A transzplantációs központok jelenleg nem követik nyomon a vesedonorok további sorsát, így a beavatkozás esetleges hosszú távú következményeiről sem értesülnek.

Ezen a helyzeten kíván változtatni a szervek megosztására alakult amerikai hálózat, az UNOS most nyilvánosságra hozott ajánlásaival. Egyebek közt arra tesznek javaslatot, hogy a vesedonorok egészségi állapotát, a műtétet követő két évig kövessék nyomon, és érdeklődjenek az adományozók szociális helyzetéről is. Különösen fontosnak tartják, hogy az adományozók megmaradt veséjének állapotát ellenőrizzék, és figyeljenek arra is, hogy okoz-e nehézséget a későbbiekben a donornak egészség- vagy életbiztosítást kötni.

2009-es tanulmányukban a Minnesotai Egyetem kutatói úgy találták, hogy átlagosan nem rövidült meg az élettartama annak a 3700 donornak, akik négy évtizeddel korábban adományozták oda egyik veséjüket.

Az elmúlt két évtizedben azonban ugrásszerűen emelkedett az Egyesült Államokban az élődonoros vesetranszplantációk száma, mára már 109 ezer embernek távolították el egyik veséjét, és ültették át egy rászoruló páciensbe. A vesedonoroknál életük hátralévő részében ugyanúgy kialakulhat magas vérnyomás vagy cukorbetegség, amelyek károsíthatják megmaradt veséjüket, mint bárki másnál.

Jelenleg meghaladja a 90 ezret a vesetranszplantációra szoruló emberek száma az Egyesült Államok várólistáján, miközben évente kevesebb mint 17 ezer átültetést hajtanak végre, melyeknek több mint harmada (6 ezer fölött) élődonoros műtét.

Egy sebészi beavatkozás mindig hordoz magában kockázatot, ám szerencsére a donorok halála igen ritka, 2000 óta összesen 13 adományozó halt meg a műtétet követő 30 napon belül. A műtéti szövődmények - például a vérzés és a vérrögképződés - gyakorisága a donoroknál öt százalék körül van - mondta el Connie Davis, a seattle-i Washington Egyetem munkatársa, az UNOS élődonor bizottságának vezetője.

Az UNOS felmérése szerint a beavatkozást követő egy év elteltével a transzplantációs központok már elveszítik szem elől a szervadományozók harmadát.