Mindig éremre várjuk a magyar válogatottat. Az olimpia, az egy ennél is nehezebb kérdés, hiszen az elmúlt évszázad már lassan bizonyítja, hogy az olimpiákon mindig nagyon jól és eredményesen szerepelünk, de az első hely igazából az alapelvárás. Úgyhogy oda kell, hogy eljussunk ebben az elkövetkezendő két évben, hogy nyugodtan kijelenthetjük majd az indulás előtt, hogy mi igenis az aranyéremért indulunk. És ennek reális esélye is meglegyen.

Most meglenne? Tudom, teoretikus a kérdés, hogy holnap lenne az olimpia, de így az olimpiai ciklus első felének tapasztalatai alapján hogy érzi?

Ez a négy év nem egy folyamatosan felfelé ívelő folyamat. Látjuk azt, hogy rögtön egy világbajnoki győzelemmel kezdtük, és aztán a következő év egy nehezebb időszak volt, hiszen három ezüstérmet szereztünk. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a négy év alatt mi folyamatosan erősödni fogunk, de ebben az erősödésben azért ezek a hullámvölgyek meglesznek továbbra is. Tehát mi még beszélünk jövő nyáron egy kazanyi világbajnokságról, aztán 2016 januárjában van egy belgrádi Európa-bajnokság. Közben mennek a világligák, és az egész négyéves időszak befejeződik majd a riói olimpiával. Nem gondolom azt, hogy bárki is azt várná, hogy mi ebben a négy évben csak győzzünk. Természetesen magunk felé azt várjuk el, hogy mindig dobogónk legyünk és a legjobbak között legyünk, és ez hozhatja majd, hogy a négy év végén valóban esélyesként indulunk majd az olimpiára.

Az olimpiai ciklus első felének eredményessége terhet rak a csapat, illetve a kapitány vállára, vagy pedig egyfajta jó alapot?

Szerintem mindkettő. Még a barcelonai világbajnokságra esélytelenként indultunk, hiszen egy új alakuló csapatról beszéltünk, és nem várt senki tőlünk jó eredményt. És minden nagy ellenfélnek mi a kihívói voltunk, addig ezen az idei Európa-bajnokságon már mindenki újra minket akart megverni. Elértük azt két év alatt, hogy az egyik fő esélyesei lettünk egy hazai világversenynek, és innentől kezdve ez továbbra is így lesz. Tehát nem leszünk már kihívók, hanem innentől kezdve a magyar válogatottat mindenki meg akarja majd verni, le akarja győzni, és mi ennek a tudatában kell hogy innentől készüljünk. Teljesen más hozzáállás, más fej kell hozzá, tudni az esélyesség tétjét és az esélyesség nehézségeit. Erre nagyon jó tapasztalat volt ez az idei nyár, ahol azért meg tudtunk ennek felelni hazai környezetben is, ami nem volt egy könnyű helyzet.

Többször is mondta, hogy a szerbeket azért valamennyivel a mezőny előtt járóknak tartja, ugyanakkor éppen ezen az Európa-bajnokságon, még hogyha aztán a döntőben simán győztek is, mintha úgy látszott volna, hogy azért nem feltétlenül, vagy nem mindig járnak a mezőny előtt. Tartja a korábbi véleményét?

