Október 17-én hunyt el Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító-elnöke. Ha megengedi, egy percre kiesnék a szokásos szerepemből, mert nagyon sokszor ült itt ebben a stúdióban, sokat beszélgettünk, világosan fogalmazott, nem mondott mást az interjúban, mint aztán előtte vagy utána. Egyszerre volt megnyugtató és biztató a puszta jelenléte is. De én csak néhányszor találkoztam vele. Ilyen volt?

Ennél sokkal több is. Elmesélem, hogy én hogy találkoztam vele. Tizenöt éves voltam, amikor Budapestre költöztünk. Elég nyomasztó emlék. Otthagytam az összes barátomat, Komáromban nőttem fel, akkor már régen túl voltam azon, hogy megesküdtem magamnak, ha nem lesz muszáj, ha már a szüleimnek nem kell erről beszámolnom, nem járok templomba. Egyszer csak találkoztam egy pappal, aki teljesen másképp működött, mint amit én addig láttam, akinek a templomában farsangi felvonulás volt, fölvitte az Oltáriszentséget a szobájába, és mivel nem volt közösségi tér, ott mászkáltak az indiánok, meg a medvék. Ez nekem annyira sokkoló élmény volt, hogy elkezdtem érdeklődni, és észre sem vettem, hogy lett egy mesterem, lett egy mesterünk. Ott ültünk a lábánál 16-17 évesen, miközben a suliban különösebben nagy sikereket nem értem el. Nála mindig számított, amit gondoltam, meghallgatott, együtt reggeliztünk, nem csak velem, a többiekkel, ennyi idősen szerettünk hétköznap esténként misére menni hozzá. Nyilván semmi köze nem volt ahhoz, hogy mi teológiailag érettek lettünk volna, hanem volt valaki, aki – még azt sem mondom, hogy sugárzott – egyszerűen mindig ott volt, mindig kiszámítható volt, mindig csillogott a szeme, mindig volt ránk ideje. Erről elég sokat beszéltem azóta, hogy elvesztettük őt, mert mindez olyan természetes volt, hogy ő mindig optimista volt, mindig voltak víziói, és nagyon-nagyon egyszerű tanítása volt. Bár időnként még héberül is írt a táblára, amikor valamit nagyon el akart mesélni nekünk, de tulajdonképpen az alap az volt, hogy az életed nem a tiéd. Azt annyi idősen, 15-16 évesen is fogtuk, hogy valóban nem így van, és nagyon egyszerű dolgokat mond, nézzük az ujjunkat, ahogy mozog, és próbáljuk megérteni, hogy hol mozgatjuk, hogy már eddig sem jutunk el, és ha még beljebb nézünk magunkban, vagy fölnézünk, ez kicsit ilyen Szent Ferenc-es tanítás, de mi nagyon vettük a Szentírás hétköznapivá fordítását. Elmesélte a történeteket az írástudatlan halászemberekről, akiket Jézus hívott, nem a bankárokat és nem a tudósokat hívta, hanem ezeket az embereket. Mégiscsak van nekünk is esélyünk, gondoltuk a Jézus-követésben. Tulajdonképpen én abban a közösségben, amit mi úgy hívtunk, hogy a nagycsütörtökiek – mert nagyon sok hittanóra volt, és mi voltunk a nagyok csütörtökön, voltak kicsik is, tehát nem a teológiai vagy az egyházi nagycsütörtök, hanem mi voltunk a nagyok, az volt az első olyan hittancsoport, ami Zugligetben Imre atya körül szerveződött –, hihetetlen érdekes életet éltem Imre atya mellett. Ránk még volt rengeteg ideje. Ezt azért mondom el ilyen részletesen, mert ebből nagyon sok minden következett, amit később Máltai Szeretetszolgálatnak hívtak, amivel kapcsolatban tulajdonképpen csak a keletnémet menekültek ügyét hallották az emberek, meg a hajléktalanokét, de minden mögött ott volt ez a nagyon hosszú közösségépítés. Ez már nem látszott. Az a tanítás, amit Imre atya letett nekünk, és ez azért izgalmas, mert erről alig-alig hallunk. Ez nekünk természetes volt, és most, amikor 35 év után felnézünk, azoknak, akik most jönnek, ez már nincsen meg. És ezt eddig nem nagyon vettük észre, hiszen Atya tényleg, ahogy mondta, sugárzott. Bárkivel találkozott. Most, hogy meghalt, nagyon sokan írták, hogy csak egyszer találkoztak vele, csak egyszer beszéltek, de az nagyon mély nyomokat hagyott bennük. Ilyen volt Imre atya. Hadd mondjam el egy példabeszéden keresztül a nagyon egyszerű tanítását. Ő tulajdonképpen minden bibliai képben ugyanazt kereste. Ez a talentumokról szóló példabeszéd, Máté evangéliumában, talán néhányan nem tudják, ezért elmondom, hogy elmegy egy úr messzire, és rábízza a szolgáira a vagyonának egy részét. Az egyiknek ad öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet. És amikor visszajön, akkor az, akinek öt talentumot adott, örömmel beszámol arról, hogy másik öt talentumot szerzett ebből az ötből. Megdicséri a szolga, és még egy ilyen mondat is elhangzik, hogy menj be Urad örömébe. És ugyanez történik a két talentumosnál. Az egy talentumos fél az Úrtól, elássa, és ezt az egyet akarja visszaadni az Úrnak, aki elveszi tőle dühösen, odaadja annak, akinek már tíz van, és tulajdonképpen egy kárhozatkép következik. Ennél zavarosabb történetet egy szociálisan érzékeny fiatalnak nem lehet elmondani. Tulajdonképpen egy kérdésről nem szól maga a példabeszéd, a jézusi tanítás. Az a kérdés, hogy kié a második öt. Te sokat kaptál, de amit ebből teremtettél, a második öt az kié? Ez teljesen új volt a számomra, nagyon fontos, hogy Imre atya azt mondta, hogy ez nem a miénk. Ez akár azé, akinek egy van. Azért, hogy megtaníts kettőt csinálni belőle, nekem ez soha nem jutott volna eszembe, pedig nagyon logikus. Nagyon sokat idézzük azt, hogy akik sokat kaptak, attól sokat követelnek, de ez igazából nem jön át a hétköznapokban. Azoknak, akik büszkén okosak, büszkén szépek, büszkén tehetségesek, azoknak mintha valami feladatuk lenne azzal a rengetegséggel, amit kaptak azok felé, akik ott bénáznak, gyáván szerencsétlenkednek. Nehezen, de mégiscsak elviseljük, hogy azt az egyet is még mi kapjuk a tíz mellé. Szerintem Imre atyának ez volt a kulcstanítása, ez a „mid van, amit nem kaptál, mikor ismered föl azt, hogy az a rengeteg minden, az nem feltétlenül a tiéd”. Innen indult a szeretetszolgálat.

