2012 nyarától a Fidesz ismét változtatni kezdett költségvetési magatartásán és az egészségügyi, majd a pedagógus bérek jelentős javításának tervével, a reálnyugdíj 2013-as emelésével, a hiány érezhető idei növelésével megkezdte a felkészülését a közelgő választásokra - olvasható Tölgyessy Péter 6 részes tanulmányában, amelyet az Origo közölt. A közvetlen növekedésösztönző jegybanki támogatott hitelek kisebb léptékű elindítására és az előbbi költségvetési intézkedések meghozatalára csupán az államháztartási egyensúly megközelítése után nyílt lehetősége - folytatja az elemző, aki szerint a Fidesz láthatóan erősebb a költségvetés kézben tartásában, mint a baloldal. Orbán Viktor kevésbé ódzkodik a konfliktusok vállalásától, pártja sokkal centralizáltabb szervezet, mint a szerteágazó érdekcsoportok elosztási alkudozásán alapuló MSZP. A hazai jobboldal politikai legitimációját inkább származtatja eszmei-szimbolikus tényezőkből, a nemzeti érdek képviseletéből, mint az állampolgári fogyasztás folytonos emelésére jobban építő szocialisták. A baloldali hatalom állampolgári támogatottsága rendszerint megingott a hiánycsökkentés és vele járó gazdasági stagnálás, visszaesés idején. Most azonban a tömegdemokrácia világához igazodó magatartásával a Fidesz mégis talpon maradni látszik.

Elit és közemberek: fordult a kocka

A korábbi kormányok általában az elitek igazáról kívánták meggyőzni a közvéleményt. Valamilyen távoli, a közemberek számára bajosan megfogható célok kedvéért: a piacgazdaság, az európai uniós csatlakozás, az államháztartási egyensúly érdekében többnyire újabb terheket és fájdalmas alkalmazkodási kényszert próbáltak elfogadtatni választóikkal. Orbán Viktor viszont inkább az "emberek" reményeit vágja oda az eliteknek. A Fidesz régóta sulykolja: a hétköznapi világlátásnak van igaza, végre "az emberek akarata" határozza meg a kormányzást. A magyarok érdemesek a jóra, ám állítása szerint: idáig a baloldali hatalom és a külföldiek túlereje akadályozta boldogulásukat. Az előrehaladáshoz az ügyesen mozgékony feltörekvő csoportok és a hagyományos magyar jobboldal meglátásai alapján szükséges berendezni az országot. Orbán Viktor retorikájában a választók igényeinek megfelelően ajánlja átalakítani a társadalmat. Ebben az értelemben a miniszterelnök a leginkább demokrata vezető a hazai politikában - fogalmazza meg Tölgyessy Péter elemzésének első részében. Hozzáteszi ugyanakkor: kérdés, hogy eredményessé lehet-e tenni a magyarok jelenlegi értékvilága és vágyai alapján a gazdaságot?

Orbán Viktor évszázados állampolgári beállítódásokat aktivizál

A hosszú ideje a külföld után igazodó országban Orbán Viktor megszólalásaiban meggyőző újdonságként hat a nemzeti érdek képviseletének folytonos hangoztatása. A baloldallal szemben nem a külső elvárások betartásának hasznosságáról kívánja meggyőzni az országot, hanem még akkor is az emberek akaratának megvalósításáról beszél, amikor ténylegesen az ellenkezőjét teszi. A kudarcaitól szenvedő társadalomnak a miniszterelnök mindenkor megadja a vágyott bűnbakot - írja Tölgyessy. Közben persze tudja, Magyarországot nem lehet kiszakítani a világkapitalizmus rendjéből: a pénzpiacok, a nemzetközi intézmények reakcióit tapasztalva, ha végképp elkerülhetetlen, akkor visszakozik. Mégis állandóan felmutatja a világrendszer elleni lázadás, a gazdasági függetlenségért folyó harc népbarát gesztusait is. Újra a történelmi odamondogatós magyar politikát társítja az attól esetenként lényegileg különböző valóságos kormányzati cselekvéssel.

Hatalmi eszközökkel vezényelt őrségváltás

Orbán Viktor az örökölt társadalmi erőviszonyok megváltoztatására kért a választóktól felhatalmazást. Az Orbán-kormány változtatni akar, ami aligha lehetséges mindenkire kiterjedő megegyezéssel - emeli ki Tölgyessy Péter. A hazai jobb és baloldal egymásnak feszülésében eredendően nem annyira két tökéletesen különböző demokrácia-vízió, hanem inkább két szemben álló uralmi törekvés mérkőzik. A konszenzuális demokrácia igénye nálunk elejétől fogva sokszor nem volt más, mint az évtizedek óta uralkodó elitek ideológiája a status quo megvédésére. Olyan társadalmi erőviszonyok fenntartására, amelynek alapjait a kommunizmus kezdetén olykor a legdurvább erőhatalommal teremtették meg a hazai baloldal elődpártjai - olvasható az elemzés második részében.

