Bár Cataniában az immár kétségtelenül futballtörténelmivé lett szicíliai derbi után 34 huligánt letartóztattak, egyelőre egyiküket sem vádolják a 38 éves rendőr megölésével.

Gyanítható, soha nem derül ki, kinek az állatias cselekedete taszította újabb válságba az olasz futballt. Itáliában a csapatok, a klubtulajdonosok és persze a szurkolók az elmúlt hónapokban a 2006-os bundabotrány utóhatásait nyögték.

A bajnokság lefejezése, a Juve kizárása szinte minden klubot negatívan érintett, emelkedtek a jegyárak, és ezzel kapcsolatosan visszaesett a legtöbb csapatnál a nézőszám. Mi több, áthelyeződött a súlypont.

Húsz évvel ezelőtt, Maradona olaszországi pályafutásának fénykorában játszott az egységes Itália déli része ilyen fontos szerepet. Akkor a Napoli, ha úgy tetszik, saját erejéből emelkedett a csúcsra. Most a még délebbről, sőt a csizmán kívülről érkezett, elsősorban szicíliai csapatok előtt ürült ki a felsőház.

Ettől még tény: például éppen a botrányt kirobbantó Catania-Palermo mérkőzés két résztvevője A ligás története legjobb évében van. Ez alaposan felkorbácsolta az ottani, egyébként is kifejezetten heves vérmérsékletű szurkolók kedélyét.

Antonio Matarrese, az olasz labdarúgóliga elnöke a hét elején a La Repubblica című, római napilapban a tragikus halálesetet ,,a nem jól ellenőrzött rendszer sajnálatos velejárójaként" értékelte, és miután kiemelte, hogy az olasz futball az ország egyik legjobban jövedelmező iparága, közölte, a show-nak folytatódnia kell. Szavai nagy visszhangot váltottak ki, akadtak olyan politikusok, akik cinizmust sejtettek a szavak mögött,é s lemondásra szólították fel Matarresét.

De vajon nem csak kimondta-e Matarrese azt, amit mindenki tudott, de senki nem akart meghallani? Valóban példátlan-e a mostani botrány, vagy voltak előzményei? Egyáltalán kizárólagosan olasz jelenségről van-e szó?

Sajnos, az olasz futball-huliganizmus történetében nem a mostani az első halálos eset. Az Európában talán legerősebben itt jelentkező testvérháborúk vadhajtásokat szültek. Nem elég Észak és Dél antagonisztikus ellentéte, a szomszédvárak katonái is egymásnak feszülnek.Roma bordó-sárgái a Lazio, a Siena ultrái a Fiorentina, vagy, hogy délebbre és az A liga múltjába is tekintsünk, a Napoli az Avellino ellen. És, persze, ki ne hagyjuk, hogy hajdanán a Verona szurkolói azzal heccelték a mára már feléjük kerekedett Chievo híveit, hogy a város kisebbik csapata akkor lesz első osztályú, amikor a szamarak repülnek.

Minő érdekesség: azóta látszólag megbékélt egymással a két tábor. Látszólag, mert a gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a Verona hívei kijárnak a legkisebb ultratáborral bíró A ligás klub, a Chievo meccseire, hogy belekössenek a más városokból érkezett, meglehetősen utált ellenfelekkel.

És akkor még nem beszéltünk a szicíliai és a szárd indulatról, a Palermo, a Catania, a Cagliari és a Messina szurkolóinak erősködéséről.

Tudjuk: a csaták torkolltak már tragédiába. 1979-ben a római derbin egy Lazio-szurkolót ölt meg egy, a bordó-sárgák soraiból kilőtt petárda. 1995-ben a Genoa-Milan mérkőzés előtt késeltek halálra egy fiatal szurkolót. Nemrégiben a Roma ultrái szakították meg a fővárosi derbit, miután arról kaptak (egyébként téves) hírt, hogy a stadionon kívül a rendőrök megölték az egyik szurkolót.

Botrány, botrány után. Giuliano Amato belügyminiszter szerint a mostani bajnokság első felében 158-ról 228-ra nőtt a futballmérkőzések biztosítása közben megsérült rendőrök száma az egy évvel korábbihoz képest. Ugyanebben az időszakban a letartóztatások száma 20-ról 136-ra emelkedett.

Egyszerűnek tűnik a megoldás: sózzunk be minden futballpályát, és megszűnik a gond. Segítek: nem fog. Ez a fajta radikalizmus, amelyben valójában már nem is ultrákról, hanem huligánokról beszélünk, lényegesen mélyebb gyökerű. Társadalmi jelenség. Eredete éppen úgy megvan Angliában, Németországban, Spanyolországban, vagy Hollandiában is.

Ám ameddig a többi országban kezelni tudták a problémát, Olaszországban a politika, felettébb álságosan, a saját felelősségét most a futballra igyekszik rátolni. Gabriele Marcotti, Londonban élő futballszakértő, jeles könyvszerző biztos abban, hogy az erőszak magja nem a futballban csírázik.

,,Szerintem megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a nyugat-európai országokban létezik egy olyan, mondjuk 15 és 30 év közötti réteg, amelyik imádja a verekedéseket, az erőszakot. Szinte mindegy nekik, hogy kocsmában, meccsen, koncerten, tüntetésen, vagy egy politikai rendezvényen verekedhetnek. A lényeg a fizikai konfrontáció. S ha már választani lehet, lehetőleg a rendőrökkel." - mondja.Még egy magyarázat arra, hogy miért különösen éles a helyzet Itáliában, Cesare Prandellitől, a Fiorentina edzőjétől: ,,Nálunk szinte teljesen hiányzik a szurkolói kultúra. Itt a vereség maga a tragédia."

A fentiekből világos a képlet: nem kizárólag a futball problémája a mostani, és a labdarúgás egyedül ezt nem tudja megoldani.

Az olasz kormány, Antonio Di Pietro miniszter szavai szerint drákói szigorral lépett, lép fel. Kérdéses, milyen következetességgel és milyen kitartással. Emlékezzünk csak, mennyire alábbhagyott a szankcionálók lendülete a bundabotrányban.

Most már az első pillanatban valószínű volt, túlzóak voltak az olasz futball hosszú távú jegelésére vonatkozó elképzelések. Erősebbek voltak a gazdasági érdekek és a józanész szava.

Úgy fest, vasárnap ismét bajnoki mérkőzéseket rendeznek, tekintettel arra, hogy egy le nem játszott forduló 15 millió euró veszteséget okoz az olasz futballnak. Egyelőre csak vasárnap délután lehet mérkőzéseket játszani, a legtöbb helyen zárt kapuk mögött.

Mindössze négy első ligás stadion felel meg a biztonsági előírásoknak: a sienai, a palermói, a római, valamint a torinói. A San Siro, amely az UEFA listája szerint Európa legjobb pályái közé tartozik, nem megfelelő.

Adriano Galliani, a Milan alelnöke szerint legkorábban októberre végezhetik el az elengedhetetlen átalakításokat.

Zárt kapuk mögött nem igen van kedve játszani senkinek, még ha muszáj is. Ivan Ruggeri, az Atalanta elnöke szerint ez még rosszabb, mintha nem lennének meccsek.

Ugyanakkor palermói kollégája, Maurizio Zamparini abban látna áthidaló megoldást, hogy minden mérkőzésre csak hazai szurkolót engedjenek be. Akkor nem lenne kivel verekedni.