Az mikor derült ki, hogy Kozma Imre atyát érdekli a cselekvés? Az, hogy csinálni kell, nem csak beszélni, bár az is nagyon fontos.

Ez volt az alap. Nem lehetett hozzá csak úgy hittanra menni. Akkor járhattunk hittanra, ha be tudtunk számolni neki, hogy csinálunk valamit. Ezek nem voltak bonyolultak, lehetett menni idős néninek segíteni bevásárolni, vagy nagycsaládosokhoz lehetett menni este gyerekre vigyázni, vagy fogyatékosokhoz segíteni, bármit. Rengeteg mindent lehetett csinálni, de olyanról rendszeresen be kellett neki számolni, hogy az életünkből valamennyit már elajándékoztunk. A másik nagy tanítása az az öt kenyér volt. Megkérdezi az ötezer ember tanításakor Jézus a tanítványokat, hogy hány kenyeretek van. Többféle történetként is elhangzik az evangéliumban, de ez az öt kenyér a legismertebb, mondják, hogy igen, öt. Mondja, hogy adjatok nekik enni, ötből ötezernek. Erről rengeteget beszélgettünk, a logikus az lett volna, hogy azt mondják, hogy elugrunk a Tescóba és még veszünk pár ezret, nehogy nagyon megverjenek a második sorban ülők, akiknek nem jut. Ám Jézus szavára elkezdik törni. Ez megint egy kulcs volt nekünk ahhoz, hogy valakiknek el kell kezdeni. És még csak nem is az volt a megfejtés az ő tanításában, nem úgy magyarázta el, hogy ott van Jézus, vagy az Isten az égből, s elkezdett kenyereket ledobálni, vagy valami manna érkezett, hanem talán lehet, hogy a többieknél is volt. Valakinek elő kellett venni a sajátját ahhoz, hogy a többiek is egymás között osszák el, és hogy Imre atya annyira hitt ebben, hogy ő azt mondta nekünk, hogyha lesz közületek tíz, aztán ezt már a végére lealkudta ötre, azt mondta, ha van közöttetek öt, aki ezt komolyan gondolja, és erre ráteszi az életét, akkor egy nagy közösség is megmenekülhet. Nagyjából Magyarországra gondolt. Most nem tudom, hogy voltunk-e öten vagy akár tízen, de a keletnémet eseményeknél ott volt a zugligeti közösség, meg egy csomó menekült a templommal szemben. Imre atya gondolkodás nélkül kinyitotta a templomkaput, és mi ugyanolyan bután néztünk, mint a tanítványok az öt kenyérre, hogy itt marha nagy baj lesz. Miből? Valamennyi erőnk van, de hogy ennyi, és mire észleltünk, vagy mire magunkhoz tértünk, 48 ezer ember fordult meg az Úrjézus plébánián. Miután a történet ott lezáródott, jött a romániai polgárháború, ott megint egy tulajdonképpen végiggondolatlan cselekvéssor. Belegondolva, hogyha szegény anyukám tudta volna, hogy én hova megyek karácsony este!… Vagy a délszláv háború, ami egy valóságos háború volt, ahol nem a front hátterében dolgoztunk, hanem nagyon gyakran a frontvonalban. Imre atya ezekben mindig, majdnem azt mondtam, hogy gondolkozás nélkül, de mindenesetre a kockázatokat erőteljesen fölvállalva döntött.

A beszélgetéseinkből nekem az derült ki, hogy egy autonóm ember. Sosem fedeztem föl, hogy bármiféle földi hatalomhoz próbálná igazítani azt, amit mond, vagy amiről valamit gondol. Ilyen volt? Milyen ember volt?

Igen, abszolút autonóm volt, sőt, mondhatom azt is, hogy időnként konok a maga világában, de nekem mindig nagyon tetszett, hogy mindenkivel próbált szót érteni. Sőt, egy picit, ha a politika világát nézem, még olyan formát is választott, hogy például egy választás után a vesztes féllel kezdett kapcsolatot építeni. A győztest könnyű ünnepelni, a vesztest kevésbé. Ezt ő nagyon szépen csinálta, nem felejtette el azokat az embereket, akik valaha mellettünk álltak, akár nyilvánosan, akár kevésbé nyilvánosan. Emlékszem, talán 2009-ben megkapta a francia Becsületrendet, a francia nagykövetségen adták át, szűk kör mehetett oda az átvételre, ebbe egy külső szereplő fért be, az Németh Miklós volt. Nagyon meglepett akkor.

Ő is a Becsületrend lovagja.

Igen, de hogy nem felejtette el a nyolcvanas évek végének azokat az általunk lehet, hogy nem is ismert történeteit, amikkel az egész keletnémet problémát közösen megoldották. Nyilván kialakult közöttük egy baráti kapcsolat. Imre atya ezért a tettéért kapta elsősorban a Becsületrendet. Nekünk nagyon imponált, hogy dacára annak, hogy egyébként nyilvánvalóan konzervatív gondolkodású, nagyon nemzeti gondolkozású valaki volt, ez a kapcsolat a barátságig ért.