A Fidesz-lista térségünkben példa nélküli, de a beállt nyugati demokráciákban is rendkívülinek számító, egyedül elnyert 52,73 százalékos szavazataránya igencsak különböző választói szándékok találkozásán alapulhat. Ebben a módfelett sokszínű választóközönségben számottevő arányban ott vannak a nyugatos polgárosodás hívei is. Mégis többségben lehetnek közte azok, akik a további piacosító kísérletezésben kevéssé reménykednek, hanem inkább valami mást szeretnének. A sokféle hitből, reményből és haragból összeálló, gyakorta egymásnak is ellentmondó vélekedéseknek már Orbán Viktor adott a létező magyar kapitalizmus és demokrácia világát tagadó irányt.

A magyar miniszterelnök a maga jellegzetes politikusi módján, belevágva és a következményeket tesztelve, majd ismét előrenyomulva, saját társadalmi rendszerének felépítésére törekszik. Szándékai szerint saját tartós vezetése alatt kívánja stabilizálni az elhúzódó gazdasági válság idején is a hazai politikát. A kormányfő hatalomgyakorlását megalapozni kívánó legitimációs tételrendszer nem módszeresen átgondolt értelmiségi alkotásként készült, hanem a hétköznapi állampolgári világmagyarázatok belső ellentmondásokból is összetett, hatásos politikusi summázataként folyamatosan alakul, amely számos pontján a magyarok évszázados tapasztalataira épül. Nyelvi megfogalmazásaiban, kategóriáiban ott munkálnak a két világháború közötti időszak állításai, de jelen vannak benne az ötvenes-hatvanas évek marxista szemináriumainak, a Kádár-korszak népi piacellenességének elemei is.

Orbán Viktor preferenciái, társadalomképe lényegileg más, mint a külföld után a legbiztosabban a kádári kisemberekre és a nyugdíjasokra figyelő szocialistáké volt. Amíg az MSZP-SZDSZ kormányok a magyar gazdaság 1968 majd 1987 után kialakult erőviszonyainak védelmezőjeként politizáltak, addig a Fidesz már első kormányzása idején is az új feltörekvő aktívak, a nemzeti középrétegek térhódítása érdekében lépett fel. A kormányfő régóta saját osztályát: az igyekvő sokgyerekes családokat és a hazai vállalkozókat tartja az igazi nemzetfenntartó erőnek. Úgy véli, állami eszközökkel való helyzetbe hozásuk nélkül nem tölthetik be az egész ország felemelkedéséhez elengedhetetlen szerepüket. Ezért politikájának elvi sarokpontja a felső-középrétegek erőteljes állami támogatása, a jövedelmek és javak számukra kedvező újraelosztása.

Hazai vállalkozói ideológia

A változások kiindulópontja az egyes elemeiben reformbaloldalt is befolyásoló ideológia, amely szerint: a dinamikus hazai vállalkozói csoportok, üzleti elitek viszik a vállukon az országot. Ha az állam radikálisan visszavágná az adóikat, megszabadítaná a gazdaságot a külföldiek túlerejétől, hamarosan előbbre lehetünk. Ezen vállalkozói világlátás alapján a nagyszabású adócsökkentéshez nem is kell nagyon más, mint az egyébként is "improduktív" közalkalmazottak erőteljes létszámcsökkentése; a munka világából kimaradóknak jutó jóléti juttatások határozott visszavétele és egyúttal tömeges közmunkára való fogása; továbbá az úgymond "nem termelő" ágazatokban tevékenykedő külföldi cégek extraprofitjának eltökélt elvonása. Az új feltörekvők gondolatrendszere fontosnak tartja a munkavállalói jogok visszavágását: olcsó és könnyen elbocsátható, a munkaadóik elvárásait készséggel teljesítő dolgozók tömegeivel szeretné megtámogatni a hazai vállalkozások jövedelmezőségét. Reményei szerint jelentősen csökkenthetők az állam nyugdíjkiadásai. Egyúttal csupán korlátozottan hajlandó eltartani a különböző közintézményeket. Könnyű szívvel metszené vissza az állam kulturális, valamint felsőoktatási kiadásait. Az adózáshoz nem szokott országban a vállalkozói világlátás messze szélesebb körben hat közvetlen érdekeltjeinél, a tervezett intézkedések vesztesei is sokszor osztják alaptételeit. Kellő adótudatosság hiányában sokan nem is értik, hogy a miniszterelnök radikális adócsökkentései valamiként éppen tőlük visznek el erőforrást.

Orbán Viktor azonban egy pillanatra sem vált a vállalkozói ideológia egyszerű kiszolgálójává. Nem folytat régi vágású osztálypolitikát, inkább folyamatosan egyensúlyozni próbál választóközönsége különböző rétegei között. Minden nyilatkozatával azt próbálja kifejezni, hogy az összes érdemes magyar miniszterelnöke. Az első kormányzása idején még hátrább sorolt nyugdíjasok kedvezménymegvonásával egyre óvatosabb. Még a gazdasági visszaesés, a jelentős reálbércsökkenés idején is megőrizte a nyugdíjak reálértékét. Deklarált társadalompolitikai szándékai között állandóan az élre helyezi a hagyományos jobboldali értékeket: a család és a gyermekvállalás, a rend és a tekintély, a vallás, valamint a nemzeti "nagyság", továbbá a határokon átnyúló magyarság-egyesítés szempontjait.Domináns néppárt lett a Fidesz

2010 két választásán a Fidesz erejét nem egyszerűen támogatottságának nagysága mutatta: a párt szavazóinak összetétele az új magyar demokráciában még soha nem látott mértékig azonossá vált a hazai társadalom tagoltságával. Választóinak korösszetétele, társadalmi státusa csaknem megegyezett a szavazóközönség egészének rétegződésével. A Fidesz ezzel úgy lett az aktív választók valóságosan centrális helyzetű, domináns néppártja, hogy közben a többi párt választóközönsége számottevő generációs vagy regionális jellegzetességet mutatott.

