A londoni Financial Times szerint a Johnson-kormány olyan javaslattal állt elő, amiről maga is tudta, hogy az Európai Unió számára elfogadhatatlan. Cserébe Brüsszelben csak megerősödhetett a meggyőződés, hogy nem lehet megbízni az Egyesült Királyság által adott ígéretben. Mindennek pedig az árát jó eséllyel Észak-Írország fizeti majd meg.

Amihez a The Guardian azt tette még hozzá, hogy az EU egy szabályalapú szervezet, amelyik értelemszerűen

azt a jegyzőkönyvet akarja alkalmazni, amit a Johnson-kormány kitárgyalt és elfogadott, nem pedig azt, amit szeretett volna kitárgyalni.

Majd a brit lap még megjegyezte, hogy Maroš Šefčovič brexitügyi EU-biztos joggal emlékeztette tárgyalópartnerét, Lord David Frostot, aki a Brexit végrehajtásáért felelős miniszter a Johnson-kormányban, hogy a nemzetközi jogi kötelezettségek tiszteletben tartása kiemelkedő jelentőséggel bír.

Brit lapjelentések visszatérően felidézték, hogy Boris Johnson 2019 őszén visszatérően azt hangoztatta, hogy nem lesz határellenőrzés Észak-Írország és Nagy-Britannia között, dacára annak, hogy ma már tudni lehet, hogy saját kormányának hatástanulmánya éppen az ellenkező konklúzióra jutott.

„Johnsonnak egyszerűen szüksége volt egy politikai megállapodásra (az Európai Unióval) a 2019-es parlamenti választás előtt. Most, hogy az esedékes végrehajtáskor bebizonyosodnak előnytelen következményei, egyszerűen ejtené az egészet” – mutatott rá Guardian elemzője

Néhány év alatt bekövetkezett pálfordulásokra emlékeztet több példával is mind a Financial Times, mind pedig a Guardian. Az előbbi felidézte, hogy

a brit miniszterelnök még nem régen is úgy beszélt a véglegesített EU-brit megállapodásról, mint „remek” megoldásról. Most az egészet a kukába dobná.

Mindeközben főtárgyalója, Lord Frost, miután kitárgyalt egy olyan formulát, ami az Észak-Ír tengeri határellenőrzés kapcsán szerepet biztosítana uniós intézményeknek is, most ugyanő ugyanerről azt mondja, hogy egy ilyen helyzet szembe megy a brit szuverenitással.

Mi a világ számára a lehetséges következtetés? Hogy Nagy-Britannia aláírása egy nemzetközi szerződésen nem ér semmit – állapítja meg a Financial Times elemzője.

Szakértők emlékeztetnek, hogy a mindenkori brit kormányok számára a brexit elhatározása óta három, egymást részbe kizáró kihívás egyidejű kezelése jelenti a megoldhatatlan problémát, ahol is lényegi

kérdések végső gyökere voltaképpen független az ország hajdani EU-tagságától, és alapvetően az ország belső történelmével (ír-kérdés!) függ össze.

E szerint London kezdettől fogva egyszerre akarta biztosítani azt, hogy Nagy-Britanniát teljesen kivonják az EU egységes belső piac intézményrendszerének illetékességéből, de úgy, hogy közben tartsák teljes egészében tiszteletben az északír helyzetről intézkedő Nagypénteki Megállapodást – középpontjában az ír-északír határ zavartalan átjárhatóságával – egyfelől, és maradjon érintetlen a brit Egyesült Királyság területi, közigazgatási integritása másfelől.

A gordiuszi csomót végül 2020 végén maga Boris Johnson vágta át azzal, hogy kormánya elfogadott egy olyan megállapodást az Európai Unióval, amely szerint közigazgatásilag a brit északír tartomány ugyan továbbra is a brit koronához tartozik, de piacszabályozási szempontból a vele szárazföldön szomszédos Ír Köztársasággal együtt az EU belső piacának a része marad.

Ezzel a húzással a Johnson-kormány akkor bebiztosította az ír-északír határ átjárhatóságát, és vele az 1998-as belfasti megállapodás egyik kulcspontjának életben tartását. Másfelől viszont megkerülhetetlenné tette, hogy a piacszabályozás szempontjából immár különböző rendszerhez tartozó Észak-Írország és a főszigeten lévő többi brit tartomány között az áruk, szolgáltatások szempontjából határellenőrzés, eltérő normák szerint készülő állat- és növényegészségügyi igazolások összevetése, adott esetben vámintézkedés is történjen.

Mindezzel az északír brit unionisták szerint a kormány „eladta” őket, és egyúttal úgymond alapjaiban sérül a Nagypénteki Megállapodás azon része, amelyik szerves és sértetlen összetartozást rögzít a tartomány és a brit korona többi területe között.

Ami a súlyosabb, hogy a leendő határellenőrzések kilátása – mert a tényleges végrehajtást brit kérésre most már több, mint féléve halogatják – már önmagában is ellátási nehézségeket kezdett okozni a brit szállításon alapuló északír áruellátásban, és szakértők arra számítanak, hogy

a jegyzőkönyv tényleges életbelépésével, éppen a karácsonyi vásárok idejére, szabályos áruhiány is adódhat a brit tartományban.

A Financial Times most azt állítja, hogy igazából a Johnson-kormány mindig is tudta, hogy mit jelent majd az északír-jegyzőkönyvben elfogadott határellenőrzés, de mindig elzárkózott attól, hogy ezt nyilvánosan is elismerje. Most, hogy immár maguk az éritett északírek – közülük különösen harciasan a brit koronához lojális unionisták – olvassák mindezt a szemére, hirtelen a látszólag „támadt nehézségekre” hivatkozva az egész egyezséget London ejtené, és még azt is elvárná, hogy ebben az EU kénytelen-kelletlen partner lesz.

Első körben, egyelőre „csak” annyit kérnek Brüsszeltől, hogy amíg „nem találnak jobbat” (a már aláírt jegyzőkönyv helyett), addig „tekintsenek el” alkalmazásától. Ami a brit lapok szerint önmagában is komolytalan.

Tény viszont, hogy a brit kormány kezében minimum egy komoly kártya van még: a jegyzőkönyv miatti nyugtalanság a tartományban valóban kezd egyre nehezebben kezelhető mértéket ölteni – mint az látható volt a tavaszi zavargások idején is -, és a jelek szerint Johnson most arra játszik, hogy

amennyiben az EU „nem mutat kellő rugalmasságot”, ezzel „alááshatja” egy szélsőséges indulatoknak kitett törékeny politikai helyzet fenntarthatóságát.

Magyarul: ha az EU nem fogadja el, hogy igenis mondjanak le az érdemi határellenőrzésről Észak-Írország és Nagy-Britannia többi része között – úgy, hogy azért közben maradjon nyitva az ír-északír határ is! –, amivel az EU nem mellesleg félezer kilométeres rést nyitna mindenfajta illegális árumozgás számára saját belső piaca és a brit piac között, akkor Brüsszel lesz felelős azért, hogy ha véget ér a többévtizedes béke az északír tartományban.

Ezt hívják úgy, hogy

„játék a tűzzel”

– jegyezte meg a Financial Times elemzője, majd még hozzátette: a jelenség „kevésbé kifinomult elnevezéssel egyszerűen cinikus zsarolási kísérlet”.