Két évvel ezelőtt, amikor kapitány lettem, azt mondtam, hogy az olaszok és a szerbek a mezőny fölött állnak. Tavaly már azt mondtam, hogy csak a szerbek. Én azt gondolom, hogy az idei évben le is zárhatjuk azt, hogy valaki is a mezőny fölött áll. Nem áll már senki a mezőny fölött. A magyar válogatott ugyanúgy a mezőny tetején áll. Nem látok nagy különbséget már csapatok között, úgyhogy ez a két év mindenképpen egy nagy változást hozott ebből a szempontból. Látom azt, hogy lesznek erősödő csapatok, például a horvátok vagy Montenegró, akiknek még van olyan idősebb, tapasztaltabb játékosuk, akiket vissza tudnak építeni a csapatba az elkövetkező két évre. Mert látszik, hogy azok a fiatalok, akikkel próbálkoztak, esetleg nem hozzák majd azt a teljesítményt Rióra, amire gondoltak. De ez a négy-öt csapat, aki a topon áll most, ez egy nagyon kiegyensúlyozott mezőny, és én, amikor az Európa-bajnokság alatt, a csoportmérkőzésen megvertük Szerbiát, akkor utána azt mondtam, hogy ez volt a fordulópont, és hiába ez csoportmeccs, én ezt tartom is. Tehát az valóban egy fordulópont volt, ahol látszott az, hogy ez a szerb csapat is nagyon kizökkenthető a magabiztosságából, hogyha úgy alakul a mérkőzés, hogy egészen a harmadik negyedig szoros. Tehát nekünk mindig a szerbek ellen a nehézség, az a mérkőzés első felében volt. Hogyha azt megúsztuk, ott nem volt egy nagyarányú különbség még a javukra, akkor bármi történhetett a meccs végén. Nekünk ebből kell tanulnunk, amit ezen a nyáron kétszer is elkövettünk, a Világliga döntőn is rögtön a mérkőzés elején 3-4 gólos vezetésre tettek szert, ahogy az EB-döntőn, és onnan már csak kapaszkodtunk. De minden olyan esetben, ahol ez a korai előnyszerzés nem történt meg, ott végig meccsben voltunk, és akár nyertünk is.

Látszik, hogy a két együttes fejlődési íve hogyan alakulhat tovább? Akár a keretek alapján, akár a taktikai elemek, különféle egyéb játékelemek vizsgálata alapján?

Nagyon látszik. Hiszen, ha most itt rengeteget beszélünk a szerbekről, hiszen mindenkit ez érdekel, hogy meg lehet-e majd verni a szerbeket, és folyamatosan azt hangoztatom, hogy azért itt lesznek még nagyon jó csapatok. De ha a szerbekről beszélünk, az mindenképpen egy érdekes dolog, hogy ez a szerb csapat, ez 2008 óta folyamatosan együtt van, együtt idősödik, nem lesznek már fiatalabbak a játékosok. Ebben a kétéves időszakban nem fognak tudni bekerülni ebbe a nagyon erős csapatba már új játékosok, úgyhogy őnekik van egy olyan 13-as keretük, ami valószínűleg nem fog változni Rióig. Míg nálunk - én azt gondolom -, hogy ez fog még alakulni. Ebben a pillanatban a magyar válogatott keretében azért van 16-17 olyan játékos, aki be fog tudni kerülni az utazó 13-ba. Vannak idősebb játékosaink. Ami egy nagy különbség a két csapat között, hogy a magyar válogatottban az idősebb és a fiatalabb játékosok között nagyon nagy a korkülönbség.

Egy ilyen helyzetben nem nehezebb megelőzni a klikkesedést?

Ez sok mindenen múlik, elsősorban múlik azon, hogy folyamatosan erre figyeljünk, hogy ilyen ne legyen, kettő pedig: ezek a játékosok intelligensek. Az ő intelligenciájuk a garancia arra, hogy ezeket az egyéni érdekeket mindig a csapatérdekek mögé szorítják, úgyhogy ez a magyar válogatottra az elmúlt húsz évben mindig is igaz volt. Bármennyire is rengeteg egyéniség volt a csapatban, az elsődleges érdek, az mindig a csapatérdek volt, és ez most is igaz. És a nagy korkülönbségből adódhatna ilyen probléma. Én egyelőre semmilyen jelét nem látom ennek.

Ha lenne ilyen, akkor elbeszélgetne az adott játékossal? Vagy milyen egyéb módszerhez lehet ilyenkor folyamodni?