Az új hatalmi konstrukcióban a Fidesz domináns helyzetének megtartása azonban nem egyedül a választók belátására van bízva, hanem annak megőrzését jelentékenyen támogatja a közjogi szabályok, az alkotmányos alapszerkezetet önmagában kevéssé érintő, de annál tömegesebb módosítása. A választási rendszer egyfordulós egyéni kerületi szerkezete és területbeosztása, a kompenzáció új megoldása, a határon túli magyarok választójoga egyformán a Fidesz egyedüli továbbkormányzását akarja megalapozni.

Az erős vezető gyors és magabiztos igazságtétele

A miniszterelnök a tényleges állampolgári igényekre alapozva, azokat módszeresen felhasználva és erősítve építi az egyetlen "igazságra" alapozott államát. A tetterős kormányfő nem annyira a joguralom hiányosságait igyekszik orvosolni, hanem inkább a piaci érdekek önzésétől védtelen hazai jogállam rendetlenségén átlépve személyesen garantálja a nyilvánvalónak gondolt közérdeket. Ha szükségesnek látja, állami kezelésbe vesz magántulajdont, a parlamentben maga jelenti be a gyanúba hozott felelős letartóztatását. Az elmúlt negyedszázad megannyi csalódása után az emberek jelentékeny része pontosan ezt: az erős vezető gyors és magabiztos igazságtételét szeretné végre látni az ellentmondásosan ügyködő magyar jogállam és piaci verseny helyén.

Ismét a külföld erőhatalmában bizakodó baloldal

Az antikapitalizmussal elegyített szabadságharcos retorika fedezete alatt Orbán Viktor az utolsó negyven esztendő egyik jelentékeny megszorítás-sorozatát és belföldi jövedelem-átcsoportosítását hajtotta végre. Kormányzása alatt érezhetően növekedtek a társadalmi különbségek. Mégis olyannyira az emberek beállítódásaihoz kötődve cselekedett, hogy az egyébként vele dühösen szemben álló ellenzék is olykor csak felüllicitálni merte intézkedéseit. Rendszerint nem akadt érdemleges politikai erő, amely módszeresen a kapitalizmus alapjáról bírálta volna a kormány lépéseit. A Fidesz-hatalom korlátját még leginkább a piacgazdaság és a joguralom rendjének megtartásához ragaszkodó nyugati intézmények jelentették.

A gyenge baloldali oppozíció százados hagyományainak megfelelően a "magyar ugarral" szemben újra a külföld beavatkozását kéri - írja Tölgyessy a harmadik részben. Iparkodik nyugati partnereit a maga igazságának megnyerni, idehaza ismét marginalizálódó értelmiségi véleményét a világsajtó visszhangjával felerősíteni. De ezzel csak tovább építette a hazai közélet kétoldalú gyűlöletszerkezeteit. A külső bírálatok csak megerősítették a jobboldali törzsszavazók világlátását, a Nyugat túlereje igazolja előttük a miniszterelnök katonás vezetését.

Az elmúlt negyedszázadban a baloldali véleményformálók zöme nem pusztán a rendszerváltó alapkonszenzusból kilépő jobboldali politikát támadta hevesen, hanem eddig még nem akadt olyan valóságos hatalmat gyakorló, élő jobboldali politikus Magyarországon, akit a baloldali értelmiség túlnyomó része megkérdőjelezhetetlen európai demokratának elfogadott volna. A politikai ütközésekben nem annyira a konkrét elhatározások tényszerű megvitatása történik, mint inkább a másik oldal legitimitásának megrendítése folyik. A korai tömegdemokráciákban voltaképpen gyakorta van így: korabeli baloldali kritikusaik egy része a végre szilárd demokráciát és eredményes modernizációt, európai együttműködést megalapozó, de a tőlük kulturálisan idegen Charles de Gaulle-t és Konrad Adenauert is tekintélyelvű, a köztársaság békéjére veszélyes vezetőnek gondolták. A baloldali bírálók most is az Európai Unió alapértékeivel lényegileg szemben álló szabályos autokráciának látják az Orbán-rezsimet. Szavakban legalábbis minden korábbinál inkább rendszerek egésze választja el a magyar politika pártjait.

