a .......... ......... ..........-t csinálunk. Ez egy olimpiai negyedöntő, mi a ..... történik??? Meg kell próbálnunk változtatni, valahogy felpörgetni az egészet, sokkal keményebben játszani. Bevésődött ez a pillanat, mert olyat láttunk, amit előtte talán soha. Összenéztünk ott a padon Decker Ádámmal és Erdélyi Balázzsal, nem is akartuk elhinni. Olyan enerváltságot, bizonytalanságot éreztünk a levegőben, ami teljesen szürreális, nem oda illő volt.

Valamikor onnantól, a harmadik negyed közepétől kerültünk olyan állapotba, amilyenben egy olimpiai negyedöntőben lennünk kell.

Egyénként úgy gondolom, Montenegró arra a meccsre jobb taktikát választott és ez minket nagyon megzavart, nem tudtuk lereagálni időben azt, amit kitaláltak. Ezzel vesztettünk két negyedet, és még így is sikerült döntetlenre hozni.

Ezzel a meccsel a megelőző időszakban nagyon sokat foglalkoztam. Írtam magamnak - régi csapatkapitányi szokásom szerint - lehetséges forgatókönyveket, mozzanatokat, fontos dolgokat, mi az, ami várható, gondolkodtam azon, hogy milyen lesz ez a meccs. Két forgatókönyvet tartottam elképzelhetőnek. Az egyik szerint három-négy, akár öt góllal nyerünk, "simán", a másik arról szólt, hogy szoros, plusz-mínusz egygólos meccsen a végén nyerünk, akár ötméteresekkel. Sajnos, nem így lett.

Arról a negyeddöntőről nagyon megmaradt bennem, hogy a vége felé volt egy hibám, rossz fórt hívtam. Vámos Marcira kellett volna kijátszani azt az emberelőnyt és én azt ott akkor rosszul mértem fel, annak ellenére, hogy előtte kétszer, Marci mindkét góljánál olyan figurából került ő helyzetbe, amit én hívtam. Ez az én felelősségem, a mai napig nagyon sajnálom, dacára annak, hogy nálunk maradt a labda és időkérés után, már egyenlő létszámnál Dumi bravúrosan 9:9-re egyenlített.

- Egyáltalán nem volt közismert, hogy te is és Hárai Balázs is meglehetősen súlyos sérülést szenvedtetek az ausztrálok elleni (második!) csoportmeccsünkön. A te játékodat ez mennyire befolyásolta?

- Az én esetemben bordarepedés, Pufinál bordatörés volt a végső diagnózis, lényegében ugyanazok voltak a következmények: óriási fájdalom. Amikor az utolsó héten beugrottam a medencébe, hogy megpróbáljak részt venni a taktikai gyakorláson, szinte mozgásképtelen voltam. Legalább egy percembe került, hogy a létrán ki tudjak mászni a vízből. Az, hogy lefeküdjek az ágyba, egy komoly program volt. Perceket vett igénybe bármilyen mozgás. Nyilvánvaló, hogy az olimpián nincs, nem lehet fájdalom, de hogy ez ilyen sokáig tartott, az más tényezők mellett szintén közrejátszott abban, hogy lelkileg és fizikailag is "megfáradtan" érkeztem a negyeddöntőre. A fájdalomcsillapítók miatt, (amik inkább csak pszichésen hatottak, mint ténylegesen,) amiatt, hogy egyáltalán mindennapi dolgokat nem tudok véghez vinni, akárcsak Pufi...

- Utaltál a bevezetőben is arra, hogy "számon tartod" a felelősségedet. A montenegrói meccs rossz fórmegjátszás-hívásán kívül mi nyomaszt még?

- Felelősségemnek gondolom azt, hogy ilyen könnyen elfogadtam a csapatkapitányi posztról történt leváltásomat. Ugyancsak felelősnek érzem magam abban, hogy egy egész nyarunk volt arra, hogy a 6:5-ös fórokat végig tudjuk vinni és képtelen voltam elérni, hogy ha eljövök az ellenfél centeréről négy-öt méteres fórban, akkor abból profitáljunk. Azt gondolom, hogy ebben nem voltam kellően erőszakos. És van még egy dolog.

Ahogy már említettem, a több mint három évig tartó csapatkapitányságom alatt én mindig készültem az adott meccsre, úgy, hogy átgondoltam, mi fog történni, mik a fontos dolgok lélektanilag is szakmailag is. Ezeket felírtam magamnak a telefonomba. És annak ellenére, hogy nem voltam már csapatkapitány, ugyanígy készültem erre a mérkőzésre, a Montenegró elleni negyeddöntőre. Felírtam 8-10 dolgot magamnak, amit fontosnak tartottam, s még nem hangzott el és beszélni kellene róla, olyanokat, amiket csapatkapitányként szóba hoztam volna. A mai napig itt van a telefonomban, a jegyzeteknél. Két-három olyan elképzelt szituáció is szerepel köztük, amiből aztán gólt kaptunk. Sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy előálljak ezekkel és most nagyon erős lelkiismeretfurdalást okoz, hogy bizonyos dolgok várható bekövetkeztét előre leírtam és ezekre nem hívtam fel a figyelmet. És ez összefüggésben van azzal, hogy elfogadtam, hogy nem én vagyok a csapat kapitánya.

- Kérlek, amennyit el lehet mondani erről a Rió előtt néhány héttel végrehajtott csapatkapitány-váltásról, annyit ossz meg velünk.

