Franco Baresi maga a Milan. A Milan meg számára maga az élet. A nyolcvanas-kilencvenes évek legendás csapatkapitányának nehéz gyermekkort rendelt a sors. Ha megismerjük, megértjük, miért volt számára egy futballklub, egy futballcsapat a család pótléka.

A Baresi fiúk - a bátyja, Giuseppe, vagy a labdarúgás világában gyakrabban használt nevén Beppe az Inter játékosa lett, 18-szoros válogatottságig, Európa-bajnoki negyedik helyig vitte - a Milánóhoz közeli Travagliatóban születtek, s nőttek fel. Állandóan futballoztak a falu határában lévő réten, s erre a sekrestyés felfigyelt. Az egyházfi egyik barátja elvitte a legényeket az Interhez próbajátékra. A két évvel idősebb Beppét ott fogták, Francónak viszont azt mondták, erősödjön egy kicsit, aztán jöjjön vissza.

Ám ő soha többé nem nézett Appiano Gentile, az Inter főhadiszállása környékére.
A Milant választotta, egész életére. A piros-feketék lettek (persze a bátyján kívül) a családtagjai. Szüksége volt rájuk: tizenkét évesen elveszítette az édesanyját, majd néhány hónappal később az édesapját.

A nagynénje, Lucia nevelte őket, aki igyekezett mindent megtenni azért, hogy a fiúk semmiben se szenvedjenek hiányt. Anyai szeretettel istápolta őket, nagy szerepe van abban, hogy a Baresik számára a család mindennél fontosabb.

Franco - akkor még középpályásként - nagy léptekkel haladt előre az ígéret országútján. Nem volt még 18 éves sem, amikor 1978. április 23-án bemutatkozott az olasz A ligában. Egy évvel később már olasz bajnoknak mondhatta magát, a piros-feketék ugyanis három ponttal megelőzték a mind a harminc mérkőzést veretlenül végig játszó, s így is csak második Perugiát.

Az ifjabbik Baresi felnőtt pályafutása második szezonjában alapembernek számított a gárdában. A később az Interben tündöklő, s 1982-ben világbajnoki címet szerző Fulvio Collovatin, vagy az 1970-ben világbajnoki ezüstérmes Enrico "Ricky" Albertosin, a Juventusszal és a Milannal is bajnoki címet nyerő Fabio Capellón, s az akkor már kisebb szerephez jutó hajdani aranylabdáson, Gianni Riverán kívül olyan ismert, de mára elfeledett futballisták játszottak a csapatban, mint Maldera III, Novellino, Buriani, Chiodi és az edzőként is ismert Albertino Bigon.

Nils Liedholm legtöbbször az Albertosi - Collovati, Maldera III, De Vecchi, Bet - Baresi, Novellino, Buriani, Bigon - Chiodi, Antonelli (Rivera) csapatot játszatta. Ricky Albertosi, Aldo Maldera, Walter Alfredo Novellino és Franco Baresi nemcsak hogy minden bajnoki mérkőzésen, de a szezon négy Olasz Kupa- és hat UEFA-kupa-mérkőzésén is játszott.

Az aranyév után azonban nehéz korszak köszöntött a csapatra. A totóbotrány miatt a Milan a B ligában töltötte az 1980-81-es idényt, majd a feljutás után meggyengülve újra kiesett a Serie A-ból. Hogy lehetett ez? A skandalum után a játékosok - a visszavonuló Rivera és Capello kivételével - összefogtak, a keret a második vonalban is együtt maradt.

A második B ligás évre viszont már szétszéledt a csapat, távozott Novellino, Maldera, Antonelli és Buriani is. Ugyancsak klubot váltott Fulvio Collovati is, de érte az Inter adott három cserejátékost, Pasinatót, Canutit és Serenát. Baresi maradt, pedig például a Juventus is hívta. Nagyszerű formában volt, Enzo Bearzot - annak ellenére, hogy 1982 tavaszán a csapat a 14. helyen végzett a bajnokságban és kiesett az élvonalból - meghívta a válogatott keretbe.