Szemben Európával

A kormányfő egyre nagyobb leleményességgel teszteli a külvilág reakcióit, ha elkerülhetetlen, visszakozik, lehetőleg eleve mellékes pontokban, hogy aztán újabb témákban ismét elölről kezdje véget nem érő kötélhúzását az európai intézményekkel. Magatartásának azonban nem pusztán a mozgástérbővítés a célja, hanem legalább ennyire fontos számára az állandó játszma, amellyel folyamatosan igazolhatja választóinak: az idegen szempontokat képviselő baloldallal szemben egyedül kormánya a magyar érdekek hatásos képviselője. Az orosz kapcsolat kivételével a többi keleti partnerkeresés is részben demonstratív jelentőségű. A miniszterelnök általuk kívánja felmutatni a hazai közvéleménynek, létezik a Nyugattal szemben alternatíva.

Orbán Viktor inkább csak szavakban ágál, de mégis gyakorta kilép az uniós politika szokásos keretei közül. A határolt konfliktusvállalás, majd az ezt feloldó nehézkes bürokratikus kompromisszumkeresés nem a magyar miniszterelnök begyakorolt világa. Ám az Unió se igen képes mit kezdeni vele. Az elhúzódó válságától szenvedő közösségnek nem hiányzik a megszokott cselekvés-okossági szabályokat harsányan felmondó magatartás terjedése. Ugyanakkor a nemzeti szuverenitásuk alapjait kezdettől óvó tagállamok Magyarország precedenst teremtő érdemi szankcionálását aligha támogatják.

Amíg a demokratikus fordulat meghatározó gyűjtőpártjai, az MDF és az SZDSZ sorra élték meg belső válságaikat és pártszakadásaikat, addig a Fidesz régóta őrzi tetterős belső kohézióját - állapítja meg az elemző a negyedik részben. A Fidesz mára módfelett sokrétegű közönséget vonzott magához, ám sosem lett belső felépítésében igazi polgári gyűjtőpárt. Először az alapítók bázis demokratikus közösségének belső szolidaritása, majd egy még szűkebb, csaknem egybehangzóan gondolkodó vezetői csoport bajtársiassága, végül már egy évtizede Orbán Viktor pártvezéri kisugárzása ad minden más hazai pártot messze felülmúló koncentrált akarategységet a Fidesznek.

Orbán Viktor 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban is nem várt, fájdalmas kudarcba vezette a Fideszt. A párt belső fórumain sokáig akadtak vezetők, akik rendszeresen kimondták politikájával kapcsolatos kétségeiket. Csakhogy a fiaskók után mindig egyre nagyobb siker következett. A cselekvés felelősségét egyedül is vállalni merő miniszterelnök elszánt választói lelkesedésétől is hajtva mind biztosabban kiemelkedett vezetőtársai közül. A többiek vagy kikoptak a Fidesz vezetéséből, vagy az újonnan jöttekkel együtt végrehajtói lettek az orbáni politikának. Az akciói megvalósításában idehaza egyedülállóan hatékony szervezetben idővel elsorvadt szinte minden hathatós visszacsatolás. A miniszterelnök egészen kivételes módon kitart emberei mellett, cserébe magától értetődőnek tartja a legteljesebb lojalitást és engedelmességet. Kifejezetten ösztönzi, hogy a Fidesz helyi vezetői a saját területükön az övéhez hasonló eréllyel intézzék ügyeiket.

A miniszterelnök már a kormányalakítás idején formálisan is felszámolta a hagyományos magyar kormányzati kabinetelvet, kormányfő-helyettesekkel, csúcsminiszterekkel és államtitkárokkal (szenior és junior miniszterekkel) felállított egy hierarchikus kormányzati piramist, amelyben könnyen elillanhat a miniszterek és a fontos területekért felelős államtitkárok önállósága, valamint saját ágazati felelőssége.Kísérlet a baloldali blokk helyreállítására

Egyetlen kivétellel az új hazai demokrácia valamennyi választásán az ellenzék győzött. A kéttömb-rendszerben a választási sikerhez általában nem szükséges különösebb ellenzéki teljesítmény, hanem elegendő a szokásos magyar sérelmi politika eszközeinek használata. Ennek módszereit a Kádár-korszak utáni Magyarországon 1991-től Horn Gyula és szocialistái fedezték fel újra, majd a Fidesz politikusai és kampányszakértői igazították végképp a modern médiademokráciák gyakorlatához, de később is állandóan gazdagodott a technikája. Ám a politikai tartalma kezdettől alig módosult.

Õsi sérelmi politika

Az ellenzék mindenkor felmutatni próbálja együttérzését a nehéz helyzetben élő, sérelmet szenvedő állampolgárokkal. A bajokért csaknem kizárólagosan a kormányt teszi felelőssé, aki merő hozzá nem értésből, merő önző osztályelfogultságból sanyargatja a választókat. Az oppozíció élénken ostorozza az uralom gyakorlóinak gazdasági hálózatteremtő lépéseit, irányított pályázatait, közbeszerzéseit, kifejezetten korrupciós visszaéléseit. Ismételten felmutatva, hová is tűnnek a szegény választók adóforintjai. Ezzel is erősítve a közvélemény hitét, ha nem lenne ennyire romlott és alkalmatlan a hazai politika, jutna itt pénz az összes jóravaló állampolgárnak. Az ellenzék váltig sulykolja, a politika eszközeivel, állami intézkedésekkel megoldhatóak az emberek gondjai. Nem a derék, szorgos magyaroknak kell igazodniuk a világ változásaihoz, hanem a hibát hibára halmozó kormánynak kell mielőbb eltakarodnia, és máris jobb lesz. A jó kormányzás majd segít mindenkinek. A szavazók jelentékeny része készséggel elhiszi, hogy nem a magyar társadalom teljesítményével, alkalmazkodóképességével van a végső gond, hanem a jóléthez elegendő elkergetni a vétkes kormányokat. Azután a kormányváltástól önmagában mégsem lesz jobb, ami ismétlődően előidézi a választók egyre fájóbb csalódását.