Itt az idősebb játékosoknak azért nagy felelőssége van abban, hogy karolják föl ezeket a fiatal fiúkat, hogy segítenek nekik, hogy adják át a tapasztalataikat. A fiatalok viszont evvel nem élhetnek vissza. Tehát az idősebbeknek látniuk kell azt, hogy a fiatalok valóban tanulni akarnak és nem nagyképűen próbálnak föléjük nőni, hanem igenis elfogadják a tanácsaikat, és igyekeznek és megpróbálnak beilleszkedni. Tehát hogy ez egy közös munka. A fiataloknak és idősebbeknek ugyanannyit kell ehhez a kapcsolathoz hozzátenni.

Összehasonlítva a mostani együttest azzal a csapattal, amelyik a londoni olimpiára készült, mondjuk bő másfél évvel azelőtt, hol tart egymáshoz képest a két együttes? Mennyivel lehet a mostani előrébb, ha előrébb van?

Nem igazán szeretek összehasonlítgatni. Az biztos, hogy a négy évvel ezelőtti csapatnak nem volt sok sikerélménye az első kétéves időszakában. Ennek a csapatnak viszont nagyon sok volt, és ami még nagy különbség, hogy én még mindig nem beszélek Rióról, tehát még két évvel London előtt már London volt a fő téma, most mindenképpen a kazanyi világbajnokság a fő téma, illetve ezek a Világliga mérkőzések, ami bármennyire is könnyűnek tűnik egyelőre, hiszen a szlovákokat is, a románokat is könnyen tudtuk legyőzni, de ez már olimpiai kvalifikáció, a görög mérkőzés, biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lesz január 20-án Athénban. Tehát én továbbra is igyekszem, hogy mindig az adott mérkőzésre, az adott világversenyre koncentráljunk. Még mindig nagyon messze van a riói olimpia.

Túlságosan is olimpiacentrikussá vált a magyar vízilabda éppen az olimpiai sikerek miatt korábban?

Így van. De nagyon sok oka van ennek, és én meg is értem. Tehát a motiváció egy olyan sportágban, ahol magasan az olimpia a legjobban értékelt, akár a közvélemény, akár az állam által, elkerülhetetlen, hogy kialakítsa ezt a gondolatot a játékosokban is, de én azt látom, hogy annyiszor hangoztattuk meg hangoztattam, hogy mennyire fontosak ezek a négy év időszaka alatti világversenyek, hogy újra értéke lett. Tehát, hogy valóban mi nagyon szerettünk volna Európa-bajnokok lenni, és több játékostól hallottam, hogyha ezt az EB-t megnyertük volna, akkor életük legjobb világversenye lett volna. És ez öröm számomra, mert azt jelenti, hogy valóban átérezték, hogy milyen nagy dolog, nagy felelősség hazai környezetben magyar emberek előtt játszani, és éreztük azt a szeretetet, ami körülvett minket a hazai Európa Bajnokság alatt, és ez szerintem mindenkinek egy - annak ellenére, hogy nem tudtuk megnyerni az Európa-bajnokságot - egy óriási élmény maradt.

Mennyire kellett az EB-ezüst után a játékosok csalódottságát kezelni? Ugye mégiscsak mondta, hogy mindenképpen Európa-bajnokok szerettek volna lenni. egy-egy játékosnak ritkán adatik meg, hogy két hazai rendezésű Európa-bajnokság is beleesik a pályafutásába.

Nagyon nehéz volt kezelni, és ami mutatja, hogy mennyire motiváltak a játékosok, hogy egyedül a magyar válogatott volt képes a világkupára azzal a csapattal elutazni, akivel az EB-n játszott. Tehát az összes nagy csapat, szerbek, Montenegró, Horvátország, mindenki lemondta, mert semmilyen olyan motivációt nem éreztek magukban a játékosok, hogy el tudjanak menni egy világkupára. Nagyon nehéz volt a magyar játékosoknak is, de akit kértem, hogy ott legyen, azok ott is voltak. Tehát ez egy óriási különbség, és ez a mi erőnk, hogy ez az alázat és ez a tisztelet a sportág iránt, itt nem voltak anyagi motivációk, tehát nem volt prémium a világkupára, nem volt semmi olyan plusz, ami motiválhatta volna, hanem egyszerűen csak ők az EB után úgy gondolták, hogy akkor a következő világversenyen most kijavítjuk ezt az EB ezüstérmet, és ezért is volt talán, hogy utólag többször mondtam, a legrosszabb vereségünk, az a világkupa vereség, hiszen ott volt bennünk az, hogy szeretnénk egy aranyérmet, ha már van két ezüstünk a nyáron. Ráadásul a szerb csapat egy fiatal csapattal jött, és aztán az ötméteresekkel végül kikaptunk. Úgyhogy a három ezüst így lett sok.

