A kettő elválaszthatatlan egymástól. Legalábbis Magyarországon, ahol az irodalomnak mindig rendkívüli sok köze volt az ország életéhez. Nálunk nem volt királyi udvar, nem voltak olyan kivételes szalonok, amelyek segítették volna a gondolatot továbbhempergetni. Mindig az írókra maradt, hogy helyrehozzák a csonkulásokat. Illyésnek van egy gyönyörű gondolata, miszerint nagy hazafias költészetük csak rossz hazájú népeknek van. Nekünk van.

És ha valaki egy kicsikét is ismeri a magyar irodalmat, az tudja, hogy minden író szinte becsületbeli ügyének tartotta, hogy ennek a népnek a sorsával foglalkozzon. A nyolcvanas évek után sokan mondták azt, hogy vége van az irodalom politikai szereplésének. Én viszont azt mondom: ha itt lenne szellemi élet, amelybe persze minden művészeti ág, de a különböző tudományágak képviselői is beletartoznának, nos, akkor sokkal, de sokkal magasabbra juthatnánk.

Egy kis nemzetet, mint amilyen a mienk, naggyá csak a szellemi élet tehet. Nekünk nincsenek hatalmas anyagi erőink, csak érzelmeink vannak, emlékezetünk van, akaratunk van. Na, ezt kellene megtisztítani.

Érez most is rendszerváltó hangulatot az országban?

Ha azt mondanám, hogy igen, akkor egészen határozottan vallanék magamról. Én azt látom, hogy szinte csak az eget nem privatizálták fölülünk. Így nem lehet egy nemzetnek élni.

Hadd meséljek el egy történetet! Az 1990-es évek közepén, amikor a szerb-horvát háború zajlott, nagyon sok magyar menekült érkezett hazánkba. Én, a Magyarok Világszövetségének elnökeként az Egyesült Államokban, Washingtonban egy díszvacsorán gyűjtöttem számukra. Az est házigazdája, Colin Powell volt, aki később hadügyminiszter lett az amerikai kormányban. A vacsorán elvárták tőlem, hogy mondjak valamit Magyarországról. Akkor én azt mondtam, hogy önök nem sokat tudnak rólunk, néha látnak egy-egy televíziós képet az országról, néha egy-egy cikket olvasnak, néha egy-egy magyar emigránssal találkoznak, ennyi az egész. De hogy meg tudják jegyezni a jelentőségét, azt azzal érzékeltetném, hogy a középkori Magyarország annyi szentet adott Európának, ahány Nobel-díjast a XX. században. Ezt egyetlenegy nemzet sem tudta megcsinálni. Ebből az következik, hogy mi már nem leszünk nagy nemzet, de különleges, értelmes és kivételes képességű nemzet lehetünk. De ilyen körülmények között, ahogy ma élünk, semmiképpen sem.

A Faltól falig című kötetében 1969-ben az önmegvalósítást kierőszakoló szabadság után kiált. Mennyire hozta ezt meg az elmúlt két évtized?

Nem hozta meg. Hiába próbálja megvalósítani ki-ki magát, nincs igazi hatása, mert az emberek között elvesztek a valódi kapcsolatok. Csak példának: a magyar parasztságot tökéletesen szétverték, a szervezeteik eltűntek. Ha most bárki meg tudná mondani Magyarországon, hogy mi van a magyar vidékkel, őszintén, könnyezve gratulálnék neki, mert nem lehet tudni. Itt van egy különleges ország, és nem tudjuk, hogy mi van vele.

Én sokáig azt hittem, hogy Közép-Európa hallatlanul fontos földrajzi és szellemi központja lehet majd Európának. Miért? Azért, mert Európában már egy kicsikét meghanyatlott a szellemi élet, de gondoltam, hogy az a száz esztendő, amelyet a közép-európaiak átéltek háborúkkal, holokauszttal, Gulaggal, minden szörnyűséggel, kitermel annyi emberi szenvedést, amelyből a katarzisok születnek. A politikai életben azonban nem katarzisok születnek, hanem botrányok. Ezekből azonban nem lehet igazából tanulni, azt csak a katarzisból lehet. Mi az igazi gondja a rendszerváltással, miért sürgeti az újabbat?

Az a demokrácia, amely Magyarországon létrejött csak fokozta a megosztottságot. A politikusok erre nem jöttek rá, mert azt látták, hogy egy aránylag rendben lévő országban a többpártrendszer az természetes, és ott kiegyensúlyozódhatnak az ellentétek. De egy ilyen sok szenvedést, bukást, önkudarcot átélt nemzetnek nem ezt kellett volna csinálnia.

Ha én elmegyek szavazni azt látom: a jobboldali szavazófülkében egy olyan vérbíró szavaz, aki fölakasztatta a másik szomszédomban szavazó fiatalembernek az édesapját. Ezt kihagyni a történelemből nem lehet. Nem véres átmenetet hiányolok, de ezeket a kérdéseket át kellett volna gondolni. El tudtam volna képzelni, hogy legalább két menetben ne választhassanak azok, akik nagy bűnöket követtek el. Minden új demokráciának az alapja, hogy a korábbi vallatók valljanak! Ez teremthetett volna tiszta helyzetet. De a vallatók egyetlenegy esetben sem vallottak. Ilyen alapokra alapozni a magyar demokráciát ügyetlenség, történelmi vakság.

Az új rendszerváltásban milyen szerepe lenne az irodalomnak, és milyen Csoóri Sándornak?

Itt nem Csoóri Sándorról van szó, hanem az irodalomról. Minden, amit eddig a kultúránkban megőriztünk, azt az elődeinknek köszönhetjük. Amit az elődeinktől örököltünk, azt át kell adni az utódoknak is. Különösen most, amikor egy veszedelmes világ közeledik.

Az emberek egyre műveletlenebbek. Ebben az új világban a verseket ugyanúgy kell majd összegyűjtögetnünk, mint ahogy Bartók és Kodály gyűjtögette össze a népdalokat. A költészet lassan olyasmi lesz, mint a bozótban eltűnő fácán, szép, díszes, oda kell rá tekinteni, aztán el is feledkeznek róla.

Ennél hazugabb dolgot nem tudok elképzelni, mert ha az irodalomról elfeledkezünk, akkor elvész a nyelv is. Ha a nyelvről elfeledkezünk, akkor a politikus nem tud igazat mondani, a tanító nem tudja tanítani a diákot, az orvos nem érti meg a beteget és így tovább. Pedig nem árt megjegyeznünk: minél gazdagabb egy nép nyelve, annál biztosabb a létezése a világban.

A magyar irodalom 400-500 éve igazi megtartónk ebben a térségben, és enélkül nem tudunk létezni. Föl sem tehetjük azt a kérdést, hogy szükség van-e irodalomra vagy nincs, mert az irodalomban ott van a bölcsességünk, filozófiánk, érzelmeink. Márpedig, ha ezeket kiirtjuk a nyelvből, akkor mit tudunk kezdeni magunkkal? Legfeljebb el tudjuk pocsékolni és tékozolni az elődeink munkáját.