Baresi részt is vett a spanyolországi világbajnokságon, igaz, egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára az aranyéremig menetelő Squadra Azzurrában. Viszont elmondhatta magáról, hogy ugyan még egyszer sem játszott az olasz válogatottban, már két nagy tornát, az 1980-ban az olaszországi Európa-bajnokságot és az 1982-es Mundialt végigülte cserejátékosként.

A kettő között átesett egy súlyos betegségen. 1981 októberétől közel négy hónapon keresztül nem játszhatott életveszélyessé fajult vérmérgezése miatt. Még inkább magába forduló, még zárkózottabb lett, amikor megérintette a halál szele. Ám a pályán ebből semmit sem lehetett észrevenni.

Akadtak azért apró sikerei ebben a korszakban is a csapatnak, bár a Közép-Európa-kupa a harmincas-negyvenes évekhez képest sokat veszített értékéből és jelentőségéből. Mindettől függetlenül tény, a Milan 1981-82-ben megnyerte a serleget.

Négy csapat, a csehszlovák Vitkovice, a jugoszláv színeket képviselő horvát NK Osijek és a szombathelyi Haladás vett részt a hét hónapra széthúzott sorozatban. A Milan leginkább azért nyerte meg a trófeát, mert Milánóban és Szombathelyen is győzni tudott a magyar reprezentáns ellen.
A következő években alapos átalakuláson mentek keresztül az "ördögök".

Baresi akkor már a klub első számú játékosa volt, 1982-ben, alig 22 évesen megkapta a csapatkapitányi karszalagot. Giuseppe Farina elnöklése (1981-86) alatt az anyagi gondokkal küzdő együttesbe egymás után érkeztek a brit légiósok, ám velük sem tudott a Milan a legjobbak közé kerülni. A Farinát váltó Rosario Lo Verde néhány napos elnöklése után azonban új élet kezdődött az AC Milanban. A Megváltó maga volt az új presidente, Silvio Berlusconi.

Olaszország egyik leggazdagabb embere - építési vállalkozó és médiamogul, nem utolsósorban immár harmadszor is miniszterelnök - két területen is orvosolni kezdte a beteget. Három hónappal a megválasztása után új edzőt szerződtetett (Nils Liedholm helyére Arrigo Sacchit) és öt új játékos (Dario Bonetti, Donadoni, Galderisi, Giovanni Galli és Massaro) megvásárlásával erősítette meg a keretet.

Az 1986. márciusi hatalomátvétel, illetve az azt követő manőversorozat gyors eredményt hozott: a Milan a következő idényben kiharcolta a nemzetközi porondon való indulás jogát, majd az 1987-88-as idényben (miután a két angolt Mark Hateleyt és Ray Wilkinst két holland, Ruud Gullit és Marco van Basten váltotta, s érkezett Ancelotti és Colombo is) megnyerte az olasz bajnokságot. A piros-feketék azt megelőzően legutóbb 1979-ben tűzhették a mellükre a scudettót. Egyetlen játékos akadt, aki mindkét alakulatnak tagja volt: Franco Baresi.

Az új bajnokcsapat, a G. Galli - Tassotti, Baresi, Colombo, Maldini - Donadoni, F. Galli, Ancelotti - Gullit, Virdis, Evani (Van Basten) tizenegy sokkal inkább a jövő, mintsem a múlt alakulata volt. A Milan az elkövetkező három esztendőben az Olasz Kupa kivételével minden létező titulust megszerzett, ahol csak elindult.

Kétszer is elhódította a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. (Előbb a Steaua Bucuresti-et, majd a Benficát legyőzve a döntőben, de ne feledkezzünk el olyan gálaelőadásokról sem, mint a Real Madrid 5-0-s legyőzése!)

Ugyancsak kétszer nyerte meg az európai Szuperkupát (a Barcelona, majd a Sampdoria ellen) és a Világkupát (előbb az Atlético Nacional Medellin, majd az Olimpia Asunción ellen). A csapat legjobbjai taroltak a különböző szavazásokon is, 1987-ben Gullit, 1988-ban és 1989-ben Van Basten nyerte el a France Football aranylabdáját. 1988-ban és 1989-ben is az első három a Milan játékosa volt!

