Zárva vannak a színházak, koncerttermek, múzeumok, könyvtárak, közművelődési intézmények. Hogyan vonná meg ennek az elmúlt egy esztendő mérlegét?

Hálával és büszkeséggel gondolok a kulturális élet szereplőire, hiszen példamutatóan viselkedtek. Az elmúlt egy év során mindig mindenkor számíthattunk a művészekre, nem volt olyan felhívásunk, nem volt olyan kérésünk a művészek felé, amelyben ők azonnal ne álltak volna az egészségügyi dolgozók, a rendvédelmi dolgozók után harmadikként ott a gáton, és ne segítették volna a helyzetmegoldást. Amikor pár nappal ezelőtt a kulturális intézmények vezetőihez azzal a kéréssel fordultam, hogy önkéntesekre van szükség, akik bemennek a háziorvosok mellé, felveszik a telefont, segítik a munkájukat, akkor több mint száz város kulturális dolgozói jelentkeztek.

A kulturális szféra mely területein volt a legválságosabb a helyzet?

Magyarország különleges helyzetben van, hiszen egyrészt van egy nagyon jól szervezett állami kulturális hálózata. Van egy önkormányzati állami finanszírozással is működő önkormányzati hálózata, és igen jelentős forrásokkal segíti a privát, a független kulturális ágazatot. Más országokban ez nem így van, mert vagy az egyik erős, vagy a másik. Ebből a három ágazatból az állami, illetve az önkormányzati intézményrendszerben a művészek, kulturális dolgozók alapvetően egzisztenciális problémákkal nem küzdenek, hiszen kapják a fizetésüket. Ott a legfontosabb probléma az volt, hogy ameddig nincsen közönség, akkor is tudjanak aktív munkát végezni. Talán a legnagyobb gond a független szférát és a független művészeket érintette, ők vannak a legnagyobb bajban, de a kulturális kormányzat igyekszik ezt az ágazatot is támogatni. Éppen most írtunk ki mintegy 16 milliárd forint értékben előadóművészeti többlettámogatási pályázatokat. Az egyénekről is gondoskodunk, hiszen ezelőtt egy évvel elindítottuk a Köszönjük Magyarország! programsorozatot, több ezer művésznek adtunk egyszeri 300 ezer forintot, amelyet aztán később, a nyári időszakban egy-egy fellépéssel tudtak visszaadni. Most ezt megújítjuk, és immáron ötszázezer forintos keretösszeggel meghirdetjük a programot ismét.

Ezek pályázati lehetőségek?

Továbbra is az OSZMI, illetve a Déryné Színház fogja lebonyolítani ezt a rendszert, ahol az adott művészek egyszerűen regisztrálnak, fölírják, hogy mi az, amit ők tudnak, melyik az a műsorszám, amivel ők beszállnának ebbe a programba. Beikszelik, hogy mennyi pénzre volna szükségük, aminek a keretösszegét most fölemeltük 500 ezer forintra, és egy bírálóbizottság eldönti, hogy az adott művésznek az ajánlata valóban olyan értékes-e, megfelel-e azoknak a feltételeknek. Amint elmúlik a pandémiás időszak, használni fogjuk az ő tudását, és ki fogjuk közvetíteni különböző könyvtárakhoz, kulturális intézményekhez, ahol az újrainduláshoz használni fogjuk az ő tudását.

Vannak olyan források, amelyek kifejezetten az intézményi működést hivatottak segíteni?

A magyarországi intézménytámogatási rendszer rendkívül stabil. Kevesebb vagy nincs jegybevétel, de ettől még az intézményeknél az alapvető működéshez szükséges források ott vannak a világításra, a fűtésre, az épületfenntartásra, a dolgozók bérére.

Azért sok helyen nem kis fejtörést okoz intézményvezetőknek, hogy a zárva tartás idején miként és milyen munkát tudnak biztosítani a munkatársaiknak.

Rendkívül kreatívak, innovatívak a mi intézményvezetőink. Egy csomó olyan dolgot kikísérleteztek, amelyek a pandémia nélkül csak sokkal lassabban épültek volna be az életünkbe. Hihetetlen gyorsasággal kialakultak az új technológiák, ahol nagyon jól tudunk használni technikai eszközöket, és ennek egy jelentős része az élet elindulása után is az életünk része marad.

