Azért, mert ez a címe. A szerző által történt egyetlen említés ez a szó. Elveszett ennek a darabnak a címoldala, ez ugyanis egy fiatalkori darab, 17 éves korában írta. Tehát nem az történt, hogy Csehov egy karcolatszerző volt, aki lassú és szerves fejlődéssel a drámáig érkezett a novellákon keresztül, hanem 17 éves korában jóformán irodalmi előzmény nélkül ez a nemhogy kész, de az összes többinél sok szempontból izgalmasabb, sok szempontból éretlenebb darab kiszakadt a tollából. Félre is tette, nem is szerette, és ahogy a kézirat kallódott, és ahogy a halála után 25-30 évvel előkerült, hiányzott a fedőlapja és a címe. Nem tudjuk, hogy mi a címe, de van egy levél, amelyet Csehov a testvérének írt, és amelyben úgy említi, hogy ha ezzel a szöveggel bármi történne, akkor talán az Apátlanul fogalom az, az apátlanságtól szenvedő nemzedék vagy a mihez képest hiányától szenvedő nemzedék lehetne a címe. Jurij Kordonszkij pedig jól ismeri a darabot.

Hogyan találtak egymásra a rendezővel?

Én kerestem, hogy ki lehetne az a rendező, aki ezt a darabot, ami nálunk nemcsak a társulatról szól, hanem a világról is, ki rendezhetné meg. Találkoztam a vendégrendezésével, a Katona József Színházban rendezte meg a Ványa bácsit, akkor felvettem vele a kapcsolatot, és kiderült, hogy volna kedve nálunk dolgozni.

Miként találják meg a közös hangot a társulattal? Most nyilván nem a nyelvi nehézségre gondolok, hanem az együttműködésre.

Nem jó elkiabálni semmit a színházból. Mindenből lehet minden. A sikeres Finoto előadásunk, amely most Pécsen olyan szépen szerepelt, az egy hónappal a bemutató előtt, ahol most állunk a Platonovval, jóformán biztos bukásnak nézett ki. Akik benne dolgoztunk, egyikőnk sem várta, hogy ilyen karrierje lesz. Tehát a színházban elkiabálni semmit sem lehet. Nyilván ezt azért mondom, mert most az ellenkező véglet van, nagyon jól dolgozunk. A rendező abból az iskolából jött, amelyet mi is jól ismerünk, a lélektani realizmus, az elemző realizmus iskolájából, ezt egy nagyon intenzív és expresszív színpadi jelenlégit viszi a próbákon. Van egy jelenet, ahol megérkezik az ifjú Glagoljev Párizsból, és az öregapján számon kéri, hogy miért nem küld neki pénzt. Egy elkényeztetett orosz ficsúr, aki Párizsban él, és az apját egzecíroztatja a társaság előtt. A jelenet azzal végződik, hogy székeket vagdalnak egymáshoz, és mind a kettőt le kell szorítani a földre, hogy ne öljék meg egymást. És ebben a világon semmi túlzás nincs, hanem egyszerűen az emberi természet van benne.

Mennyire kellett a darabon dramaturgiailag alakítani?

A Platonovból minden rendező megcsinálja a maga példányát. Amikor Kordonszkij rendező úgy döntött, hogy idejön, akkor nagyon alaposan megnézte a társulatot, és nagyon alaposan választott a kínálkozó lehetőségek közül, hogy hova megy rendezni. Akkor a társulatra írt egy verziót, vagy húzott egy verziót.

A Finito tényleg tarolt Pécsett, négy díjat hozott haza. Ön már ott is említette, hogy az első prózai szövegváltozattal, aztán a próba első hetei, az egyhelyben járás. Soha nem jutott eszébe, hogy félretegye, aztán később elővegye?