Baresi utóbbi évben második, majd 1990-ben ötödik lett. Amikor csak Marco van Basten előzte meg, reális esélye volt az aranylabdára. Ezt a holland csillag is elismerte: "Állandóan azt hallottam: Baresi, Baresi, Baresi... Engem is egyfolytában róla faggattak, úgyhogy már kezdtem lemondani a trófeáról. Egyébként Franco ugyanúgy megérdemelte volna a győzelmet, mint én. Ötven-ötven százalék esélye volt mindkettőnknek."

Mindenki a kontinens első számú védőjének tartotta, mégsem tudott a trónra ülni. Lehet, hogy a valóban varázslatos képességű hollandok nem is voltak jobbak nála a maguk műfajában, de az ilyesféle szavazásokat általában a gólfelelősöknek találták ki.

1990-ben, a második BEK-győzelem után harmadik lett a válogatottal a hazai rendezésű világbajnokságon. Nagyon készült a tornára, 30. évébe lépve játszhatott először a futballvilág legfontosabb seregszemléjén.

1982-ben Enzo Bearzot nem küldte pályára, 1986 előtt pedig másfél éven át nem játszott a Squadra Azzurrában, csak a mexikói Mundialt követő őrségváltás után, ősszel került vissza a csapatba az akkor már 33 éves Gaetano Scirea helyére. Azeglio Vicini, a szinte állandó pipázó kapitányt váltó utód visszavitte Baresit a védelembe, liberónak. Attól kezdve ez lett az igazi posztja, egy évtizeden keresztül.Az olasz klubok 1990-ben uralták az európai futballt, az összes kupasorozatot a campionato valamelyik csapata nyerte meg. A Milan lett a BEK-győztes, a Sampdoria a KEK-győztes, a Juventus pedig az UEFA-kupa legjobbja.

Egy évvel korábban a Milané lett a legtekintélyesebb sorozat elsősége, a Napoli nyerte az UEFA-kupát, s a Samp csak a döntőben kapott ki a KEK-ben. Hat kiírás, öt olasz elsőséggel. S azért e sikereket nem csak a légiósoknak köszönhették a csapatok! Ráadásul a válogatott sem gyengélkedett, 1988-ban az elődöntőbe jutott az NSZK-ban rendezett Európa-bajnokságon. Óriási várakozás előzte meg a Mondialét.

Az addigi, Olaszországban rendezett nagy tornák közül az 1934-es világbajnokságot és az 1968-as Európa-bajnokságot megnyerte a squadra azzurra, 1980-ban veretlenül, egyetlen gólt kapva negyedik lett az Európa-bajnokságon. A múlt dicsősége csak még magasabbra izzasztotta a várakozás hevületét.

Ám az olasz válogatott nem tudta megnyerni a tornát. Pedig Toto Schillaci személyében Vicininek akadt egy abszolút ütőkártyája is. Ám az addig jól menetelő gárda az elődöntőben nem tudta legyőzni az argentinokat, s a tizenegyes-párbajban kiesett. Hiába verte meg a kisdöntőben az angolokat, a maga és a szurkolók számára is csalódást keltett. Baresit megviselte a kudarcnak tartott bronzérem, ráadásul az őszi nemzetközi sikerek ellenére a Milanon is kiütközött az elmúlt két év diadalainak fáradsága.

Arrigo Sacchi és a csapat kapcsolata megromlott. A következő nyárra megérett a váltás. A tarfejű edzőzseni helyére Fabio Capello - Baresi egykori játékostársa - került. A csapatkapitány finoman szólva nem bánta a váltást.

Ha a játékoskeret csak keveset is változott, a hangulat teljesen más lett Milanellóban. Megjött, ha úgy tetszik visszatért a csapat étvágya. Capellóval a Milan három éven keresztül sorozatban nyerte a bajnoki címeket, minden korábbi olasz csúcsot megdöntve, 58 bajnoki mérkőzésen maradt veretlen, 102 bajnoki találkozóból mindössze ötöt veszített el.

A Baresi által dirigált, s klasszikussá, legendássá lett Tassotti, Costacurta, Baresi, Maldini kvartett az 1993-94-as idényben játszott talán a legjobban, a 34 bajnoki találkozón mindössze 15 gólt kapott. Külföldi játékosok jöttek és mentek, több mint egy csapatra való légiós fordult meg Milanellóban, de Berlusconiék védőt egyet sem igazoltak. (Marcel Desailly és Frank Rijkaard középpályásként szerepelt.) Minek is jöttek volna? Baresiek mellett esélyük sem lett volna a csapatba kerülni.