Mennyire éghet bele ez ilyenkor a játékosokba? Vagy úgy is lehet kezelni, hogy mégiscsak mindhárom világversenyen eljutottak a döntőig.

Külön kezelném a világversenyeket, hiszen a Világliga még teljes mértékben az EB érdekeit szolgálta. A nemzetközi kupában résztvevő játékosok később kezdtek el edzeni a csapatta. Tehát még nem vontunk le nagy következtetéseket, és mindenki tudta, hogy az Európa Bajnokság a legfontosabb. Az EB egy nehéz EB volt, nehéz sorsolással. Minden csoportmérkőzés nekünk fontos volt. Láttuk azt, hogy a szerbek hogy szenvedték végig az Európa Bajnokságot, hogy az utolsó csoportmeccsükön, ami alapján továbbjutottak a csoportból a spanyolok ellen, hétből nulla emberelőnyt értékesítettek, aztán a Montenegró ellen az elődöntőben még négygólos hátrányban voltak a harmadik negyedben. Tehát hogy nagyon nehezen jutottak oda a döntőbe, és aztán a döntőben játszottak a legjobban az egész EB alatt, mi meg végig jól teljesítettünk, és aztán a végére fáradtunk el. És a Világkupán pedig egy olyan fiatal, tehetséges, már nemzetközi tapasztalattal rendelkező szerb játékosokkal jöttek, akik nemzetközi kupában már több eredményt is elértek, akár a Zvezdával, akár a Partizan Belgráddal már rutinos játékosoknak számítanak, de még sincs esélyük bekerülni a mostani szerb válogatottba. Tehát valahol esélytelenként játszottak ellenünk és esélytelenként tudták ezt a döntetlent elérni az utolsó pillanatban, mivel aztán az ötméteresekkel megvertek minket, de én azt gondolom, hogy nem nagyon tudunk ebből következtetéseket levonni, hiszen annak az első számú szerb csapatnak kell majd újra minket megverni, nem ennek a gyerekcsapatnak, és azt gondolom, hogy őnekik viszont már nem lesz olyan egyszerű, hiszen mögöttük van egy olyan csapat, olyan gyerekcsapat, aki szeretne már bekerülni, hiszen a világkupán bizonyította, hogy ők is jók, és az idősebbek pedig szeretnék megtartani ezt a 13-as keretüket. Ebbe nem nagyon akarnak már beengedni senkit, tehát azért ez még két év, és ez a két év még hozhat olyan belső harcokat ott, ami meg tudja bontani ezt az egységes csapatot is.

Ez így robbanásveszélyesnek tűnik?

Nem tudom, rejt veszélyeket, igen.

Beszéljünk a magyar válogatott keretéről. Most hány játékosnak van reális esélye, mondjuk úgy, hogy legalább 30-40 százalék, hogy eljusson majd a riói olimpiára?

Én egy olyan kereten dolgozom, és ha valaki figyeli, akkor úgy látható is, hogy ha posztokra bontom a csapatot, tehát kapus, center, bekk, jobb szélső, bal szélső, akkor minden poszton legyen egy olyan plusz ember, egy fiatal, aki be akar kerülni arra a posztra. És hogyha így összeszámolom ezeket a helyeket, akkor 17-18 játékosról beszélhetünk, hogyha minden pozícióban egy plusz embert számolok. Ez biztonságot is nyújt, hiszen, ha van egy sérülés, akkor mindig lesz egy esélyesként odakerülő játékos, illetve egy olyan harcot is eredményez, ami csak a javunkra szolgál. És ez például Kemény Dénesnél is jellemző volt, hogy mindig szerette, hogyha van egy belső harc a játékosok között, és azt gondolom, hogy ez egy jó példa volt, tehát ezt én szívesen vettem át.