A próbák alatt sokszor eszembe jutott, amíg el voltunk akadva és nem haladtunk, de ez minden darabnál eszébe jut mindenkinek, aki színházat csinál, hogy ezt most talán nem kellene. Zsákutcába való bemenés és abból való kihátrálás és újabb zsákutcába futás egy próba folyamata. Szerintem a díjakkal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy az elsődleges feladata az embernek az, hogy ne higgye el, hogy ő a legjobb, meg hogy az ő előadása a legjobb. Utána lehet örülni. De ezt nálunk szerencsére mindenki tudja. Most éppen négy díj jutott, és nagyon örülünk neki.Mennyire volt sötétbe ugrás négy évvel ezelőtt az Örkény Színház megalapítása, illetve a Madách Kamara átalakítása? Mennyire lehetett látni, hogy ebből mi lesz, hogy lesz?

Én ebben hittem, és azt érzékeltem, hogy a közönség Budapesten el tud tartani még egy úgynevezett művész színházat vagy prózai színházat. Vagy mondjuk olyan színházat, amelynek nem bulvárdarabok alkotják a repertoárját. Ma nem vágnék bele. Ma nem érzékelném.

Miért?

Mert megváltozott a közönség. Illetve nem a közönség változott meg, a közönség nagyon hűséges, hanem az állapotunk változott meg nekünk, budapesti lakosoknak. Évről évre érzékelem, hogy a nézőterek figyelme és érzékenysége romlik. Évről évre. Olyan ingerözön van körülöttünk mindenhol, az úgynevezett kereskedelmi média olyan hallatlan ingerküszöbbel dolgozik, olyan hatásos látványos dolgokkal, és olyan alacsony ízlésküszöbbel, de mindenhol: a buszon, a metróban, az utcán, a televízióban, az interneten, a sajtóban, mindenhol. A színházban az ingerküszöb alacsonyabb. A hatás természetesen mélyebb és maradandóbb és intenzívebb. Ugyanakkor még egy-két évtizeddel ezelőtt is komponált és hatásos benyomások a színházban érték az embereket. Ma úgy van, hogy minden színházban figyelmeztetni kell az embereket, hogy kapcsolják ki a mobiljukat, tehát veszítsék el a kapcsolatukat a valósággal, és hozzák magukat abba az állapotba, ami a színházi befogadáshoz kell. Nyissák ki a szemüket, a fülüket és legyenek érzékenyek, és tudjanak alkotni. Mert a néző alkotja a színházi előadást, pontosan úgy, ahogy a színész. Ez egy együttes dolog. Ehhez a kedv, a fantázia évről évre gyengébb a nézőtéren. Szerintem, ha nekem ezek a tapasztalataim lettek volna hét éve, vagy lenne ma az a kérdés, hogy lehet-e a Madách téren bulvár színházból nem bulvár színházat csinálni, akkor valószínűleg igazat adnék a kétkedőknek. Akkor nem adtak igazat és örülök neki.

Nem lehetséges, hogy ez fordított irányba is működik? Előnyére is válhat a színháznak, hogy egy sokkal finomabb, érzékenyebb közeget kínál.

Igen. De ez nem változtat azon, hogy ezt az állapotot a nézőkben létrehozni nehezebb. És a színháznak muszáj reagálnia arra, ami körülveszi, hogy versenyhelyzetben legyen. És ez a Tália nevű nő erre alkalmas. Õ nem egy papnő, ő pénzért sok mindenre hajlandó. De tehetségből is sok mindenre hajlandó. Semmiféle vészharangot nem kongatok, csak arra reagálok, hogy nehéz vagy rizikós volt-e hét évvel ezelőtt. Igen, akkor is rizikós volt, de ma sokkal inkább az lenne.

Mit kell átalakítani ezeknek az új, vagy változó nézői igényeknek megfelelően?

Szerintem lefelé van az irány - ez alatt mélységet értek - és nem a csillogás felé. Szenvedélyesebben, igazabban, önátadóbban, vallomásosabban és lázasabban kell játszani. Nem kell becsavarni több villanykörtét a reklámban és villogtatni azt. Úgy kell játszani, hogy a néző úgy érezze, hogy itt vele valami történt, és ide vissza akar jönni.

Ez a repertoár kiválasztását nem befolyásolja?

Nem. Az alapelv az, hogy csak jó irodalmat játszunk. Ez érinthetetlen.
Az természetes, hogy színházcsinálásra adta a fejét, és rendez, de ennek dacára megmaradt színésznek is?