Érdekelték a földi elismerések? Nagyon sok díjat kapott, és szokták mondani, hogy igen gyakran a díjazott minősíti magát a díjat is.

Szerintem igen, egészen biztos. A legtöbbünk örül neki, ha észreveszik a tevékenységét, de azt hiszem, hogy sokkal fontosabb volt neki, hogy magát az ügyét vették észre. Nagyon megvan bennem, amikor Magyar Örökség-díjat kapott, szerintem már bőven 60 fölött volt, elsírta magát. Utána próbáltuk megtudni, hogy mi volt a gondolata. Egyrészt az édesanyja, azt mondta, hogy soha nem jött így elő az édesanyja, aki ezt nézi, meg ott mesélt először a magyar gyökerekről, hogy mennyire sokat jelentett neki, hogy Kányádi Sándorral, Kodály Zoltánnal került azonos névsorba Kozma Imreként. Ő magáról soha nem gondolt semmit. Én azt gondolom, az a győrzámolyi kissrác maradt, aki elvesztette az apukáját egyévesen, és abból a perspektívából nézte mindig a világot, a nagyon dolgos, nagyon egyszerű és nagyon bölcs világból.

Nekem fáradhatatlannak tűnt, akárhányszor találkoztam vele, a nap bármely szakában. Miből nyerte ezt az energiát?

A legegyszerűbb válasz erre nyilván az, hogy a hitből. És talán nincs is más, mert nagyon egyszerűen étkezett, időnként majdnem könyörgésig vittük, hogy vegyen új cipőt magának, de mondta, hogy az még jó, végtelenül egyszerűen öltözött, nem hagyott hátra vagyont, semmit a halálakor, persze irgalmasrendi szerzetes is volt, nem is lehetett neki, de neki a vánkos alatt sem volt semmi. Én azt hiszem, hogy nyilván egy gyermekpszichológus is jól le tudná írni, hogy ez valóban a gyermekkorból jött. Pici gyerekkora óta nagyon keményen dolgozott, soha nem volt elkényeztetve, őt a reflektorfény ilyen szempontból egészen biztos, hogy nem érte el, nem gondolta többnek magát, mint ami volt. Én azt hiszem, hogy a legnagyobb értéke volt az, hogy mindig le lehetett ülni mellé. Néha nagyon kemény vitáink voltak. Volt az elmúlt 35 évben jó néhány kemény vitája velünk is, de olyan egy sem, hogy Imre atya valakivel ne tudott volna szót érteni. Ez hajléktalanra és miniszterelnökre is igaz volt, rendőrtisztre és paptársra is. Nagyon aranyosan kommunikált mindenkivel, és szerintem ez az ő egyszerűségéből fakadt, nyitott volt minden szóra, minden mondatra és értette is azokat.

Szabadideje volt? Én állandóan azt láttam, hogy valahonnan valahova megy, valamit mindig csinál.

Ő erre a kérdésre azt mondaná, hogy egy apukának van-e szabadideje, ha van egy csomó gyereke? Neki az a szabadideje, hogy a gyerekeivel foglalkozik, neki meg az volt a szabadideje, hogy a saját ügyeivel, ami az ő családja volt, és persze ebben mi, magunk is benne voltunk, mi is kicsit a gyerekei voltunk. Fáradhatatlan volt, ha véletlenül nem lett volna dolga, akkor biztos, hogy csinált magának. Szerintem két olyan dolog egészen biztos, hogy nagyon emlékezetes mindegyikünknek, az aranymiséje, akkor közel 75 éves volt már, nyáron, gyalog elment Győrzámolyig, minden papi helyét érintve, és teljesen jól végigcsinálta ezt a lelkigyakorlatos túrát. A másik az személyes, talán 15 éve sincs, hogy hívott egy nagyon kora reggel, ő ezt nem nagyon figyelte nálunk, hogy hány óra van, mindig készenlétben kellett lenni. Nagyon korán reggel hívott, valamit kérdezett, kiderült, hogy Grazba megy, egyedül, az irgalmasrendiekhez, ő vezet. Aztán ugyanaznap este fölhívott Sepsiszentgyörgyről.

Az nagyon másfele van.

Az nagyon másfele van. Kora hajnalban indult Grazba, majd este tízkor megérkezett Sepsiszentgyörgyre, és ez neki belefért. Nem vitt sofőrt, közben imádkozott, nagyon gyakran, főleg Erdélyben, megállt gyönyörű helyeken, elővette a Szentírását, szerette azt, hogy egyedül gondolkozik.

Ilyen Magyar Máltai Szeretetszolgálatot akart? Vagy az elején nem lehetett tudni, hogy mi lesz belőle?

Két dolgot kért rajtunk folyamatosan számon, az önkéntességet és a lelkiséget, ez a kettő volt a kulcs. Nem szerette feltétlenül a hatalmas intézményesülést, ami lezajlott az elmúlt 35 évben. Látta, hogy szükséges, de soha nem volt olyan elnökségi ülés, amelyen ne beszélt volna arról, hogy minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy tanítsuk a társadalmat. Az pedig csak úgy lehet, hogyha elérjük az embereket, nem foglalhatja le a teljes időnket az, hogy mi intézményesülünk, hogy intézményt tartunk fönn. Két dolgot nagyon szeretett, az élete legvégén ezt nagyon sokszor elmondta, az egyik a hajléktalanügy, ő a hajléktalan embereket jelnek tekintette mindig, akik látható módon viselik a nyomorúság képét, a másik pedig a cigánytelepek lakóival való foglalkozást, akik között ráadásul még gyerekek is vannak. „Ezek a legnagyobb hívások és a legnagyobb kérdőjelek a magyar társadalomban”, mindig ezt mondta. Aztán amikor a gödi fogyatékos otthont átvettük, az talán fölzárkózott harmadiknak, az őt is nagyon közelről érintette.