- Amikor Tibi közölte velem a döntését és azt, hogy így tartja a csapatot a legerősebbnek, én néhány napig nem is igazán tudtam felfogni, feldolgozni, hogy mit jelent ez. Őszintén beszéltem a többiekkel erről, sok biztatást is kaptam tőlük, amit ezúton is szeretnék megköszönni, és úgy közelítettem meg a változtatást, hogy ez még jó is lehet. Dumi valóban adhat olyan lökést a csapatnak, amit én nem adtam meg, nekem nem kell majd olyasmikkel foglalkoznom, amik terhes feladatok voltak, a játékra tudok koncentrálni, a hiúságom okozta rossz érzést pedig majd leküzdöm, mert nem az a fontos, hogy ki a csapatkapitány, hanem az, hogy nyerjünk.

Körülbelül ilyen hangulatban voltam öt-hat napig a leváltást követően. Elég idealista típus vagyok, bizonyos realitások csak egy idő elteltével jutnak el hozzám, és nem csak időre, hanem határozott impulzusokra is szükség van ehhez. És hát, beszélgettem több emberrel, s ezek a beszélgetések felkorbácsolták az érzelmeimet. Nagyon sok szempontból nehéz volt ezt nekem feldolgozni, s el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem azokra tartozik a mondandóm, akik olvassák ezt az interjút, hanem azokra, akik az események szereplői voltak. Ezért csak annyiban érintem ezt a csapatkapitány-dolgot, illetve a csalódottságom megmagyarázását, hogy amióta vízilabdázom, szerettem volna olimpiai bajnok lenni, s amióta olimpiai bajnok vagyok, elkezdtem nagyon arra vágyni, hogy egyszer csapatkapitányként is sikerre vezessem a válogatottat, úgy nyerjünk még egy olimpiát. Bevallom, több akartam lenni, mint "sima" olimpiai bajnok. Nagyon büszke vagyok arra, hogy csapatkapitánya lehettem a magyar válogatottnak. Amikor Barcelonában felemeltem a világbajnoki serleget, akkor is nagyon büszke voltam és szentül hittem, hogy el fogom tudni érni azt, hogy Rióban nem csak hogy nyerünk, hanem az én csapatkapitányságommal vívjuk ki az olimpiai győzelmet.

- És ez szertefoszlott...

- Ez szertefoszlott, számomra kicsit derült égből villámcsapásként, bár lehet, hogy voltak jelek, amiket nem "vettem". De mondom, idealista vagyok és bizonyos realitásokat nem veszek úgy észre, ahogy kellene, vagy ahogy esetleg mások azt gondolják, hogy látnom kellene.

Az az idő, ami aztán hátra volt az olimpiáig és a negyedöntőig, nekem nem volt elég ahhoz, hogy feldolgozzam ezt döntést. Rengeteg kérdést vetett fel bennem a bizalommal kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy hol a helyem ebben a csapatban, az ügyben, hogy mi is igazán a dolgom, illetve felvetődött bennem, hogy akkor én most az elmúlt három és fél évben jól csináltam-e a dolgom, vagy csak nem volt jobb nálam. Sok mindent tudnék még mondani, ami akkor eszembe jutott, most csak érzékeltetni akartam, hogy mik voltak azok, amik miatt engem ez a dolog megzavart és a rendelkezésre álló idő - lehet, hogy az én hibámból - nem volt elég arra, hogy megtaláljam a játékban azt a fajta örömöt, motivációt, ami három és fél évig ott feszült bennem és adta a plusz energiát.

- Láthatóan alaposan végiggondoltál mindent, talán a legalaposabban a csapattagok közül. Megnézted azt a bizonyos meccset, elolvastad a vlv-interjúkat. Mennyire segített mindez abban, hogy túl tudj lépni Rión?

- Ezt majd az idő eldönti. Most kiszállok a kocsiból, megvacsorázunk a feleségemmel, aztán bebújok az ágyba és kiderül, hogy mennyire támadnak meg még mindig ezek a gondolatok. De örülök, hogy beszéltem minderről, mert az új klubszezont azzal a szándékkal kezdtem el a Fradiban, hogy tiszta lappal és más érzésvilággal, látásmóddal élhessem meg a mindennapokat.

- Tokió?

- Fogalmam sincs, tényleg nem tudom. Egyelőre magamnak sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy leszek-e még válogatott. El tudom képzelni, hogy akár még Tokióban is játszom az olimpián. De. Ehhez sok-sok kérdésre meg kell érkeznie a válasznak, amihez viszont időre, meccsekre van szükség. Meg kell tudnom, hogy ebben az új helyzetben milyen is a vízilabdához való viszonyom, egyáltalán, kicsit újra kell definiálni, hogy mit jelent Varga Daninak lenni 2016 őszétől.

Egyébként nem gondolom azt, hogy nagyon új dolgokat kellene csinálnom. Éppen hogy azokat a terheket, láncokat szeretném ledobni, amik görcsössé tettek és bizonyos megoldásokat kiöltek belőlem. És egyszerűen ismét élvezettel szeretném játszani a vízilabdát.

Mindehhez még hozzá tartozik, hogy én úgy játszottam le az utolsó meccset Rióban, a görögök ellen, hogy a bemutatás után sírva végigénekeltem a himnuszt, amikor beugrottam a vízbe, megpusziltam a sapkámon lévő magyar címert, így köszöntem meg az elmúlt nagyon sok évet, s egészen az első labdaelhozatalig bőgtem magamban. A mérkőzés után a számomra legfontosabb társaimat átöleltem és egymás szemébe néztünk. Mindezt azért tettem, mert tudtam: megvan az esélye annak, hogy ez az utolsó válogatott meccsem. De hogy valóban az utolsó volt-e vagy még Tokióban is ott leszek... - ez ez előbb felsorolt kérdésekre adott válaszoktól függ.

- Megrázó volt, Dani és nagyon köszönöm az őszinteségedet! Sok sikert kívánok a folytatáshoz!

A teljes interjút a vlv.hu oldalon olvashatja.