Ez alkatfüggő. Amúgy nem természetes. Ez nagyon fárasztó, de az meg magányügy, hogy az ember fáradt-e, vagy sem. Én eredetileg színész vagyok, és a szenvedély, amely engem a színművészeti főiskolára vitt, és a gimnáziumot hanyagoltatta velem, ez árnyalódott azóta, azaz sok minden került hozzá. Azóta rendezni is akarok, mert ez is érdekel, ez is vonz, van egy társulat, amelyért én felelek, mert ez is érdekel, ez is vonz. De alapvetően azt hiszem hogy minden, amit én csinálok, ebből a magból van. Talán nem a szenvedély a legjobb szó, hanem az, hogy át van élve. A színész átél mindent. Már az alkata is olyan. Fáradtság dacára sem gondol arra, hogy kiszálljon valamelyik tevékenységből? Nem szeretné, ha több ideje lenne másra?

De, erre folyton gondolok, de ennek esélye folyton adott. Ez egy személyi döntés. De szó sincs arról, hogy ki akarnék szállni, és ha a színház megmarad, akkor természetesen maradok. Engem annyira boldoggá tesz, hogy azok, akik itt játszanak, azok a tehetségük optimuma felé tudnak lépkedni. Ezért is hűségesek ehhez a színházhoz, ahol pedig nem kapnak fizetést. Az előadások után kapnak pénzt, de nyáron ebben a társulatban a felnőtt színészek mennek haza a mamájukhoz vidékre, hogy ő adjon nekik levest. Itt nincs fizetés. Ez az összes budapesti színház közül messze a legalulfinanszírozottabb hely. Azért vállalják, mert valamit cserébe nyilván nyernek itt, ami nekik fontos. És ez nekem is nagyon fontos.

A bizonytalan megmaradás mit jelent?

Az pénzt jelent. Azt jelenti, hogy hozzánk hasonló méretű, repertoárú színházak éves támogatása duplája, háromszorosa a miénknek. Ennek az az oka, hogy mi a Madách Színházon belül vagyunk, amely a maga műfaján belül is egy alultámogatott zenés színház. És a zenés színházakról az a képzet, hogy több bevételt tudnak termelni, ezért kevesebb támogatást kapnak. Mi abból csinálunk prózai színházat, amennyiből másutt zenés színházat is csak nagyon nehezen lehet csinálni. De az nem kérdéses vagy nem kerülhető meg, hogy hozzánk hasonló színházak feléből, harmadából dolgozunk. Messze nincsenek egyenlő esélyek nálunk. Ennek vannak pozitív oldalai, de az hamar kimerül. Több kreativitás kell, több eredeti gondolat egy díszlet kitalálásakor.

Mikor volt az, amikor a szakma vagy a közönség visszaigazolta ennek a színháznak a létjogosultságát?

Nekünk nagyon jó sajtónk volt mindig, és megtartottuk a nézőnket. De lassan változtattuk meg a színház hangját. Eltelt több mint egy év, amikor Kovalik Bálázs jött és a Borisz Godunovot rendezte, és orrba verte a közönséget, és tizenvalahány előadás után le kellett venni, de a kritika azt is nagyra értékelte. És mindig a látogatottságunkra is ügyeltünk. És szeretném leszögezni, hogy ha egy színházat nem néznek, az nem a közönségszervezés és nem a közönség hibája.

Amikor az Örkényt megalapította, az volt az egyik indoka, hogy korábbi helyein soha nem érezte magát igazán jól. Mi az, ami hiányzott a Pincéből, a Nemzetiből, a Madách Kamarából?

A Pince Színházban nem hiányzott ez, amiről beszéltem. Hiányzott a társulatiság, amely egy fontos tulajdonsága az általam szeretett színháznak, és hiányzott a hosszú távú gondolkodás. Azt láttam, hogy azok az emberek, akik ott dolgoztak, sokkal többre lennének képesek. Talán ha a színház nem félne annyira a közönségétől, vagy mondok egy kicsit gorombábbat: ha nem nézné le annyira a közönségét. A közönség érzékeny, kíváncsi. Feltételezhető róluk, hogy érdeklik gondolatok.