Váratlan jó adattal szolgált Németország és Franciaország is - a második negyedévben 0,3 százalékkal nőtt a gazdaságuk, ahhoz képest, hogy az év első hónapjában a német visszaesés még 3,5, a francia pedig 1,3 százalékos volt. Berlin és Párizs teljesítménye nyomán az euró-zóna visszaesése mindössze 0,1 százalékra zsugorodott, ami ötször kisebb, mint amit a közgazdászok jósoltak. Jobban teljesített a vártnál az amerikai gazdasági is, amelynek visszaesése 0,3 százalékos volt.

A szomszédokkal szemben azonban Nagy-Britanniában nyolcszor akkora a visszaesés, mint az euró-zóna átlaga, Németországgal és Franciaországgal szemben pedig még látványosabb a különbség. Mindez újabb kérdéseket vetett fel az úgynevezett "angolszász gazdasági modellel kapcsolatban" a szigetországban és egyfajta értetlenséget váltott ki: hogyan sikerülhetett az állandóan sztrájkoló és a vállalkozásokat bürokráciájával fojtogatónak tartott Franciaországban, valamint a versenyt társadalmi konszenzussal fékező Németországnak a kilábalás?

Christine Lagarde francia gazdasági miniszter még a nyaralását is hajlandó volt megszakítani, hogy a BBC-nek nyilatkozva bírálja a londoni City bónusz-kultúráját. A Newsnight című műsorban azt sürgette, hogy vizsgálják felül: miért kaphatnak a kereskedők, az alkuszok és a bankárok különösen magas prémiumot, és a brit pénzügyi felügyelet miért hátrált meg, miért csak ajánlásokat fogalmazott meg a banki fizetések mérsékléséről.

Lagarde egyik válasza azt is érzékeltette, miért sikerülhetett a franciáknak a gyors kilábalás, annak ellenére, hogy jóval szerényebb gazdaság-stimuláló csomagot léptettek életbe, mint a több százmilliárd fontot elköltő brit kormány: az ipar, és azon belül az autóipar felfuttatására koncentráltak - mondta.

Mindeközben brit kommentátorok is megjegyzik: a londoni kormány túlságosan sokáig hagyta, hogy a gazdaság egyik húzóágazata a pénzügyi szolgáltató szektor legyen, és a növekedés a hitelből finanszírozott fogyasztásra és a mára véget ért ingatlanboomra épüljön.

Mostanra a brit kormány olyan adósságot halmozott fel, hogy a pártok nem azzal készülnek a választási kampányra, hogy mennyit költenének erre vagy arra a társadalmi csoportra, hanem azzal, hogy megpróbálják elhitetni: ugyan csökkenteni fogják a közkiadásokat, de kevesebbel, mint ellenfeleik.