Általában a szövetségi kapitányok, vezető edzők szeretik azt mondani, hogy nincsenek bérelt helyek a csapatban. Ugyanakkor a jelenlegi vízilabda-válogatottban hány játékosnak van, ha nem is bérelt helye, de szinte biztos helye Rióra? Hogyha nem történik semmi váratlan.

Nem hiszem, hogy itt most számokat meg neveket kellene mondani. Természetesen tudjuk, hogy vannak olyan játékosok, akik nélkülözhetetlenek, de hát ahogy láttuk tavaly a világbajnokság előtt, hogy a Varga Dani megsérült, és a csapat elvesztette a csapatkapitányát, hogy milyen nehéz helyzetben voltunk. Mindenképpen ilyen helyzetre is kell egy forgatókönyv, tehát legyen a Danin kívül is vezére a csapatnak, hogyha véletlenül úgy alakul, hogy ő nincs a vízben vagy bármilyen sérülés történik, úgyhogy sok mindenre kell készülnünk. Én azt gondolom, hogy evvel például, hogy most a Világliga alatt pihentetek mindig fontos játékost, evvel is valahol erre készülünk, hogy ne kerülhessünk olyan helyzetbe, mint, mondjuk a Világkupa döntőn, amikor a Varga Dénes nem tudott játszani a döntőn, mert eltiltották az elődöntőn, és evvel egy űr támadt a csapat támadásában. És hát erre ugyanúgy lehet készülni. Természetesen, hogyha egy fontos játékos kikerül, mindig lesz, aki a szerepét átveszi. Viszont amikor a fontos játékos visszakerül, akkor is meg kell, hogy maradjon ezeknek a játékosoknak az önbizalma, a vállalkozó képessége annak ellenére, hogy a hierarchia nyilván rögtön változik.

Éppen az első Világliga meccs után mondta, hogy néha majd Varga Dénest is pihentetni kell, és ugye legutóbb nélküle is simán nyert a válogatott. Ez mennyire jelentett megnyugvást? Mennyire volt egyáltalán mérvadó egy ilyen 20:10-es sikernél az a mérkőzés?

Hát végül semennyire, mert mi nem erre a román csapatra számítottunk, hanem az idősebb csapatra. Aztán előző nap, a mérkőzés előtti nap tudtuk meg, hogy végül is egy fiatal csapat érkezik ellenünk. Én nehéz meccset szerettem volna játszani Varga Dénes nélkül, ezt nem fogom megtenni Athénben. A terv megvolt, aztán a megvalósítás máshogy alakult, hiszen valóban egy könnyű mérkőzés lett belőle, és így elvesztette azt a feladatát, amit szántam neki.

Egyébként hogyan kezeli azokat a játékosokat, akik akár egy-egy mérkőzésre, akár hosszabb időszakra kimaradnak a keretből? Beszél külön velük, vagy elvárja, hogy egyedül legyenek erősek, dolgozzák fel ezt a viszonylagos kudarcélményt?

Nem hiszek abban, hogy egy játékos majd egyedül megoldja. Én is azért sokáig voltam játékos, és tudom, hogy mindig szükségem volt a társaim segítségére vagy akár néha az edzőim segítségére, hogy bizonyos helyzetekből fölálljak. És tudom, hogy a mostani játékosok is így vannak. Úgyhogy igyekszem megtartani azt az egyensúlyt, hogy érezzék azt, hogyha nem is kerülnek be a csapatba, de ha bízom bennük, és látom, hogy a jövőben még szükség van rájuk, akkor folyamatosan tartani velük a kapcsolatot, hogy érezzék azt, hogy ez nem egy nyárról szól vagy nem rövid időszakról, hanem ők igenis tehetséges játékosok, ebben a pillanatban volt náluk jobb. De hosszú távon mindenképpen, főleg a fiatal játékosokról beszélek, akik 20-21 évesen azért még valóban a karrierjük elején tartanak. Nagyon nagy lett a különbség, tehát én, mondjuk 17 évesen, amikor bekerültem a válogatottba, akkor fizikálisan nem volt olyan nagy különbség az idősebbek és a fiatalok között. Evvel, ahogy az elmúlt húsz évben ez a tornatermi fizikális felkészülés nagyon nagy hangsúlyt kap. Egy 17-18 éves fiúnak sokkal nehezebb fizikálisan fölvenni a versenyt az idősebbekkel, úgyhogy ma a fiataloknak azért nehezebb dolguk van beverekedni magukat a csapatba.