Sose haragudott ránk, akik nem mindig úgy fordulunk a nálunk rosszabb helyzetben lévőkre, ahogy azt néha talán még magunktól is elvárjuk? Néha melléjük nézünk, mintha ott sem lennének.

Szerintem egyrészt tudtuk, tudjuk, hogy ez nem olyan nagyon egyszerű. Az ember időnként az agyával tudja, hogy mit kéne csinálni, és amikor odaér, akkor a zsebében ökölbe szorul a keze, és akármennyire próbálkozik, néha a szívét is eléri ez az ökölbe szorulás. Szerintem ő tudta, hogy nem olyan nagyon egyszerű a nehezen szerethető embereket szeretni. Szerintem ez közös feladat. Szerintem, a „Ki vagyok én és ki vagy te?” kérdésnek a végiggondolását nagyon-nagyon elvárta mindenkitől. Honnan érkeztél, hová tartasz, mi az, ami a tiéd, amit már az elején is kezdtem, nagyon haragudott azért, hogyha ezt őszintén nem gondoltuk végig, vagy ebbe valami védekezés belejött. Emlékszem, a kölyökkorunkban, amikor a termetünkről kérdezősködött, hogy mit tettünk érte, hogy ilyen szép magas szálok lettünk, meg ilyen szép kék a szemünk, a feszülős farmernadrág sem természetes, hogy mindenkin ugyanúgy feszül, és azok a nagyon egyszerű és természetes mondatai égtek belénk legjobban, hogy ez tényleg ilyen egyszerű, hogy nem akartam odaszületni. Nem tettem érte semmit, hogy így hívnak, ahogy hívnak, hogy így nézek ki, ahogy kinézek. Ő innen indult, amikor azt mondta, hogy igen, ha elmész egy mozgássérült otthonba, akkor ott te tulajdonképpen semmi mást nem csináltál, mint hogy azt a két lábadat, amit kaptál, azt egy kicsit kölcsönadod. Nem adtad oda örökbe, nem tudod odaadni, de legalább letoltál valakit a kerekesszékével a parkban, ott röhögtetek egy jót, csináltatok valamit együtt, utána te hazamentél, őt pedig visszatoltad a kórterembe. Olyan nagyon ne legyél magadra büszke, merthogy ennél többet nem tudtál beletenni, és szerintem ezek minket elértek, és mi ezt próbáljuk továbbadni. Egyébként, szerintem, a társadalom erre fogékony, abszolút, csak hiteles embereknek kell ezt mondani, hiteles embereket kellene elérni, sokkal többet kéne ezzel foglalkozni. Szerintem, hogyha hiteles közéleti szereplők vannak, hiteles egyházi vezetők, akkor ez át tud jönni. Ennyi év távlatából azt gondolom, ezen múlik egy társadalom sorsa, és nem a szakpolitikán.

Nyugodtan ment el? Nyugodtan halt meg azzal, hogy amit meg tudtam tenni, azt én megtettem? Vagy erről csak neki van információja?

Talán nem titok, hogy neki nagy törés volt az, hogy bár az irgalmas rendből nem kellett eljönnie, de nem tudta befejezni a kórházépítést, pedig nagyon nagy álma volt a keresztény kórház. Aki ismerte Imre atyát, tudja, hogy ő minden egyes szöget, sarkot, ablakrést maga ellenőrzött, amit ő épített, az mindig nagyon szép volt. A zugligeti központunknál láttam, amikor épült, hogy végigsimogatta az összes falat, ügyelte, hogy a fák maradjanak meg, a fű hogyan legyen. Neki is nagyon fontos volt az épített környezet is. Két és fél évvel ezelőtt nagyon fájdalmasan élte meg azt, hogy hátra kell lépni, és szerintem, ahogy élt, úgy halt meg. Szerintem volt egy pillanat, amikor körülnézett, és nem hiszem, hogy tudatos volt a döntés, de azt mondta, hogy ő ezt le tudja zárni. Ennyi volt, amikor ő aktívan tudott lenni. Mi sem tudtuk elképzelni, hogy őt majd egyszer tologatjuk, vagy majd valahol sétálgatni fog egy bottal, ő nem az a típus volt, ha valaki találkozott vele a halála előtt egy hónappal, akkor ő egy 60 éves fizikummal rendelkező 85 éves ember volt.

Gyors volt.

Gyors volt, ép minden szempontból, és nagyon eltökélt. Nekem az utolsó beszélgetésem már a kórházban volt, akkor még nagyon hosszú távra tervezett, elmondta, hogy mit fogunk csinálni, és bár nyilván tudtuk közben, hogy miket tervezne, de ezt most úgy tekintjük, hogy ez egy ilyen le nem írt végrendelet.

Fut 2019 óta, most már lassan öt éve a Felzárkózó települések program. Annak idején, amikor indult, beszélgettünk a stabil finanszírozásról és a program hosszú távú voltáról. Megvan, stabil, megy tovább az idők végezetéig?

Azt nem tudom, hogy az idők végezetéig megy-e, de a szerződésünk 2029-ig szól, ez az eddigiekhez képest nagyon hosszú program. Még soha nem volt olyan szociális program, ami tíz éven keresztül ugyanabban a rendszerben működni tudott. Akármilyen furcsán hangzik, ez egy első vagy feledik lépés, ha 2029-ben be kellene fejeznünk, valószínűleg nem érünk semminek a végére. Még legalább kétszer, akár háromszor ennyi idő kell, attól függően, hogy milyen gyorsan, milyen politikai, milyen gazdasági környezetben kell működnünk. Egyelőre nagyon örülünk neki, hogy még van előttünk majdnem öt év.

Állami finanszírozás és európai uniós finanszírozás?