Baloldali összeomlás

Csakhogy 2010-től lényegileg megváltoztak az ellenzéki politika feltételei. A baloldal régi nagy közéleti blokkjának választói támogatottsága szabályosan összeomlott - állapítja meg Tölgyessy Péter az elemzés ötödik részében. A korábbi kétpólusú logika erejét már létezésükkel is tagadó új pártok törtek be számottevő erővel a parlamentbe. Amivel az ellenzék addig alapvetően egységes tömbje egymást is vérmesen támadó, a hatalmat meglehetősen különböző irányból bíráló kisebb pártokra szakadt. Ráadásul a kétharmados kormánytöbbség szabadságharcos odamondogatásával megpróbálja az elégedetlen szavazók agresszióját a külföld felé fordítani.

A választási rendszer is alaposan átalakult. A változtatások célja kétségkívül az volt: a Fidesz minden további koalíciós partner bevonása nélkül is fenntarthassa uralmát. Az új szabályozás lényegileg megkönnyíti a kispártok, független jelöltek elindulását, ami előmozdítani reméli a nem-Fidesz szavazatok szétaprózódását. A sokpárti, megosztott ellenzékkel szemben a centrális helyzetű hatalom masszív tömbjének szélső esetben akár 30 százalék szavazat is elég lehet az egyszerű, és 42-44 százalék a kétharmados parlamenti többséghez. Az új választási rendszer lényegesen billenékenyebb a réginél, általa az eddiginél is gyakoribb lehet az alkotmányozó erejű kormánytöbbség hazánkban.

A Fidesz gyakorlatát másoló szocialisták

Az MSZP egy érdemileg átalakult politikai erőtérben, pólusképző nagyszervezetből egyszerre meglehetősen elszigetelődött, mindenfelől bírált közepes párt lett. Országgyűlési frakciójának létszáma jelenleg alig negyede a korábbinak. A Fidesz, a Jobbik, de az LMP is az ország romlásának egyik legfőbb előidézőjét a korábbi szocialista kormányokban látja. Mégis az MSZP a kiválások, szakadások és új pártalapítások után is megmaradt a magyar baloldal legerősebb szervezetének. A térségben kivételes módon a hazai baloldal vezetőereje érdemileg utódpárti alakzat. Aktivistáinak többsége tartotta magát a szervezet történetének évszázados tapasztalatához: a Párton kívül nincs számára politikai élet. Az alaposan megváltozott elnökség a szocialisták korábbi meghatározó személyiségeit túlnyomórészt kiszorította a nyilvános közszereplésből. Most, meglehet nagyobb a váltás, mint akár 1990-ben volt, jóllehet a frontemberek általában számottevő pozíciókat töltöttek be már eddig is.

Az új vezetők a régiektől eltérően többnyire már a demokratikus fordulat utáni hazai közélet, a Fideszben is egyre gyakrabban feltűnő karakterének, a "politikai vállalkozónak" módjára gondolkodnak. Hatalmat akarnak gyakorolni, és az idősebb generációnál messze természetesebben használják a tömegdemokrácia szokásos eszközeit, de különösebb elképzelésük az ország kívánatos jövőjéről már kevésbé van. Lehetőség szerint mindenkor azt és úgy mondják, ahogy az ezzel foglalkozó szakértők gyarapíthatónak remélik az MSZP-szavazók számát.

Az új pártelnök az érdekcsoportok és hivatásos döntéshozók, kijáró emberek utódpárti konglomerátumából most formál erős kézzel a Fidesz módjára centralizált médiapártot. A szervezet arculatában a korábbinál frissebb, fiatalosabb és népközelibb lett. Hangvétele kevésbé bürokratikus és körülményeskedő. Az MSZP törzsközönsége indulataihoz igazodva olykor már a durvaságig élesen minősíti a kormány tevékenységét. A nagyközönségnek szánt megszólalásaiban csaknem teljesen felhagyott a régi piaci reformerséggel. Ezzel minden eddiginél jobban elmozdult a baloldali értelmiségi-technokrata elitek világképétől. A Fidesz szavazóinál több tekintetben egyenlőség-orientáltabb és kapitalizmusellenesebb idősebb szocialista választók igényeinek megfelelően az MSZP inkább újfent együttérzést és több állami pénzt ígér az embereknek. Az előzményekre tekintet nélkül az új vezetés ismét a régi jóléti gesztuspolitikát folytatja, és például állampolgári aláírásgyűjtéssel megtámogatva az alapvető élelmiszerek radikális ÁFA-csökkentését indítványozza.