Ha egy idősebb játékost hagy ki, ott mennyivel nagyobb az esély, hogy motivációját vesztheti?

Az idősebb játékosokat nehezebb kihagyni, hiszen ott már nehéz azt mondani, hogy hosszú távról beszélünk, tehát velük óvatosabban kell bánni, de hát ez sajnos törvényszerűség, illetve számok, hogyha egy fiatal bekerül, akkor valakinek ki kell kerülni. Úgyhogy az idősebb játékosok rutinja és elszántsága azért mindig kiemelkedő, és ha esetleg kimarad egy idősebb játékos, akkor ő is nagyon tud küzdeni azért, hogy visszakerüljön. Volt erre példa ezen a nyáron is. Az idősebb játékosok azért sokszor még mindig sokkal profibban tudnak bizonyos helyzetekhez hozzáállni.Nemzetközi szinten mennyit kell azért tenni, hogy a sportág még népszerűbbé, még elterjedtebbé váljon világszerte? És mik lennének azok a lépések, amelyekkel a legtöbbet lehetne rövid távon előrelépni?

Nem vagyok annyira okos, hogy ezt meg tudjam mondani. Amit én a vízből vagy a vízpartról láttam és látok, az az, hogy ez a kispálya például egy jó dolog lenne, és 1980 óta már sokan jelezték, hogy ez kéne, hogy legyen, de eltelt azóta több mint harminc év, és most vannak kísérletek erre. A játék gyorsabb lett, élvezhetőbb lett, de még mindig nem tudom én a partról, hogy mi a jó a nézőnek. Tehát valahogy ennek a közös nevezőjét kell megtalálni. Mi a jó a sportágnak, mi a jó a nézőnek, mi a jó a tévénézőnek. Ki kell szolgálni a közönséget, ezen múlik a sportág jövője. Az, hogy gyorsabb a játék, több az akció, az biztos, hogy segít. Az a 6-7 méter, amit át kell úszni középen, és nem történik semmi, az unalmasabbá teszi a játékot, nincs szükség rá. És láthatók ezeken a Világliga mérkőzéseken, hogy valóban látványosabb a kispályás játék. Még akár edzői szemmel is sokkal technikásabbnak kell lenni a játékosoknak ahhoz, hogy, mondjuk egy hat az ötös lefordulásnál nem tíz másodperced van, hanem kettő arra, hogy a megkapott labdával mit kezdesz. Tehát a képzést is még jobban fejleszteni kell ahhoz, hogyha kisebb lesz a pálya. Én az öt-öt játékossal nem értek egyet, mert a taktikai lehetőségek megszűnnek. De hogyha a nézőnek ez látványosabb, akkor legyen öt-öt ellen. Tehát nekünk azt kell követni, ez nem a saját érdekünk, hanem a sportág érdeke, hogy mi az, ami a leglátványosabb a néző szemében.

Ugye, akkor nyilván az sem mindegy, hogy hány országban űzik magas színvonalon a vízilabdát, mert akár ez a változás, amelyet a Világliga mérkőzéseken is látunk, azt eredményezheti, hogy a jobb csapatok még jobbak lesznek, tehát még nagyobb a különbség, mondjuk egy jó és egy közepes válogatott között.

Igen, az téves elképzelés, hogy nincs vízilabda. A világon mindenhol van vízilabda. Rengetegen vízilabdáznak.

Kérdés, hogy milyen szinten.