Amit európai uniós finanszírozásnak hívunk, az is egy vegyes finanszírozás, azt hiszem, a miénkben 20 százaléknyi állami finanszírozás van, de most már csak minimális magyar forrás van a működésünkben körülbelül három éve, két és fél éve váltott át teljesen európai uniós finanszírozásra, nekünk, sokakkal ellentétben, már sikerült megkötni a szerződéseinket, ezért mondtam azt, hogy 2029-ig látunk.

Háromszáz település?

Jövő ilyenkor el is érjük a 300-at. Most az elmúlt hetekben kötöttük meg az utolsó együttműködéseket a településekkel, a most belépő településekkel, most 238-nál tartunk.

Mit kell csinálni ezeken a településeken? Nincs kettő egyforma nyilván.

Az első, amikor megérkezünk, a diagnózisállítás. Egyszerűen odamegyünk, és meg kell néznünk, hogy ott mi van. Ez egy nagyon nehéz időszak, mert jelenlétpontot alapítunk, ezt úgy kell elképzelni, mint egy nagyon profi, hatalmas háztartást. Olyan helyszínt kell biztosítanunk, hogy akinél nincs gyerekszoba, annak legyen gyerekszoba, akinél nincs konyha, annak legyen konyha, akinek nincs fürdőszobája, annak lehessen mosási lehetősége, a kamrában legyen egy talicska, legyen egy létra, legyen egy jól felszerelt háztartás. Nyilván ez azért fontos, mert mi nem tudunk egy-két év alatt egy falut felfejleszteni annyira, hogy mindenhol legyen otthon mindaz, amit elmondtam. Ahhoz, hogy pontos legyen a diagnózis, hogy tudjuk, hogy miért szakadt le a falu, nekünk független embereket kell odaküldeni. Az első konfliktus, amivel szembenézünk, hogy nem tudom fölvenni a valakinek a valakijét a településről, hanem valakit kívülről kell odaküldenem, aki nem függ senkitől, aki azt fogja látni, amit látni kell.

És bátor embernek kell lennie.

És bátor embernek. Igazából első látásra, amikor egy ilyen településre bemegyünk, az tényleg ijesztő lehet. Nemcsak azért, mert sok a kóbor kutya, hanem mert nem szoktuk meg ezt a látványt mondjuk a nagyvárosi világban. Nagyon gyakran még a falu központjában lakót is meglepi, hogyha kimegy a falu határába, hogy a nyomorúságnak milyen színterei vannak. De azért alapvetően azt gondolom, hogy sokkal-sokkal több szeretetet kapunk, mint amennyi ijedtség van a dologban. Inkább az a furcsa, vagy az a nehéz, hogy megjelennek idegenek, és valami olyasmi is történik, ami addig nem. Ebből egyébként van egy csomó olyan fejlemény, például, éppen most kérték számon, hogy tulajdonképpen sokkal több lett a betegesetszám, mint eddig. Egyszerűen azért, mert most van egy kiszámítható egészségügyi ellátás. Vagy több a bűnügyi eset, mert most kiderül. Nyilván van, akinek ez nem jó, és ebből adódhatnak konfliktusok. Mi látjuk közelről, hogy mi történik, és dacára annak, hogy mi nem ütközünk, ennek ellenére világosabban látunk mindent, mint egy kamera, és nyilvánvalóan bizonyos jelzéseket adunk is, elsősorban annak, akinél ez történik. Például egy nem működő önkormányzatnál, hogy hékás, működni kéne, ilyen és ilyen feladatok vannak, arra kéne költeni a pénzt.

Ilyenkor ki szól egy nem működő önkormányzatnak? A Magyar Máltai Szeretetszolgálat? A miniszterelnöki biztos vagy a belügyminiszter? Mindegyiknek más-más súlya van.

Egyik sem és mindegyik. A programban most, lehet, hogy rosszul mondom, 28 vagy 29 civil szervezet dolgozik, és nyilvánvalóan a hétköznapi események náluk vannak. A településekből tíz település egy településcsoportot alkot, ami fölött már van egy koordinátor, aki egyenesen be van kötve már a központba. Ha valami nagyobb probléma van, akkor arról mi aránylag gyorsan értesülünk. Egyébként a településcsoportnak az a feladata, hogy tudjanak egymástól tanulni a települések. Nyilván nem egyformák, de nagyon gyakran tűnik megoldhatatlannak egy probléma, de amikor az egyik megoldotta, attól kezdve ez a mondat már nem igaz. Nagyon sok mindent tanulunk, nagyjából, ha létezik módszertana ennek a történetnek, akkor ez ott alakul ki ezekben a településcsoportokban, és igen, van, amikor az egészen eljut a miniszterig, van, amikor a miniszterelnöki biztosig, de van, amikor meg tudjuk beszélni a polgármesterrel, sőt olyan is előfordul, hogy elég csak a jelenlétpontra elmenni. Tényleg annyira színes a megoldás, mint amennyire színes a problémahalmaz, rengeteg feladatot ad, akár napi feladatot.

Ha diagnózist kell felállítani, annak vannak típusai? Vagy ahány hely, annyiféle diagnózist kell fölállítani? Vagy azt lehet mondani, hogy nincs munka, s ezért van minden?