Ez 1991 óta még mindig elég volt ahhoz, hogy a szocialisták versenyben legyenek a választási győzelemért. Csakhogy a felülről piacosítók és a kádári kisemberek sok évtizedes tömbje egyelőre tartósan megbomlani látszik. A fiatalabb generációk szavazói már nemigen hajlandók követni a korábban is tengernyi ellentmondáshoz vezető és tartós tovadöcögést okozó, több tekintetben államszocialista örökségként továbbélő régi egyensúlyozást. A harminc-negyven esztendő alatti korosztályok már messze kevésbé figyelnek a baloldal állításaira.4 De az idősebb nemzedékek is részben odahagyták a szocialistákat. A Jobbik főleg az ország keleti felén elvitte a maga részét az MSZP sokáig megingathatatlan törzsközönségéből. Ezért a biztos győzelemhez a baloldalnak olyan szavazókat is meg kellene hódítania, akik már 2006-ban sem voksoltak rá.

Egy darabig az MSZP azonban így is lényegesen nagyobb választói rokonszenvre számíthatott, mint a három évvel ezelőtti 19 százalék. Számos északkelet-magyarországi választókerületben újra versenyben van a Fidesszel. A belső dominancia harcait lezáró, lényegében egyszemélyes vezetés alá kerülő szervezet már szinte abban reménykedhetett, hogy a baloldali értelmiségi vágyakkal ellentétben tulajdonképpen egyedül lehet kihívója a Fidesznek. De ezt a számítását Bajnai Gordon pártjának jelentkezése végérvényesen keresztülhúzta.

Harcban a baloldal vezetéséért

A volt miniszterelnök egész 2010 utáni mozgása arra utalt, hogy bizonyos belső kétségekkel, de végig visszatérésének gondos előkészítésén munkálkodott. Ám most már nem elégedett meg azzal, hogy a szocialisták kényszerből kívülről hozott miniszterelnöke legyen, hanem saját mozgalmával-pártjával kívánja alátámasztani fellépését. A régi baloldali koalíciós pártok és a mindjobban hozzájuk kötődő MDF bukása után, a Fidesz-szavazók nyugatosabb részének csalódásával milliónyi választó kereshet magának új politikai orientációt. A megváltozott helyzetben a kétblokk-rendszer dermesztő világának bejáratott cselekvés-okossági szabályait végre felmondó fiatalos kezdeményezések indultak a hazai közéletben. Sorra lelkes innovatív csoportosulások, utcai megmozdulások, internetes fórumok keletkeztek. Ezekre, valamint a korábbi szocialista, szabad demokrata, sőt legrégibb Fidesz személyiségekre számítva tervezte meg mozgalmát Bajnai Gordon. Eltökélten nem engedte meg, hogy az MSZP-SZDSZ-hatalom legismertebb arcai nyilvános szerepet kapjanak akciójában. De azért mégis, első helyen a régi, kádári gyökerű baloldali véleményformálók, elitcsoportok támogatására épített. Ezek pedig választási összeomlásuk óta azon vannak, hogy visszahozzák politikai blokkjuk és a Fidesz, nem is olyan régen még örökkévalónak látszó váltógazdaságát.

A volt miniszterelnök eredetileg az összes érdemi baloldali erőt összefogni remélte ernyőszervezete alatt, ám amikor néhány hét után sem az MSZP, sem az LMP nem mutatott hajlandóságot régi identitásának gyors feladására, saját párt alakításába kezdett. Fellépése hamarosan széthasította az eredetileg mindenki másnál inkább a kétblokk-rendszer ellenében teremtődött LMP, egyébként belülről már meghasonlott parlamenti frakcióját. Egyidejűleg Bajnai Gordon megindította versenyfutását a szocialistákkal a magyar baloldal vezetéséért. Az eredetileg technokrata kiállású volt kormányfő hirtelen de Gaulle-i léptékű küzdelmet indított, hite szerint az ország megmentésért.

Vissza a háborús tömbök észjárásához

Bajnai Gordon és ötletemberei kezdettől pontosan tudták, hogy a szocialisták nélkül nem győzhetik le a kétharmados Fideszt. Ám Medgyessy Péter majd Gyurcsány Ferenc kísérletével ellentétben nem belülről akarták elfoglalni a mindig is saját mozgástörvényei szerint haladó MSZP-t, hanem kívülről iparkodnak a szocialistákat majorizálni. Először is megpróbálták hatókörükbe vonni a Fidesz hatalomgyakorlása ellen fellépő valamennyi új civil kezdeményezést, majd rájuk támaszkodva remélnek erőt mutatni a szocialisták felé. Ezzel azonban szakadásokat teremtettek vagy erősítettek fel a legígéretesebb új mozgásokban is.Azok hajtóerejét módszeresen elkezdték visszavezetni a háborús blokkpolitika negyedszázados hatalmi logikájába. Pártszakadás kikényszerítésével máris elvették az LMP parlamenti frakcióalapítási lehetőségét. Ám mégsem tudták az MSZP választói támogatottságát beérni.