Mi vagyunk túl jók. Ha megnéz egy amerikai vízilabdázót, ő mindent tud, jobban úszik nálunk, lehet, hogy jobban lő, de ez a ravaszság, ez a csibészség, ez nincs benne, ami egy magyar vízilabdázóban vagy egy délszláv vízilabdázóban.

Ezt nem lehet tanítani?

Nagyon nehéz. Lemész egy uszodába, lemész egy utánpótlás meccsre, és látsz két ilyen srácot mindig, aki valamit többet tud, mint csak jól úszni vagy jól lőni. Ez valahol a sportágnak, ez lehet valahol a titka a magyar sikernek, hogy ennyire jók vagyunk a magyar vízilabdában, hogy ez így generációról generációra valahogy átöröklődik, néha a családon keresztül, néha valahogy máshogy, és ezeket nem látod külföldön. Látod azt, hogy ugyanúgy úsznak, bárki, tehát nézed a japán, kínai, akármelyik nagy nemzetet, és jobban úsznak nálunk, lehet, hogy ugyanúgy lőnek, és lejönnek a meccsre, és nyerünk húsz góllal. Tehát nagy kérdés, hogy ez miért van, de az biztos, hogy nagyon sok helyen van vízilabda. Tehát az nem probléma, hogy kevés helyen játsszák a vízilabdát, mert mindenhol játsszák.

A jövőt tekintve mennyire lenne fontos azért, hogy bizonyos nemzetek, bizonyos országok egyértelműen felszálló ágra kerüljenek?

Itt a képzésnek van nagyon nagy szerepe. Ha a sportág népszerűbb lesz és több pénz lesz benne, akkor még több edző, még több tehetséges, akár magyar, akár délszláv edző jut el külföldre, és még több időt fognak rászánni arra, hogy az utánpótlás kortól kezdve elindítsák a képzéseket. Most nagyon sok délszláv edző van a világban, de főleg a legfontosabb országokban. Magyar edző sokkal kevesebb van. Ez valószínűleg abból adódik, hogy ez a fifika, amit a magyar vízilabdázó tud, ez megtaníthatatlan. Az a fegyelmezett, szabályos játék, amit a délszláv vízilabdázó tud, az megtanítható, és hát ezt veszik át a világban, és ezért keresettebb a délszláv edző valószínűleg, mint a magyar. De azért azt kell, hogy mondjam, hogy ahhoz, hogy ilyen sikeresek legyünk az elmúlt húsz évben, mi is nagyon sokat délszlávosodtunk. Tehát megtartottunk nagyon sok mindent a magyar tudásból, de azért sok mindent átvettünk. Ez lehet Olaszország, mondhatjuk nyugodtan Olaszországot azért is, mert ott a délszláv vízilabda nagyon megerősödött, amikor a Ratko Rudic ott sokáig szövetségi kapitány volt, és valahogy így egységesedett ez a tudás, de még mindig vannak olyan dolgok, amiket csak mi tudunk, tehát az a sokfajta lövés például, amit látunk egy-egy játékostól, az a technika, az a csibészség, hogy víz alatt elmegyek és megszerzem a labdát, vagy Németh Toni lábbal rúgott gólt, ez viszont csak Magyarországon van.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogyha most lenne az olimpia, holnap kezdődne, akkor milyen esélyekkel szállhatna vízbe a magyar válogatott. Csak a 2015-ös évet tekintve mi lenne az az eredmény a kazanyi világbajnokságon, amely a teljes csapatot elégedetté tehetné?

A világbajnoki győzelem. Nincs más. Sajnos eljutottunk ide, sajnos, nem sajnos, hogy megint ezt kell, hogy mondjuk, hogy ezt várjuk el a csapattól. Nem tudok mást mondani. A játékosaimat láttam, hogy az ezüstérem után mennyire csalódottak voltak, mennyire hittek az aranyéremben. Nagyon nehéz odakerülni, tehát eleve döntőig jutni is nehéz, de nyerni szeretnénk, mert sokat teszünk érte, hogy nyerhessünk. Ennyit tudok erre mondani.