A kulturális események zöme a digitális térbe került, koncertek, színházi előadások, kiállítások, tárlatvezetések virtuális közegben valósultak meg. Átalakultak a kultúrafogyasztási szokások is, de békeidőre is átvihető ebből sok pozitív dolog?

Nagy megmérettetés lesz ez, de hiszem, hogy az élő művészetet, az azonos időben megkapott élményt a színházban, a koncerttermekben, a cirkuszban vagy egy táncelőadáson semmi nem tudja pótolni. Bízom benne, hogy nem fogunk leszokni erről, és nem szokunk túlságosan hozzá, hogy a fotelünkből ülve a kütyüinket nyomkodva nézzük csak meg az előadásokat. Az egyik oldalon vissza kell csábítani a nézőket, másik oldalon pedig kiszélesedik a tér, hiszen megmaradnak az online közvetítésekből bizonyos szeletek, és nagyon bízom benne, hogy ez bővülést fog eredményezni. Ez lesz egy nagy kísérlet, el kell érnünk, hogy bővüléshez vezessen a pandémia által hozott újdonságok bevezetése.

A kulturális akadálymentesítésnek most ez is egyfajta módszere lehet?

Többféle módon próbálunk küzdeni a kulturális akadályok ellen. Vegyük például a Lázár Ervin programot. Magyarországon több mint ötven százaléka a gyerekeinknek állandó színházlátogató, de el kell érnünk, hogy valamennyi általános iskolás eljusson színházba. A Lázár Ervin program segítségével évente egyszer, ha tetszik, ha nem, elvisszük a gyereket egy koncertre, egy bábszínházi előadásra vagy egy színházba. A Déryné programban pedig a színházi előadások eljutnak a legkisebb településre is. A kultúrához való egyenlő hozzáférésért sok mindent megteszünk, és ennek lehet egy új szelete, hogy az interneten, az online téren keresztül jusson el a távoli vidékekre is a kultúrának valamiféle eleme.

A Lázár Ervin program szeptemberben folytatódik, mert itt is közbeszólt a járványhelyzet. Ez nem kis vállalás, hiszen több mint hétszázezer gyerek tanul az általános iskolákban…

Európában és a világon is egyedülálló vállalkozás. Nem jöhet ki az általános iskolából úgy egy gyerek, hogy a nyolc év alatt nyolcszor ne lett volna esélye elmenni egy színházba vagy egy koncertre. Ez nagyon komoly szervezési feladat, nagyon komoly forrásokat kell hozzárakni. Az előkészület is nagyon komoly logisztikai feladat, ezért el kell hogy kezdődjön most annak érdekében, hogy majd szeptembertől, amikor is reményeik szerint már normál működésben fog folyni az oktatás, a gyerekek elindulhassanak színházba.

Az oktatás és a kultúra szoros egységet képezhet? Megvannak ehhez a szükséges kapcsolódási pontok Magyarországon?

Ezt nem mi találtuk ki, hiszen az intézményeink remek gyakorlattal és tradíciókkal rendelkeznek ezen a területen. Nekünk, amit tenni kellett, hogy ezt kiszélesítettük, hogy minden gyerekre érvényes legyen. Ne csak azok a gyerekek kaphassanak a békéscsabai Jókai Színháznak az oktatási anyagokhoz passzoló darabjából, akik a színház környékén laknak, hanem a kétegyházi gyerek, meg a biharugrai gyerek is, aki különben nem jutna oda el. Ez volt a minisztériumnak a feladata, hogy ezt megszervezze, és ebben jól állunk, és nagyon rafinált módon tudtunk itt közpénzt felhasználni, hiszen kiszolgáljuk az oktatást és megsegítjük a művészetet, hiszen a pénz végül is ott fog landolni.

2021-ben több mint 22 milliárd forintos keret garantálja az ágazati beruházásokat, fejlesztéseket, illetve ezek folytatását. Mik lehetnek a legfontosabb területek?

Soha a magyar történelemben kulturális nagyberuházásokra, intézményfejlesztésekre nem költött annyi közpénzt Magyarország, mint ebben az időszakban. Fölmerült, hogy a pandémiás időszakban, amikor a források másra kellenek, leállítsuk-e ezeket a beruházásokat. És megszületett a döntés, hogy nem, hiszen majd újra fog indulni az élet, és ezekre a kulturális színterekre igen nagy szükség lesz. Kezdődött a Hagyományok Háza átadásával, folytatódott a kaposvári színház megújulásával, de ezek a folyamatok haladnak tovább. Gondoljunk csak a szolnoki színház megújulására vagy a veszprémi Petőfi Színház megújulására, a debreceni színházfelújítási programra. Gomba módra szaporodnak azok az új kulturális intézmények és a modern kor követelményeire megújuló intézmények, amelyek szolgálni fogják a kulturális értékeinket.