A Bajnai-féle párt támogatóinak többsége a hajdani MSZP, SZDSZ és MDF szavazók magasabb státusú, nagyvárosi, értelmiségi-technokrata részéből érkezett. Az Együtt 2014 a hazai baloldal nyugatosabb felének a képviselete. A szocialisták új elnöksége érthetően kihívásként érzékelte a volt miniszterelnök szervezet- és aktivista hálózatépítési törekvéseit. Mint a Landler- és a Kun-frakciók küzdelmei óta többször is, ezzel ismét élénk dominanciaharcok indultak a baloldali egység újrateremtéséért, és főleg annak vezetéséért. A volt kormányfő a Fidesz legyőzésének kategorikus imperatívuszára hivatkozva vezetné vissza a baloldali reformerek hegemóniája alá a formálódó új kezdeményezéseket és az elhidegült szavazókat. De az MSZP-t is befolyási rendszerébe próbálja vonni. A hazai baloldalnak mindig volt egy nyitottabb és egy bezárkózottabb, apparátusi kisemberközpontú része. Bajnai Gordon most a nyugatosabb rész irányítása alatt reméli megújítva újrateremteni a háborús szembenállás régi baloldali tömbjét.

Ám a Fidesz magatartása is a hazai közélet újbóli blokkosodása felé hajtja az országot. A kétharmados többség lépten-nyomon kimutatja, a régi baloldalt nem igazán fogadja el a politikai nemzet részének. A baloldali ellenzék főerejét egyenesen az Alaptörvény negyedik módosítása minősíti jogelődjén keresztül bűnös szervezetnek. A magyar jobboldal ismét nem enged a létező hazai baloldal számára más lehetőséget, mint a rendszerét tagadó kíméletlen harcot. Ahogy 1994-ben az önkormányzati választási rendszer egyfordulóssá tétele indította el az azonnali szövetségkeresést a jobboldal kispártjai között, most a Fidesz szabálymódosításai még inkább a baloldali blokk helyreállítása felé hajtják az MSZP-SZDSZ koalíció utódpártjait.

Esély az egységre

Csakhogy a baloldalnak akkor kellene minden korábbinál szorosabb egységbe rövid idő alatt egyesülnie, amikor máig széttartanak erőcsoportjai. A saját belső dominanciaharcait lezáró MSZP élénken húzódozik Bajnai Gordon miniszterelnök-jelöltségétől, ám a baloldal egésze nem áll annyira jól, hogy az ezután megnyerendő választók körében a volt kormányfőnél kevésbé alkalmasnak látott személyt állíthasson összefogása élére. Valamiféle közös választási mondanivalót hamarjában össze lehet fésülni, már csak azért is, mert ez eddig sem volt sokkal több annál, mint a "remény" és a "jó kormányzás", a "demokrácia helyreállítása" általánossága. Az ország valamennyi egyéni választókerületére kiterjedő együttes jelöltállításra viszont rendkívüli nehézségei miatt még senki nem tett kísérletet idáig hazánkban. A 106 egyéni kerületet kifogástalanul szétosztani bizonytalan erejű pártok között csaknem lehetetlenség. Nem akad két egyforma választókerület. Igen sokban jelenleg szemernyi esélye sincs a baloldali jelöltnek, és csak kevésben mehet biztosra a kormányváltásra törő szövetség. A közös listaállítás technikailag már messze könnyebb, de a volt miniszterelnök oldalán többen idegenkednek ettől a pártok arculatát még inkább egybemosó megoldástól. Pedig az összefogás komolyságát és erejét az együttes listaállítás tehetné meggyőzőbbé.

A közös jelöltállítást tovább bonyolítja a kisebb, bizonyosan öt százalék alatti pártok bejelentkezése. Mindegyiket hírneves, erősen médiaképes, ám ellentmondásos múltbeli szerepük emlékét hordozó személyek indították, mérhető választói támogatottság és szervezeti hálózat nélkül. Más sem hiányozna a baloldal nyilvános arculatának mint, hogy ők is harcba lépjenek a kormányváltást kívánó választók újraelosztásáért. Ha kimaradnak a baloldali értelmiség által várt nagyösszefogásból, akkor zavart támaszthatnak a kampány idején, ha viszont bekerülnek abba, taszíthatnak fontos szavazói csoportokat. Ám a kérdésnek nincsen döntő jelentősége: a kispártok sem sokat elvenni, sem számottevően hozzáadni nem képesek a baloldal erejéhez. Integrálásuk még leginkább a biztos mandátumok elosztását nehezítheti meg.

Újabb kampányhuncutságokból ezúttal jó kormányzás?

A régi baloldal egyelőre nem látszik esélyes kihívónak, ám 1994 óta ellenzékből még minden választását megnyerte. Véleményvezérei ismét a hatalom kérdését tekintik döntőnek, és újra bármi áron el kívánják távolítani a kormányból a baloldalt lépten-nyomon megalázó, számukra kínosan idegen kultúrájú Fideszt. Csakhogy hatalomváltás az elmúlt negyedszázadban volt már bőséggel, a valóságosan jó kormányzás, a közélet megnyugvása, ami hiányzik. Nem pusztán az egyik vagy a másik tábor növelte tovább az ország bajait, hanem főleg kettőjük megfontolás nélküli egymásnak feszülése. Most pedig éppen ez folytatódik, minden korábbinál nagyobb hevességgel.