A kérdéssor az aránylag egyforma mindenhol. A következtetés különböző. Nem véletlenül használunk egészségügyi kifejezéseket, szoktunk ilyet mondani, hogy szociális baleset, nagyon gyakran használjuk a mentős szakszavakat, a diagnózisállítás is ilyen. Néha szoktuk mondani, amikor előre szeretnék tudni, hogy hova fogunk eljutni öt év múlva, hogy kicsit olyanok vagyunk, mint a mentős, aki nagyon sok tudással felvértezve indul el, amikor riasztják, és amikor odaér, akkor az első diagnózisra dönt. Sorba állítja, hogy melyikhez nyúl először, mivel mit csinál, de akkor még nem fogja tudni megmondani, pedig már ott van, hogy ki mennyi idő alatt gyógyul, egyáltalán túléli-e, satöbbi. Ugyanígy van ez nálunk is, amikor látunk egy nagyon káoszos képet, nyilván a közvetlen életveszélyeknél, amit úgy látunk, hogy nagyon sürgős beavatkozást igényel, nem nagyon gondolkozunk tovább, ott valami történni fog. Utána megpróbálunk segíteni, nyilván figyelve az eszközeinket is. Ha valamihez nincs eszközünk, sajnos, szomorúan nézegetjük, például, hogy mennyi romos ház van, nyilván nem fogjuk tudni két nap alatt azokat újraépíteni, de adott esetben az, hogy legyen fűtött hely, az nyitva legyen, hogyha nagyon súlyos a krízis, akkor gyorsan álljon rendelkezésre kríziskeret, hogyha visszafelé füstöl a kályha, akkor az ne füstöljön már visszafelé másnap, ezeket meg lehet oldani. Vannak hosszabb távú tervek, mint a munkahelyteremtés, akár az iskola átvétele, vagy két iskolának az összevonása, egy csomó olyan szakmai feladat, vagy az egészségügyi hiányok pótlása, amelyek kapcsán lehet, hogy egy év, lehet, hogy öt év, mire eljutunk oda, hogy azt tudjuk mondani, hogy ezt megoldottuk.

Mi számít tipikus krízishelyzetnek? Nyilván a gyereken, ha rossz állapotban van, azonnal segíteni kell, ez magától értetődő. De mi még? A kéményt mondta, az is. Ha nincs víz, nyilván az is, hogyha nincs ennivaló, az is, és még hosszasan lehetne sorolni.

Ebből több van egy csomagban, ezek halmozottan jelentkezhetnek. Az abszolút fókusz, amit mindig említünk, az a nullától hároméves kor. Az egész programnak az az alcíme, hogy a fogantatástól a foglalkoztatásig, ezen belül is a fogantatástól a hároméves korig van az abszolút fókusz. Azt tudjuk, hogy ami itt nem történik meg, az utána már nem történhet meg. Amit egy gyerek ebben az időszakában elveszít azért, mert nem kapott meg mindent, ami járt volna neki, azt később már nem tudjuk neki odaadni. És ezek időnként nagyon egyszerű dolgok. Amikor még az anyukája hasában van, akkor vitaminokon tud múlni, vagy az, hogy rendszeresen látja-e orvos vagy védőnő, észreveszünk-e valami rendellenességet, melegben van vagy fázik, hogyan táplálkozik az anyuka. Ez mind erősen befolyásolja a gyerek sorsát, és amikor már látjuk a babát, nagyon-nagyon fontos, hogy minél gyorsabban reagáljunk azokra a hiányokra, amelyek vannak. Ezek lehetnek nagyon egyszerű fizikai hiányok, de amikor valami mozgásszervi eltérés van, s azt nem vesszük észre időben, az már nem lesz korrigálható. Egy tompalátást nagyon rövid ideig lehet csak korrigálni. Ezeket mind észre kell vennünk, és akkor jönnek megint azok, hogy füstös szobában nő-e föl, vagy tudunk-e odavinni egy norvég panelt, és tudunk-e hozzá előrefizetős órán keresztül áramot adni, hogy legalább a kisszoba füstmentes legyen.

Amikor egy várandós anyát ultrahangra kéne vinni, akkor be kell menni egy embernek a magánterületére. Akármilyen is az a terület, az egy magánterület. Hogy beszélik rá, hogy egyáltalán menjen?

Ezeket nem lehet indikátorokban mutatni. Itt jön az, hogy kit találtunk, ki vezeti a jelenlétpontot, mekkora a bizalom felé. Ez egy kulcskérdés, és talán az is, hogy milyen minőségben tudunk jelen lenni. Nagyon sok vitám van a kollégáimmal azon, hogy amikor belépek egy jelenlétpontra, az kicsit olyan, mint amikor vendégségbe megy az ember, és úgy érzi, hogy várták. Ha nem várták, akkor nem marad sokáig. Ha várták, akkor eltelik az idő, és aztán bocsánatot kérve megy el az ember éjszaka, mondván, de jól éreztem magam.

Főleg, ha még marasztalják is.

Azt szoktam kérni, hogy álljanak oda a küszöbre velem, és nézzük, berántja-e őket a hely? Mindenképpen be akarnak menni oda, vagy kopogni kell, elnézést kérni, hogy nem zavarnak-e. Fontos, hogy mit tudunk sugározni kifelé. Mert egyébként indikátorilag rendben lesz, megvan a 25 négyzetméteres gyerekszoba, benne vannak az eszközök, és van külön konyha, meg van légköbméter, meg minden, amit előírt a pályázat. De, hogy egyébként a hangulat milyen, esőben elindulnék-e ide, van-e olyan dolog, ami miatt érdemes ide eljönni, ezeket nagyon-nagyon-nagyon nehéz mérni. Mert az, hogy le kell fotózni minden babatalálkozást, az rettenetes, de ezt írja elő a szerződésünk, de ebből nem derül ki, hogy az a baba örült-e a találkozásunknak, vagy az anyuka örült-e a találkozásunknak, fordítok rajta egyet, és van olyan találkozás, aminél nem is akarjuk, hogy örüljön, mert egyszerűen muszáj, hogy találkozzunk. Voltam több településen, ahol egy kicsit módosítottam az elvárásomat, mert eddig mindig a küszöbre álltunk, és voltam egy olyan helyen, ahol a kapu van nyitva, és annyi jópofa dolog van az udvaron, hogy még én is megnézném, ha nem jártam volna arra, mert egyszerűen hívogat. Olyan jópofa hinta van bent, meg valami hívogató játék, aztán már nem is kell kopogni, mert egy pajtaszerű valamiben van a leülőhely, nagyon jól kitalálták azt, hogy az emberek mire forduljanak oda be. Nagyon fontos, hogy hol találjuk meg a jelenlétpontot, mert az éppen krízisben lévő ember nagyon ritkán szánja rá magát, hogy segítséget kérjen. Jó, hogyha olyan helyen vagyunk, ami előtt elmennek, mert akkor lehet, hogy azt a három métert megteszi, de harmincat már nem. Nagyon sok pici dolgon múlik a siker.