Veszprém 2023-ban Európa kulturális fővárosa lesz. Kapcsolódnak ehhez is fejlesztések, programok, beruházások?

Veszprém nemcsak a városra koncentrál, hanem a környéket is megmozgatja, Balatonfüredtől egészen a Balaton-felvidékig programoknak a tömkelegét készítik elő, és biztosak lehetünk abban, hogy olyan képet tudunk majd Magyarországról, a Balaton-felvidékről, Veszprém városáról mutatni, amelyre büszkék lehetünk. Boldog vagyok, hogy Veszprém kapta meg ezt a lehetőséget, és hiszem, hogy jól fognak sáfárkodni ezzel a kitüntető címmel.

Idén megkezdődik a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ projektje is. A Nyugati pályaudvar mellett, egy üresen álló telken fog megépülni a cirkusz, illetve ehhez kapcsolódóan az új artistaképző is. Miért van erre szükség egy ilyen nagy volumenű beruházásra?

Végre döntés született, hogy meg fog újulni a cirkuszművészettel kapcsolatos infrastrukturális háttér. A világban az első öt között szerepelünk ebben a művészeti ágban. A tradícióink olyan erősek, hogy kötelez bennünket egy olyan infrastrukturális háttér létrehozására, amely valóban Európa vezető országává tesz bennünket. Ennek két lépcsője van, az egyik, hogy építenünk kell egy új cirkuszt, egy új cirkuszművészeti központot, de még ezt megelőzően egy új cirkuszi artistaképző iskolát kell csinálnunk, hiszen ha a felnövekvő generációk albérletben, pincékben és erre alkalmatlan gyakorlótermekben próbálja elsajátítani a tudást, akkor hiába építünk majd egyszer egy nagy cirkuszt, ha nem lesz, aki megfelelő szakmai munkát végezzen. A fővárosban a politika ütközőterületévé válnak ezek a beruházások, de meg kell nyugtatnom mindenkit, egy gigantikus zöld közparkról álmodunk, ahol naponta sétálhatnak a családok és ahol olyan programok várják őket, amely egy zsibongó köztérré változtatja a jelenleg rendkívül lerobbant állapotban lévő rozsdaövezetet. Ebből a két lépcsőből először csak az oktatási intézménnyel foglalkozunk, a Nyugati pályaudvar melletti, nagyon lerobbant, régi vasúti épületeknek az átépítésével valósul meg az artistaképző iskola. Aztán majd egy második lépcsőben próbálkozunk a cirkuszművészeti központ megépítésével.

Európa-szerte leginkább utazó cirkuszok működnek, egy ilyen nemzeti cirkuszművészeti központ Európában is kuriózumnak számít?

Bukarest, München, Párizs, ott vannak kőcirkuszok. A szomszédos országokban nincsen, egyedül Magyarországon van Közép-Európában épített kőcirkusz. A pandémiás időszakban Európa valamennyi utazó és kőcirkusza zárva van, kivétel Magyarország, ahol a Fővárosi Nagycirkuszban előadások folynak, és a Fővárosi Nagycirkusz az itthon rekedt magyar artistáknak munkát ad. Háromhetenkénti rotációval minden olyan magyar artista, aki munka nélkül maradt, most manézshoz jut, és online közvetítésen keresztül megmutathatja a tudását. Nagyon nehéz üres székeknek játszani, de az online nézőknek a tapsát, amit kis ikonok formájában küldenek, egy hanggenerátor segítségével valós tapssá alakítjuk, és bejátsszuk a művészeknek.

Változik, alakul a cirkusz? Nagyon más most 2021-ben, mint amilyen volt, mondjuk, a hatvanas-hetvenes években?

Az új cirkusz egy nagyon különleges újdonsággal jelent meg. Tartalmi elemekkel üzeneteket közvetít, és megmutatta, hogy a cirkuszművészet több mint szórakoztatás. Kiemelte az új cirkusz műfaja a klasszikus cirkuszt is a céllövöldék világából. Nemcsak egy magamutogató, szórakoztatási ág, hanem egy társadalmi üzeneteket hordozni képes mozgásművészeti műfajjá vált a cirkuszművészet, amely egyenrangú az operával, a balettel vagy a színházzal. Ez egy megújuló művészeti ág.