Abban az évben a csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját, az athéni döntőben álomjátékkal verte tönkre Johan Cruyff Barcelonáját. Franco Baresi azonban eltiltása miatt kénytelen volt kihagyni a finálét. Másfél hónappal később majdnem kihagyta a világbajnoki döntőt is. Ugyan 1991-ben -családi okok miatt - egyszer már lemondta a válogatottságot, később Arrigo Sacchi személyes kérésére visszatért.

Bár a 34 éves védőt sokan öregnek tartották, egykori mestere nagyon bízott a rutinjában. Mint kiderült, egyáltalán nem alaptalanul. Baresi az amerikai világbajnokságon kiválóan játszott az írek ellen, aztán megsérült a norvégok elleni találkozón. Porccal megoperálták, úgy festett, búcsút mondhat az álmainak. Ám bő három héttel a műtét után, harmincnégy évesen, a brazilok elleni aranycsatára visszatért. A 120 perc alatt a mezőny egyik legjobbjaként tündökölt, szinte hibátlanul játszott.

4

Ám a sors, amely annyiszor verte már az életben - családi tragégédiák, életveszélyessé vált vérmérgezés, gyermekének súlyos, gyógyíthatatlan betegsége, majd második, örökbefogadott kisfiának betegsége követte egymást - ismét ellene fordult. Õ volt az egyik, aki hibázott az aranyérem sorsát eldöntő tizenegyeseknél. A válogatottban azután már csak egy mérkőzést játszott, ám a Milanban folytatta.

1995-ben újra bejutott a piros-feketékkel a Bajnokok Ligája döntőjébe. A Milan három év alatt három döntőt játszhatott a bajnokok tornáján, ebből kettőt, így a bécsi mérkőzést is elveszítette. Mint ahogy elveszítette Tokióban az 1993-as és az 1994-es Világkupa-döntőt is.

Sokan úgy gondolták, a császárvárosban elszenvedett vereség újabb korszakot zár le a Milan életében. Hogy Tassotti, Baresi, Massaro, Donadoni és Filippo Galli elbúcsúzik a csapattól. Hogy kiválásuk aztán természetes hullámvölgyet keletkeztet majd, hogy a sikerektől egy időre elbúcsúzhatnak a lombard "ördögök".

Ám a tamáskodók tévedtek. Bár néhány korábbi meghatározó játékos valóban távozott, visszavonult, vagy a korábbinál kisebb szerepet kapott, a Milan 1995-ben az Arsenal legyőzésével elhódította az európai Szuperkupát és 1996-ban ismét megnyerte a bajnoki címet.

Egy évvel később végleg eljött a búcsú pillanata. Franco Baresi, akit két évtizeddel korábban még - ifjú kora miatt - "Pisisnek" becéztek a csapattársai, Kaiser Francóként lépett le a színről. Visszavonulásakor a klub rekordere lett a profik között eltöltött szezonokat (20) és az össz-mérkőzésszámot (719), valamint a bajnoki mérkőzéseket (532, ebből 471 az A ligában) tekintve. Addig nála nem nyert senki több bajnoki címet (6) és több trófeát (18) a Milan tagjai közül. (Csúcsait azóta Paolo Maldini megdöntötte, s néhányat Alessandro "Billy" Costacurta is túlszárnyalt.)

1997 őszén, a tiszteletére rendezett gálán Silvio Berlusconi egy szimbolikus értékű, kifejezetten neki készíttetett aranylabdával ajándékozta meg. Baresi úgy érezte, ennél nagyobb elismerés már aligha érheti.

Aztán a millennium közeledtével az idő közben az egyesület elnökhelyettesévé előléptetett egykori védőt a százéves Milan is megválasztotta története legjobbjának. Az ünnepelt azt hitte, ennél feljebb már nem vezet út. Mígnem Olaszországban őt választották a 20. század legjobb futballistájának. Világbajnokok, "igazi" aranylabdások előtt.