Azt hogy lehet elmagyarázni, hogy ez mire való? Arra, hogy minden gondját megoldja annak az embernek, vagy valami másra való. A kettő nem ugyanaz.

Nem is fogom tudni valószínűleg elmondani. A beszélgetésünk első felére visszatérve, arra, hogy Imre atyával nekünk milyen volt a találkozásunk, nem voltak ilyen tudatos felismerések, hogy hopp, itt van egy jó fej ember, én tanulni akarok tőle. Utólag, évek múlva az ember rájön, hogy miért is mentünk oda hétköznap este, mit kerestünk mi ott. Nyilván nagyon vonzó volt az a valami vagy valaki, ami vagy aki miatt odajártunk. Itt is valami ilyesmi van, ha nem találjuk meg a jó embert, teljesen mindegy, hogy milyen programot alkotunk. Ha nincs ott egy vonzó személyiség, egy vonzó közösség, egy jó hangulat, egy jó zene és egy jó fociedző, akkor minden megy a lecsóba, ahogy mondani szokás. Ezért azt is szoktuk mondani, hogy nem feltétlenül a szó hétköznapi értelmében vett szakembereket keresünk, hanem olyan embereket, akik nagyon tehetségesek és nemcsak értik, hanem érzik is, hogy mit kell csinálnunk. Ez egy nagyon embert próbáló munka, főleg, hogy irgalmatlan adminisztrációval is jár, azt csinálja jókedvűen az adminisztrációs kötelezettséget, aki tudja, hogy miért csinálja. A végén lesz kályha, a visszafüstölős helyett, meg lesz egészséges élelmiszer, meg lesz munkahely, tehát nyilván a sor végét is látni kell, hogy mi fog történni.

Olvastam egyszer egy egészen picike formátumú könyvet, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik kollégája leírta benne, hogy min ment végig, hogyan csinálta. Az nem egy sétagalopp, merthogy konfliktusok, meg indulatok vannak benne, amiket magában is le kell győznie a máltais munkatársnak. Meddig szokták bírni ezt a szolgálatot?

Kiss Dávid kollégám, akiről most beszélünk, a könyv címe Cigánytelep nyolctól négyig. Huszonegynéhány évesen került a monori cigánytelepre, és ma is az egyik kollégám, tehát sokáig bírja a szolgálatot. Egyébként általában a Máltai Szeretetszolgálat terepközeli világában kicsi a fluktuáció, az irodai munkában nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy bárhova megyek, ott nagyon-nagyon régi kollégákat is találok, akár 20-25-30 éve dolgozókat. Az egész szociális szakmában, de valószínűleg a pedagógiában és az egészségügyben is így van, amikor az embernek van eszköze ahhoz, hogy segítsen, akkor marad. Az eszköztelenség miatt ég ki az ember. Egy gyógyszer nélküli orvos nem fog diagnózist felállítani, és valószínűleg, ha nem tud gyógyítani, akkor értelmét veszti az orvosi tudása is. A szociális munkás is így van, hogyha egy nagyon hideg éjszaka kimegyek egy házhoz vagy egy lakáshoz, és látok egy szétesett kályhát, hogy ennél a példánál maradjunk, és én három hét alatt sem tudok egy újat szerezni, mert kérvényt kellett írni, meg alátámasztani, meg három árajánlatot kérni, akkor lehet, hogy eltelik fél év, és már észre sem veszem a szétesett kályhát. Az van bennem, hogy úgysem tudom megoldani, a kötelező köröket leteszem, igazolom, hogy ott voltam, láttam, de előbb-utóbb eljön a kiégés. De ha az embernek alkalma van a másik ember életét menteni, nyilván mentősökkel is érdemes lenne erről beszélgetni, amikor azt tudja, hogy azon múlt az élet, hogy ő ott volt, ez, azt gondolom, megtartja az embereket.

Meddig vannak eszközeik? Be lehet-e húzni azt a határt, hogy ezt még meg tudjuk oldani, kályha még lehet, áram még lehet, szemüveg, meg szemorvos, aki felméri a gyereket, az még lehet, de ez meg az már nem.