A baloldalnak még a saját soraiban sincs általánosan elfogadott vezetője. Az elvileg összefogást követelő pártok egyelőre inkább egymással versenyeznek, egymástól ragadnak el szavazókat, és mindegyik a maga jelöltjeivel készülődik a választásokra. Az év végére nagy valószínűséggel felfüggesztik dominanciaharcaikat, és közösen vágnak neki a választási időszaknak, ám ettől még a kormányképes belső kohéziótól távol vannak. Az együttes választási indulás következtében a különböző baloldali elképzelések és személyek között a szavazók már nem határozhatnak, így az ütközések közöttük később még inkább fellángolhatnak. Az összefogást döntően a közös ellenségkép alapozza meg. Bajnai Gordon a balra forduló MSZP-t, a globalizáció-kritikus zöldmozgalom, a baloldali avantgarde és egy radikális szakszervezet támogatásával úgy reméli kívülről egyensúlyban tartani, hogy az új egység mozgásának iránya a nyugatos jóléti kapitalizmus felé vezessen. Ami ilyen háttérrel kétségesen látszik tartósan kivihetőnek. A remélt baloldali egység nálunk is könnyen fordulhat az olasz Olajfa-koalíciók vagy a szlovák Iveta Radicová vezette pártszövetség szomorú kormányzati kudarcába. A régi baloldal esetleges választási sikere csak tovább szíthatja évtizedes riválisa harci kedvét. Orbán Viktorral, de akár nélküle is, az orbánizmus jó eséllyel továbbél, és folytatja birkózását a baloldallal.

A baloldal demokráciamérlege sem pozitív

Elemzésének végén, a hatodik részben Tölgyessy Péter arról ír, hogy szerinte a baloldal demokráciamérlege sem pozitív. A szocialisták kezdettől mozgósították az emberek antikapitalista meggyőződéseit. A baloldal alkotmányossághoz való viszonya is ellentmondásos. Magukat sokszor "liberálisnak" tekintő véleményvezérei olykor végletesen türelmetlenek a sajátjukon kívül minden más nézettel szemben, és nem ritkán éppen a politikai közép kisszámú képviselőjét kezdik ki a legeltökéltebben. A táborelvű gondolkodást legalább annyira a polgári radikális értelmiség kezdeményezte, mint a hagyományos hazai jobboldal. A baloldali ellenzék most is döntően azért mondja készülődő diktatúrának az Orbán-rendszert és definiálja magát demokratikus ellenzéknek, hogy ezúttal is a fundamentális Jó és Rossz harcaként ábrázolhassa a hatalom visszaszerzéséért folytatott küzdelmét. A Fidesz meg hasonló okból abszolutizálja a létező magyar baloldal történelmi és közelmúltbeli vétkeit. Pedig nem egyszerűen hamis ez a szembeállítás, hanem éppen az ilyen végletes megkülönböztetések okozzák a hazai közélet romlását. Hiszen éppen a fundamentális Rossz elleni küzdelem parancsoló érdeke kíván felmentést adni mindkét tábor gyarlóságára és a nyugatos alkotmányosság meghaladására.

A gyűlöletszerkezetekkel nincs felzárkózás

Távolról sincsen akkora eltérés a két tömb között, mint lelkes híveik gondolják, vagy miként a közéleti blokkok megpróbálják elhitetni az országgal. Mindegyik a maga esendő módján ugyanazt a válságköteget szeretné megoldani, az ismert eredménnyel. Mindkét oldalon roppant gyűlöletgépezet épült fel a közvélemény befolyásolására, és olyan erős a legelkötelezettebb hívek fogékonysága a táborelvű gondolkodásra, hogy fölöttébb valószínűtlen az egyes blokkok lényegi irányváltása. Magyarország közben mindinkább drámai helyzet felé tart, térségbeli lemaradásának trendje nem tört meg. A magyar parlamenti váltógazdaság a két tábor fundamentális harcának keretévé vált. Nem a táborelvű szembenállás okozta egyedül a bajokat, de döntő része van abban, hogy az ország nem képes megoldani gondjait.

Aligha várható egyedül felülről a fordulat. A nagy politikai tömbök irányítói is foglyai a háborús szembenállás logikájának. Magyarországnak nem lehet a gyűlöletszerkezetek uralmát egymagában legyőző hőse. De az egyes állampolgárok sem menekülhetnek el hatása elől szokott egyéni túlélési stratégiákkal. Változást csupán az hozhat, ha pozitív tapasztalatok egymást követő során az emberek megismerik az együttes cselekvés előnyeit, megélhetik a kiszámítható alkotmányosság hasznát. Az állampolgárok egyre szélesebb köreire támaszkodva új szereplők és szervezetek sora lép fel jobb- és baloldalon egyformán, és a közvélemény többségének támogatásával felmondja a kétoldalú szembenállás negyedszázados logikáját.