Nyilatkozott arról, hogy változások kellenek a Nemzeti Kulturális Alap működésében, az egész pályázati rendszerben. Min kellene változtatni?

A Nemzeti Kulturális Alap a kulturális finanszírozásoknak egyik legdemokratikusabb pillére, és minden olyan felvetés, amelyik ezt törölné a kulturális elosztási rendszerünkből, alaptalan. A párhuzamos finanszírozási rendszereket próbáljuk meg valamilyen módon összefésülni, hiszen az nem lehet, hogy az egyik pályázási lehetőség bírálói ne tudjanak róla, hogy egy másik, ugyanarra a témakörre beadott pályázaton már elnyerte az adott csapat a megfelelő forrást. Valamiféle egységesítést mindenképpen kell majd tennünk, illetve annak a végességét is helyére kell tenni, hogy nem tudja a magyar állam ezt a három rendszert, az állami rendszert, az önkormányzati rendszert és a független rendszert is végeláthatatlan módon finanszírozni. Az egy főre eső, illetve a GDP-arányos kultúrafinanszírozásunk messze a legmagasabb Európában, és mégis néha úgy érezzük, hogy kevés a pénz a kultúrára. Ezt a helyére kell tennünk az elkövetkezendő időszakban, de most a pandémia miatt ennél nehezebb, nagyobb dolgaink vannak. Először azzal kell foglalkoznunk, hogy újrainduljon Magyarország élete. És ehhez a kultúra, a művészet nagymértékben hozzájárulhat.

Kultúrpolitikai célok megfogalmazhatók? Hogy milyen szempontrendszer szerint kapják meg ezeket a támogatásokat?

Amikor a TAO-rendszert kivezettük, mert mindenféle feltétel és elszámoltatási felelősség nélkül közpénzeket adott oda, néha hamisan vegyértékelt jegybevétel alapján művészcsoportoknak, azt mondjuk, hogy meg tudjuk mutatni az irányt, hiszen kiírunk egy pályázatot, és a pályázatnak a tematikája megmutatja, hogy mire van szüksége az aktuális kultúrpolitikai vezetők szerint Magyarországnak. Akkor, amikor a család értékének a bemutatását szorgalmazó produkciókat díjazzuk, akkor, amikor az esélyegyenlőséget, akkor, amikor a roma embertársainak a bevonását célzó pályázatok megjelennek, az egyben meg is mutatja, hogy a kultúrpolitika mit tűz a zászlajára, mi a fontos a számára. Amikor a magyarságunknak, a gyökereinknek, az ősi kultúránknak a fölelevenítése, megőrzése célként megjelenik egy pályázatban, ezzel nyíltan az asztalra kirakva megmutatjuk, hogy szerintünk mi a fontos. És aki ebben partnerünk, aki ilyen produkciókat, ilyen alkotásokat tud létrehozni, annak a finanszírozásában természetesen az állam közpénzből besegít.

Többször beszélt arról, hogy jó lenne, hogyha mindez nemcsak pénzosztás lenne pusztán, hanem egyfajta mentorálás is. Kivitelezhető ez a gyakorlatban?

Elindult ez a folyamat is, hiszen létrejött a Nemzeti Kulturális Tanács, amely a kultúra szinte minden területéről kiemelte és kijelölte, hogy melyek azok az intézmények, amelyek az országnak a vezető intézményei. Ezek a csúcsintézmények azzal a felelősséggel kenettek fel, hogy figyeljenek oda az alattuk működő, ágazatilag a hozzájuk leginkább közelálló intézmények és produkciók működésére. Amikor azt mondtuk, hogy a Nemzeti Színház vagy a Déryné Színház vagy a Nemzeti Múzeum ennek az ágazatnak csúcsintézménye, akkor arra gondolunk, hogy a Nemzeti Színház majd oda fog figyelni arra, hogy valamiféle mentorálással, iránymutatással a színházművészet egészére ráhatással lesz. Ezek a csúcsintézmények többletforráshoz jutottak az elmúlt időszakban, stabilizálódott a működésünk, de ezért cserébe elvárjuk tőlük, hogy irányt mutassanak az adott ágazat egész országos hálózatának.