Ha megnézzük, hogy hogyan is vagyunk a felzárkózó településeken, hogy ez hány embernek a tudásából rakódik össze, hány nagy szervezetnek a holdudvarából, és mi ebben a leges-leges-legfontosabb tényező, akkor szerintem az, hogy sikerült a társadalomnak egy nagyon fontos részével megértetni, hogy ez mennyire lényeges, ezt meg kell oldanunk. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de számomra már egyáltalán nem kérdés, hogy ezek a települések megmenthetők-e, hogy ilyen hétköznapian fogalmazzak. Szerintem ezek az energiák, ezek a lehetőségek megvannak. A kérdés az, hogy a társadalom megengedi-e. Egyre inkább úgy látom, hogy a döntő misszió az azok felé van, akik tehetnek azért, hogy a társadalom ezt, hogyan gondolja. Talán pont az Arénában mondtam ki először a jóléti erkély kifejezést. Azok, akiken múlik a közbeszéd, akik a döntéseket meghozzák, vagy akik a döntéseket befolyásolni tudják, az a néhány ezer ember, nem több, ezt átgondolják, és adott esetben ezekre a talentumos kérdésekre jól válaszolnak, és ők is érzik a saját felelősségüket. Megfogalmazódik bennük, hogy nekik is van közük ehhez az egészhez, és nem feltétlen csak gazdasági közük, hanem egyszerűen végig tudjuk beszélgetni ezeket a kérdéseket. Akkor ez azt jelentheti, hogy valakik, merthogy én már valószínűleg nem élem meg, de csinálhatják ezt 30 évig, vagy egészen addig, amíg kell. Addig, amíg egyetlen egy kisbabára sem tudunk rámutatni, hogy teljesen méltatlan körülmények között él. Nem bonyolult feladat azt végiggondolni, hogy ő nem akart oda születni, és akkor talán ez nem ajándék neki, hanem jár, hogy a társadalom abból a többletből, amit a másik vége kapott átadjon. Tényleg nem nehéz logikai feladvány az, hogyha valakinek ezerszer annyi van, mint amire szüksége van aznap, a másiknak meg a minimum sincs, akkor ezt megpróbáljuk kiegyenlíteni valamilyen formában. Erről beszélgetnünk kéne, nem zsarolásként, nagyon fontos, és karácsony környékén ez különösen sokat jut az eszünkbe, hogy elképesztően szép az a kép, amit karácsonykor látunk. Nekünk, Máltai Szeretetszolgálatként különösen örömteli, hogy milyen nagyvonalúan ajándékoznak az emberek, nem csak családon belül. Főleg, hogyha hiteles programot tudsz mutatni, s nem egy nagy közös zsákba kell bedobni, de még oda is. De ha embertől emberig lehet, nagyon-nagyon sok mindent vállalnak az emberek. Ebből az derül ki, hogy el lehet érni az embereket. Az, hogy a társadalom adományokat ad a karitatív szervezeteknek, akár a Máltának, fontos, valószínűleg az életben maradáshoz is. De ezek a karitatív szervezetek nem fogják megoldani a problémákat. A Felzárkózó települések program sem fogja megoldani a társadalom nélkül. Hogyha nem változik bennünk meg az a fajta gondolat, hogy ő oda született, én meg ide születtem, talán még tehet is róla, hogyha erről nem beszélgetünk nagyon sokat, hanem mindenki csinálja a maga dolgát, ő bedobja a pénzt a perselybe, én meg elköltöm, akkor abból nem lesz felzárkózás, meg nem lesz jó társadalom. Erről szerintem keveset beszélgetünk.

Milyen oldalról érdemes elkezdeni meggyőzni az embereket, akár engem is? Onnan, hogy nekem jobb lesz Szegeden attól, hogyha Csenyétén van portalanított út, vagy onnan, hogy a lelkiismeretemre hat valaki, és azt mondja, hogy mégsem tűrhetem, hogy egy hozzám hasonló teljes jogú magyar állampolgár olyan körülmények között éljen, mert ez becsületbeli kérdés?

Igen, és nyilván azt fogja mondani majdnem mindenki, hogy én befizetem az adót, azért tartjuk fönn az államot, hogy csinálja. Azt gondolom egyébként, hogy ez bizonyos szempontból elfogadható, ám hogyha mindenki csak azt fogja elmondani, hogy valakiknek, valahol mit kellene tenni, és azok, akik esetleg piciben cselekszenek is, azok is tulajdonképpen azt várják, hogy kik lesznek még azok, akik ezt ezerszer, kétezerszer, ötezerszer megcsinálják, akkor ez nem fog működni. És tulajdonképpen a FeTében ez a rengeteg civil szereplő, ez a rengeteg nagy szervezet talán van elég nagy ahhoz, hogyha mindegyikünk fölfogja azt, hogy ezt nem tudja megoldani. Nem arról van szó, hogy kapjunk meg mindent, és akkor majd mi itt munkahelytől az egészségügyig mindent csinálunk. Mi azt tudjuk vállalni ebben, hogy nagyon-nagyon közel visszük a döntéshozókhoz, nagyon-nagyon közel visszük azokhoz az emberekhez, akiknek erről lehet nagyon markáns véleménye. Megütközünk adott esetben. Nem tudom, hallott-e róla, a Fény utcai piacon csináltunk egy FeTe Kert nevű, Felzárkózó Települések kertje nevű találkozóhelyet, ahol az egész környezet olyan, hogy kérdez. Oda bejön az ember egy kávéra, a képekből, a kirakott kis újságokból, az árukból, nagyon gyorsan kiderül, hogy ezeken a településeken készült, akár prémium termékek, jó hangulat van, barátságos a közeg, és elkezdünk beszélgetni erről a témáról, és ez a Rózsadomb aljában van, ki van írva az ajtóra, hogy gyere közelebb, ez egy első lépés. Lehet, hogy sokan naivnak gondolják ezt a közelítést, de nagyon sok jó találkozásunk volt. Ráadásul ide el tudok hívni egy minisztert ebédelni. Két-három órán keresztül beszélgetünk arról, amire bármilyen kormányülésen vagy bármilyen hivatalos fórumon 20 perc van, és egyébként pedig egy üveg kristályvíz és egy hangosító mellett beszélgetünk róla. Itt pedig mondjuk a falon kint van egy kisgyerek, aki egy keresztet szorongat a hóna alatt és viszi a misére, és a kép maga üzen, hogy ez valami más. Itt valami másról kell beszélgetnünk. Én úgy érzem, hogy az emberi szívekben van elég hely arra, hogy ezeket a kérdéseket megbeszéljük. Nem gondolom, hogy a XXI. században elviselhető az a mértékű nyomorúság, amivel Magyarországon szembe lehet nézni, és a Máltai Szeretetszolgálatnak és egyébként egy csomó társszervezetünknek van afrikai programja is. Azt talán el tudom fogadni, hogyha valaki azt mondja, hogy odáig nem érünk el, ott nem tudunk úgy jelen lenni, de itt viszont igen. Ha bárki veszi a fáradságot, és lejön egy ilyen kis településre, és belép egy jelenlétpontra, ahol megértették a kollégáink, hogy miről szól az igazi jelenlét, akkor egészen biztos, hogy el fog jutni odáig, hogy talán mégis van értelme, talán oda még beruházni is lehet, talán még több figyelmet érdemel, talán nekem is van még egy olyan gondolatom, amivel ezt gazdagítani lehet. Szerintem itt kezdődik.